Soós Tamás Dénes
„Egy gátlástalan lányt
kerestem”. Csuja László első nagyjátékfilmje Karlovy Varyban debütált.
Csirkékkel pózoló
Instagram-sztárral és többszörös Speciális Olimpiai bajnokkal forgatta első
filmjét Csuja László, akivel menekülő szerelmesekről, a 90-es évek groteszk
Amerikájáról, és a szociorealizmus legitimitásáról is beszélgettünk a Virágvölgy kapcsán.
*
Csak amatőrökkel lehetett leforgatni ezt a történetet?
A szociorealizmus miatt
ez tűnt kézenfekvőnek. Volt egy fontos pillanata a casting folyamatának, amikor
a munkásszálló igazgatónője, aki egyébként valóban munkásszállón lakik,
eljátszotta a jelenetét, és hirtelen elkezdett élni a film. Akkor rájöttem,
hogy szükségem van az amatőrök személyiségére. Laci szerepére hamar megtaláltuk
Réti Lászlót, Berényi Biankát pedig Zabezsinszkij Éva javasolta. Egy gátlástalan
lányt kerestem, akiről el tudom képzelni, hogy ellop egy csecsemőt, és Biankának
már az Instagram-oldala is egy vagány „menekülő szerelmesek” történet: a
barátjával motorral bandáznak, fegyverekkel pózolnak, és közben állatokkal
próbálnak smárolni. Bianka jelenléte erős hatással volt a filmre, mert egy eloldottabb
karaktert hozott, akinek a csecsemőrablásában nincs semmiféle pátosz, hanem egy
egzisztencialista action gratuite tett.
Laci redukált karaktere szigorú realizmust hordoz, míg Bianka által érkeztek a
filmbe a féktelen bulizások vagy a csirketartás. Van egy esztétikai minősége
annak, ahogy ez a fura lány odasodródik a lepukkant kocsmák és munkásszállók
hangsúlyosan kelet-európai, szocreál közegébe, és ezt igyekeztünk a képek
kompozíciójával is kihangsúlyozni. Például amikor Bianka táncol egy kocsmában, a
háttérben mutatni a helyi arcokat, vagy a szoptatás után a balzsamos, finom
bőréről átsvenkelni a zenét hallgató munkásra.
Mennyire akartál a Z-generációról, vagy épp a fiatalok sehonnan
sem jövő és sehova se tartó lázadásáról filmet forgatni?
Nem akartam trendi filmet
csinálni a mai fiatalokról. Most, hogy így rákérdezel, látom, hogy a
huszonévesek esetleges érzelmi üressége, céltalan lázadása valóban benne van a
filmben, de Biankának alapvetően a gátlástalansága, Lacinak pedig a tudatos
lázadása érdekelt. Laci egy leszázalékolt ember (már a kifejezés is szörnyű),
akit a nagybátyja a munkavállalói kedvezményekért dolgoztat. Ő tényleg el van nyomva,
és amikor pár napra alapítanak egy instant családot, végre önálló döntéseket
hoz, és kitör eddigi korlátozott helyzetéből. Persze az ilyen történetekben az
a drámai, hogy elbuknak a hősök – valahol tehát a lázadás drámaiságáról is szól
ez a film.
A műfaji besorolást viszont nem tetted egyszerűvé: ez egy olyan „menekülő
szerelmesek” film, amiben nincsen szerelem.
Ez a karakterekből
következett, amiket az amatőr szereplők hoztak a filmbe. Az én olvasatomban Laci
karaktere az empátia érzése miatt segít a lánynak, és persze, tetszik neki, de
később, az út során zúg bele. Csakhogy ő nem az a kezdeményező fajta, Bianka
karaktere pedig nem tud beleszeretni senkibe, mert nem kapcsolódik más emberekhez,
attól függetlenül, hogy van néhány közös intim pillanatuk.
Milyen volt csecsemővel forgatni?
Könnyű. Három hónaposak,
és együttműködőek voltak, talán mert az édesanyjuk sem volt feszült. Steinhauser
Andrea casting direktor találta őket ikres anyukák Facebook-csoportjában. A
család örömmel vállalta a forgatást, mert ikreket nevelni anyagilag is nehéz, és
talán hozzá tudtunk járulni a nevelés költségeihez a honoráriummal. Ahogy a
filmben játszó többi amatőrnek, például a hajléktalanság szélén álló munkásoknak
is nagy segítség volt, hogy pár napot forgathattak.
Fekete Ibolya mesélte egyszer, hogy a Falfúró című Szomjas-film sztoriját
úgy gyűjtötte, hogy kisvárosi kocsmában flipperezett a helyi romákkal. Ti is
végeztetek hasonló terepmunkát?
Munkásszállókban
hirdettünk castingokat, és elbeszélgettünk az ottlakókkal. Ott hallottunk olyan
svindliket, amiket beépítettünk a filmbe, például a 40%-os kamatú
gyorshitelről, amit olyan emberekkel vetetnek fel hamis munkavállalói
papírokkal, akik aztán nem tudják megadni a tartozásukat.
Fontos számodra, hogy rendezőként kapcsolódj különböző filmtörténeti
hagyományokhoz? A Virágvölgyben mintha ott lenne a nouvelle vague szellemisége,
miszerint egy filmhez csak egy pisztoly kell meg két szerelmes, és valahol a
70-es évek amerikai filmjének kötelező, ugyanakkor elkerülhetetlen kudarcba
fulladó lázadása is.
Voltak előképeink, a „menekülő
szerelmes” filmek közül például a Fegyverbolondok,
a 70-es évek amerikai mozijából pedig a Wanda
és a Sivár vidék (véletlen, de
abban is vannak csirkék), de a filmtörténeti hagyományok közül inkább a
szociorealizmussal ápolok szoros kapcsolatot Jean Renoirtól a Dardenne
testvéreken át Andrea Arnoldig, illetve a 90-es évek groteszk Amerikájával,
azon belül is Larry Clark, Harmony Korine, Gregg Araki és Todd Solondz
filmjeivel. Tetszik a vagányságuk, az artikulátlanságuk, és a szocio közegbe
ágyazott zsigeri helyzeteik. A Virágvölgy
hangvételét meghatározta Laci tisztasága, és az ő önzetlen segítségnyújtása,
ezért ez a film nem a zsigerekről szól. De most egy testépítőnőről szóló
szerelmi háromszög-melodrámát írok Nemes Anna festőművésszel, ami egy testközpontú
film lesz. Azt próbáljuk kiboncolni belőle, hogyan használjuk ki egymás testét,
tárgyiasítjuk el a sajátunkat, és veszítjük el vele az autentikus kapcsolatot.
A magyar szociorealizmushoz is egyértelmű a kötödésed, aminek a
hagyománya az elmúlt években mintha meggyengült volna, miután a köldöknézős,
rossz magyar művészfilmek szinonimája lett.
Valóban negatív
kicsengést kaptak ezek a filmek, de ezt a primitív közhangulatot csak azzal
lehet felülírni, ha az ember megpróbál minél jobb filmet csinálni. Én úgy
érzem, a szociorealizmus nézőpontja manapság nagyon is érvényes, mert a média
valósággal ápolt kapcsolata megszűnőben van, ezért nehéz tájékozódni, hogy mi
zajlik a világban. A Kádár-rendszerben kicsit hasonló volt a helyzet: ha kinyitotta
az újságot az olvasó, annak köze sem volt ahhoz, amit az ablakon kinézve látott.
De ha beült, mondjuk, egy Schiffer Pál-filmre, rögtön képbe került arról, hogy mi
folyik Magyarországon, ráadásul láthatott egy filmet, ami nem csak a
publicisztikus igazsága miatt jó.
Ma viszont már nem a moziba ülnek be az emberek, ha tájékozódni akarnak
a világról.
A filmkultúrának többek
közt az a feladata, hogy érzékenyítse az embereket. Vannak olyan értelmiségi
haverjaim, akik nagy értékeket vélnek felfedezni mondjuk a Bosszúállók 2-ben, de én ezzel nem tudok azonosulni. Tök jó lenne,
ha szélesebb körben is képesek lennének az emberek cizellált filmnyelveket
olvasni. Apám például biológus, soha nem foglalkozott komolyan a filmmel, de
simán tud értelmezni egy Sátántangót
vagy egy Carlos Reygadast, egyszerűen azért, mert járt az egyetemi filmklubba
és ott beszélgettek a vetítések után, és összetettebb viszonya alakult ki a
filmmel. Ezek a fajta beszélgetések ma egyszerűen nem történnek meg (a Bosszúállók 2-ről se), vagy csak egy
nagyon szűk körben. Azt hiszem, mostanában inkább a sorozatokról való
beszélgetéseknek van felfutása.
Egyenes út vezetett az első filmedig?
Inkább girbegurba. Gimnáziumban
kezdtem el (diák)filmezéssel foglalkozni, amikor már lehetett számítógépen
videókat szerkeszteni. A középiskola poroszos, tekintélyelvű rendszerében nem
éreztem jól magam. Komoly magatartásproblémáim voltak: lázadoztam,
bomlasztottam az osztályt, visszaszóltam a tanároknak. Feketeseggű lettem. Az
iskola be is tiltotta első, a Torz
szenvedélyek című diákfilmemet, ami arról szólt, hogy egy kábítószeres srác
túllövi magát, és élet és halál közt visszemlékszik arra, hogy jutott ide. Kábé
arra ment ki, hogy a drog rossz. Ártalmatlan volt az egész, a haverjaim liszt
alá gyújtottak, azt szívták az egyik jelenetben, mintha cuccoznának. A
Kádár-rendszerben szocializálódott, vaskalapos igazgató azonban berendelt
magához, amikor tudomást szerzett róla, hogy levetítenénk a filmet a suli könyvtárában.
Majd bejött az osztályunkba, megkérdezte, ki vett részt a filmben, és miután
elmondta, hogy ő nem támogatja a vetítést, mert szerinte népszerűsíti a
drogozást, megszavaztatta az alkotókat, hogy levetítsék-e a filmet vagy sem.
Persze nyílt szavazás volt: az operatőrrel feltettük a kezünket, a többiek
viszont meghátráltak. Ez nagyon megviselt. Utána osztályfőnöki órákon
tárgyalták a filmünket, mint valami szörnyű, romlott jelenséget, és valahogy
nagyon megmozgatta az embereket. Úgy éreztem, ha valami ilyen nagy érzelmeket képes
kiváltani, azzal érdemes foglalkozni – így kezdtem komolyabban érdeklődni a
filmezés iránt. Három év történelem szak után jelentkeztem az SZFE
forgatókönyvíró szakára, ahol 2012-ben végeztem, majd az utána következő hat
évből négyet azzal töltöttem, hogy kerestem a hangomat. Van pár dolog, ami
elkezdett érdekelni, és a következő filmjeimben is azokra próbálok
koncentrálni.
Éspedig?
A társadalom perifériájára
szorult emberek drámája, az álmok és az ösztönök világának felszínre hozatala,
és az össze nem illő dolgok összeillesztéséből fakadó új minőségek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13744 |
