Andorka György
Solo: A Star Wars Story
– amerikai, 2018. Rendezte: Ron Howard. Írta: Jonathan és Lawrence Kasdan. Kép:
Bradford Young. Zene: John Powell. Szereplők: Alden Ehrenreich (Han Solo),
Emilia Clarke (Qira), Woody Harrelson (Beckett), Paul Bettany (Dryden Vos),
Donald Glover (Lando), Joonas Suotamo (Chewie). Gyártó: Walt Disney Pictures / Lucasfilm.
Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált.
135 perc.
Félő volt, hogy az új Star
Wars-opusz, amelynek koporsójában a figurát túlságosan lazára vevő
Lord–Miller rendezői duó célegyenesben történő menesztése tűnt az utolsó
szögnek, leginkább a produkció mostoha sorsa miatt fog bekerülni a
történelemkönyvekbe; a váltásként érkező Ron Howard előtt azonban, aki a
színtiszta eszképizmusban megmártózva rég nem használt izmokat melegített be,
kalapot lehet emelni: a rutinos mesterember végül kitűnően sikerült, szerethető
alkotást hozott össze.
Mintha csak a munka utolsó hónapjait fémjelző „ne
vacakoljunk”-hozzáállást tükrözné, a Solo amolyan B-filmes feszességel
bíró, üresjáratokat nélkülöző darab lett: a „menekülő szerelmesek”-motívummal
indító, nagyívű heist-sztoriban kiteljesedő űrponyvában energikus
akciószekvenciák követik egymást, a fináléban egy szellemesen megírt, leginkább
fékezett habzású Tarantino-etűdre emlékeztető standoff-szituációval. A
koréliai sikátorokból a birodalmi lövészárkokba pottyanó, majd tolvajok
bandájához csapódó Han karakteríve mindeközben átgondoltan épül, ahogyan a
kalandok végére a figurában rejlő idealizmus óhatatlanul megtörik az árulások
és csalódások szirtjein – a hideget-meleget kapó Ehrenreich vállát lehetetlen
feladat nyomta, mégis hamar a szívünkbe lopja magát. A Zsivány egyes és Az
utolsó Jedik grandiózus drámái mellett a közönségkedvenc csibész
eredettörténete éppen visszafogottságával és fókuszáltságával nyerheti el a
szimpátiánkat: hiába a kismillió kikacsintás és a franchise-állandók
(kizökkenne a világ egy fárasztó beszólásokat pufogtató robotszereplő vagy szűk
járatokban manőverező Sólyom nélkül), mégsem nyög társfilmjei terhe alatt;
saját meséjébe fog, amelynek a végén úgy érezzük, bármerre vihet az út – a
társbérletes univerzumok pókhálójába gabalyodott évtizedben pedig ennyi is
elég, hogy egy pillanatra a szabadság illata csapja meg az embert.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13737 |
