Baski Sándor
A kolozsvári TIFF a
merész filmek fesztiválja, de a polgárpukkasztás sosem öncél, hanem a nézői
empátia tesztje.
Szabad kifejezőerő és
hangsúlyos szerzői szándék – a programigazgató, Mihai Chirilov szerint ezek a
kolozsvári filmfesztivál fő válogatási kritériumai. A TIFF zászlajára ezzel együtt leginkább az eklektika jelszavát
lehetne felvarrni, a szervezők ugyanis egyszerre próbálnak regionális fesztiválként
működni, retrospektív vetítésekkel adózni a filmtörténet nagyjai előtt, és
kitapogatni a legfrissebb trendeket. Idén így fért meg egymás mellett a 100 éve
született Bergman, illetve Szabó István és Mészáros Márta munkássága előtti
főhajtás, a Bulgáriára fókuszáló válogatás és a „Lenni vagy nem lenni
politikailag korrektnek” című, a nézői nyugalom megzavarására szánt szekció.
*
Provokatív produkciókból
a versenyfilmek közt sem volt hiány, de a görög Szánalom (Pity) még ebből
a mezőnyből is kiemelkedett. Babis Makridis drámájának felütése elaltatja a
néző gyanúját, egy kissé mereven, de a társadalmi normáknak megfelelően
viselkedő férfit ismerhetünk meg a főszereplőben. A jómódú Ügyvéd mindennap
bejár a kórházba kómában lévő feleségéhez, miközben próbál a munkában is helyt
állni, és kamasz fiáról is gondoskodni. Az asszony helyzete kilátástalannak
tűnik, pár hét után csodával határos módon mégis magához tér, és a család akár vissza
is zökkenhetne a normális hétköznapokba. Az Ügyvéd mégsem boldog, ekkor tudatosul
benne, és a nézőben is, mennyire szeretett az önsajnálatban dagonyázni,
hiányoznak neki az együttérző pillantások és gesztusok, az önfeláldozó,
szenvedő mártír póza, és egyre extrémebb megoldásokat keres, hogy betöltse ezt
az űrt.
Az úgy nevezett „Greek
Weird Wave” többi filmjéhez (Kutyafog,
Alpok, Attenberg) hasonlóan a Szánalom
is „együgyű”, amennyiben a bizarr alapötletet váratlan fordulatok nélkül,
makacs következetességgel juttattja el a logikus végpontig, miközben az abszurd
hétköznapivá válik benne. A kiszámítható történetívet Makridis szuggesztív
beállításokkal és meghökkentő zenehasználattal kompenzálja – a Szánalom olyan, mintha Todd Solondz
leforgatta volna első görög filmjét Yorgos Lanthimos könyvéből.
Más eszközökkel, de a
versenyszekcióból a Ne érj hozzám (Nu ma
atinge-ma / Touch Me Not) is feszengésre késztette a nézőket. A román Adina
Pintilie filmjének bemutatója nem csak azért ment eseményszámba az idei
TIFF-en, mert pár hónappal korábban elnyerte Berlinben az Arany Medvét, de
azért is, mert szakít a román új hullám stílusával. A dokumentum és a fikció
határán egyensúlyozó rendhagyó interjúfilm alanyai fizikai és lelki értelemben
is kitárulkoznak a kamera előtt, olyannyira, hogy az helyenként már a közönségnek
kényelmetlen.
Hasonló témát boncolgat
a politikai korrektségnek szentelt szekció spanyol indulója, csak modorosság és
pátosz nélkül. A Nyersbőr (Pieles) először a camp esztétikájával
sokkol, minden és mindenki a rózsaszín és a lila különféle árnyalataiban
pompázik, így még nagyobb a kontraszt a babaházi kulisszák és a szereplők közt,
akik mindannyian súlyos testi deformációval vagy lelki zavarokkal kénytelenek
élni. A párhuzamosan futó szálakban megismerhetjük a szem nélkül született,
prostitúcióra kényszerített Laurát, az eltorzult arcú Anát, a saját lábait
idegennek érző, testképzavaros fiút, a tévében plüssfigurát alakító törpe
Vanessát, a fogyatékosságot fetisizáló férfit, és Samanthát, akinek fordítva
működik az emésztőrendszere, vagyis a szája helyén van az ánusza. Az első,
felületes pillantásra úgy tűnhet, Eduardo Casanova a sajátos freak show-val
mások nyomorából akar gúnyt űzni, de a szereplők traumáit nagyon is komolyan
veszi. A camp külsőségekkel és a mulatságos pillanatokkal szándékosan hozza
zavarba a nézőt, aki eleinte aligha tudja eldönteni, min és mennyire ildomos
nevetnie. Az Almodóvartól és John Waterstől is bőséggel merítő Nyersbőr valójában empátiateszt, amely
azt méri fel, hogy képesek vagyunk-e együttérezni azokkal, akik „idegenségükkel”
elsőre viszolygást váltanak ki belőlünk.
A PC-szekció mexikói
indulója, a Keta tripje (El viaje de Keta) is különc figurákkal
és harsány stílusával intéz egészpályás letámadást az érzékszervek ellen.
Túlsúlyos címszereplője képtelen tisztes munkát találni, ezért, jobb híján, dealerkedésből
tartja fent magát, a Julio Bekhor – Fernando Sama rendezőpáros rajta keresztül
mutatja be a különféle társadalmi hátterű kuncsaftokat, hasonlóan Fliegauf
Benedek Dealeréhez. Nem
elhanyagolható különbség, hogy itt az egymást követő szegmensek stílusa
jelentősen eltér egymástól az éppen tárgyalt drogtól függően, vagyis ha a vevő
LSD-t fogyaszt, akkor a fényképezés is álomszerűvé válik, ha kokaint, akkor
felgyorsulnak a vágások. Noha a vetítés után az alkotók biztosították a
közönséget arról, hogy nem a kábítószerek propagálása volt a céljuk,
színes-szagos audiovizuális tripjük aligha veszi el bárki kedvét a
tudatmódosítástól, pláne, hogy az igazán gyilkos szereket (mint például a
heroint) szándékosan mellőzték Keta repertoárjából.
A Keta tripje esetében érthető, miként kapcsolódik a politikai
(in)korrektség diskurzusához, ahogy a brazil Képlékeny igazságnál (Aos
teus olhos) is – Carolina Jabor drámája egy szexuális zaklatással vádolt
úszóoktató online meglincseléséről szól –, több címnél azonban önkényesnek tűnt
a szekcióbesorolás. Ilyen volt Kim Ki-duk legfrissebb allegóriája, az Ember, tér, idő és ember is (Inkan, gongkan, sikan grigo inkan),
amely az egész emberi létezésről nyilatkozik lesújtóan. A történet egy konkrét
hellyel és szituációval indít, egy tengerjáró hajó utasainak életébe
pillanthatunk bele. A fedélzeten képviselteti magát minden réteg és osztály,
kezdve az egyszerű melósoktól a prostikon át a gengszterekig, és amint előáll
egy krízishelyzet – a hajó megmagyarázhatatlan módon a tengerből a felhők közé
teleportál –, leomlik mindenkiről a civilizációs máz. A hajón reked egy
gátlástalan politikus is, aki a gengszterek segítségével magához ragadja a
hatalmat, vagyis az élelmiszerkészlet feletti ellenőrzést, és pillanatok alatt
önkényuralmat vezet be. A realista alaphelyzet fokozatosan fordul át abszurd és
véres parabolába, amelynek a végén Kim semmi bíztatóval nem tudja kecsegtetni
nézőjét. A hasonlóan ciklikus Tavasz,
Nyár, Ősz, Tél... és Tavasszal szemben a rendező ezúttal szűkre szabja az
értelmezési kereteket, nem bíz semmit a néző fantáziájára, ezáltal sajnos előre
lekottázhatóvá és didaktikussá válik a történet.
*
A határokat feszegető
fesztiválfilmek mértéktelen fogyasztása mellett a TIFF a román új hullám
kontextusba helyezésére is kiválóan alkalmas. Mungiu, Porumboiu, Mitulescu vagy
Puiu filmjeit ismerjük, többségük a magyar moziforgalmazásba is eljut, éppen
ezért izgalmas évente egyszer belesni abba a mezőnybe, amelyből kiemelkednek. A
TIFF-es kínálat tanúsága szerint a román másodvonalat jórészt olyan, a
középkorúakat célzó midcult dramedyk képviselik, mint Andrei Cretulescu Charlestonja. A filmkritikusból lett
rendező filmjében a szintúgy kritikusként dolgozó főszereplőhöz bekopogtat
elhunyt felesége szeretője, akinek a létezéséről nem is tudott, és a furcsa
páros közösen próbálja elvégezni a gyászmunkát. Az Egy nyári szerelem történetének (Povestea unui pierde-vara) is egy 42 éves értelmiségi férfi a
főszereplője, Petru a bukaresti egyetem matematikaprofesszora, nyitott kapcsolatban
él a barátnőjével és időnként diáklányokkal is viszonyt folytat. A Woody Allen
kései dramedyjeit megidéző film tétje, hogy a férfinek sikerül-e végre
felnőnie, amiben az eseményeket végig kommentáló barátai is próbálnak
segédkezni. Egy párkapcsolati mexican
standoffról szól az egyetlen éjszaka alatt játszódó, színdarabból adaptált A boldogság titka is (Secretul fericirii), amelyben a
látszólag harmonikus házasságban élő Tom megpróbálja rábeszélni legjobb
barátját, hogy alkalomadtán cseréljenek feleséget. A komédiának induló, jól
poentírozott dialógusokból építkező film az ügyesen adagolt fordulatok nyomán a
fináléra drámába fordul át. A fesztivál közönségdíjasa, az Egy lépéssel a szeráf mögött (Un
pas in urma serafimilor) is egy biztos kézzel levezényelt műfaji gyakorlat:
a visszaemlékezéseken alapuló Iskola a
határon-történetben egy papnevelde diákjainak a rendszerrel és önmagukkal
folytatott mindennapi küzdelmeit követhetjük a beiratkozástól a ballagásig.
Akár szimbolikusnak is
tekinthető, hogy a zsűri – soraiban Kocsis Ágnessel – a fődíjat végül nem egy
merészen újító, és nem is egy túlontúl szabályos filmnek, hanem a középutas Az örökösöknek
(Las Herederas) adta. Marcelo
Martinessi történetében nem az a különleges, hogy a főszereplő leszbikus, hanem,
hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, vagyis ahhoz a korosztályhoz
tartozik, akinek a sorsa ritkán izgatja a pályakezdő rendezők fantáziáját.
Chela és élettársa, Chiquita gazdag családokból származnak, de lassan felélik
az örökségeiket, sorra adják el közös házukból a nagypolgári múlt mementóit.
Amikor Chiquitát csalás miatt bebörtönzik, a csendes, visszahúzódó Chela
kénytelen fuvarszolgáltatást vállalni az ismerősei körében. Közel a hatvanhoz
nemcsak hogy sikerül az önként vállalt magányból kitörnie, de még egy új
szerelem lehetősége is megkísérti. Martinessi és a Berlinaléról a legjobb
színésznő díját elhozó Ana Brun elérik, hogy a kezdetben érdektelennek és
unalmasnak tűnő karakter a fináléra mégis izgalmassá váljon, és ehhez semmilyen
hatásvadász eszközre nincs szükségük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13719 |
