Barotányi Zoltán
A diktátorok sajátos
műélvezetében párban jár műgyűjtés és képrombolás.
A műértő diktátor szeme
éles, keze pedig enyves: ha nem elég, amije van, elveszi a másét.
A 20. századi
diktátorokat és különböző színezetű és minőségű rezsimjeik megértésén dolgozó
történészek rendre csodálkozással elegyes szörnyülködéssel szemlélik az a
szelektív sznobériát, ami gyakorta áthatja e rendszerek vezetőit. A festőből
lett és festészetért élő-haló Führer és kancellár, a modern művészetért
lelkesülő Duce, a klasszikus zenei közvetítéseken csüngő Generalisszimusz, de
még a színészfejedelemmel parolázó Nemzetvezető is az érem ugyanazon oldalán
feszít hősiesnek és artisztikusnak szánt pózban. A művészekkel azonban sok gond
van: néha a világtörténelmi pálya rossz térfelén játszanak, műveiket pedig „méltatlanok”
tartják kapzsi karmaikban. Ilyen körülmények között a kiválasztottak
kénytelenek erőnek erejével megszerezni a világ „őket illető” kultúrjavait –
ebből a szempontból mindegy, hogy modern Dzsingisz kánként hordatják halomba
mindazt, ami hódításaik nyomán az ölükbe pottyant, vagy erőszakkal verbuválnak,
mint a régi idők csalárd toborzói.
Kínos ecsetvonások
A 20. század legnagyobb
műkincsrablói alighanem a nácik voltak – jelentős teljesítmény ez, elvégre szó
szerint a nyomukban járva hamarosan egy másik gigantikus hadi- és államgépezet
is végigrabolta Európa keleti felét. Mindez már sok évtizedes tankönyvi
közhely, főként mert a győztes szövetségesek már a nürnbergi perek során
vádpontként szerepeltették az elrabolt műkincsek ügyét. Claudio Poli olasz
dokumentarista Hitler kontra Picasso
című filmje (A művészet templomai
című ismeretterjesztő filmsorozat 10. része) nem is pusztán azt a mechanizmust
tárgyalja, ahogy a náci hatalmasságok megszerzik, amit akarnak, de a háború
utáni restitúció hosszú és bonyodalmas útját is. A film számos, egymással
összefonódó, ám másfél óra alatt egyenként is alig kitárgyalható témát jár
körül – az egyik a klasszikus művészetek iránt rajongó és azt Németországban
újrateremteni kívánó sznob náci vezetők története. A két főkolompos, Hitler és
Göring testvériesen elosztotta egymás között a kényszerrel és zsarolással
megszerzett klasszikus piktúrákat: az érzéki aktok és a vadászjelenetek
Göringnek jutottak, a csendéletek és a vidéki bukolikus idillt sugárzó képek
pedig a Führer ihlették. Mindehhez nélkülözhetetlen szereplőként lép elő a műtárgykereskedő,
műkritikus, műértő szakemberek köre, akik többnyire remek ízlésű és kellően
gátlástalan beszerzőként a náci műkincséhség kiszolgálói voltak. És persze saját
zsebre is dolgoztak, aminek megértéséhez a film feleleveníti a náci korszak
sajátos és igencsak hangzatos antimodernizmusát. A nácik szemében a 20. századi
újító törekvések, különös tekintettel a modern festészetre pusztán (Joseph
Goebbels-t a magas kultúrára amúgy magasról tevő, művészettörténész végzettségű
főpropagandistát idézve) felesleges és kártékony „kultúrbolsevista szemétnek”
számítottak. A német múzeumoktól elkobzott modernista művek legjavát intő
ellenpéldaként nagyszabású tárlaton mutatták be a nagyközönségnek: az 1937
július 19-én Münchenben, a Haus der Kunst-ban nyílt meg az Elfajzott művészet (Entartete
Kunst) című kiállítás, amit hatalmas tömeg látogatott meg. A gyakorlatilag
törvényen kívül helyezett műalkotásokból pénzt is akartak csinálni – ekkor lépett
be a képbe a dokumentumfilm egyik tikos főszereplője, a művészettörténész,
műkereskedő és -gyűjtő Hildebrand Gurlitt. Ő egyszerre volt a kényszerrel, áron
alul, néha ingyen megszerzett klasszikus festmények beszerzője és az „elfajzott
művek” értékesítésére kirendelt díler, akinek náci megrendelői azt is elnézték,
hogy negyedrészben maga is zsidó. Bár a film erre nem tér ki, de az einstandolt
javak tisztázatlan jogi helyzete nem tette egyszerűvé az értékesítésüket, mivel
elsőre nem igazán tolongtak a vevők, Gurlitt és munkatársai szokatlanul durva
marketingeszközhöz nyúltak: 1939 március 20-án 1004 festményt és szobrot,
valamint 3825 vízfestményt, rajzot és nyomatot vetettek máglyára a berlini
tűzoltóság udvarán. A kirívóan barbár tett megtette kellő hatását – a nagy múzeumok
és a ledöbbent művészetrajongók és műgyűjtők tömött pénztárcával érkeztek és
tömegével vásároltak a művekből. És ez már nem csak a náci német állam, hanem
Gurlitt és bűntársai (a filmben is megidézett Karl Buchholz, Ferdinand Moeller
and Bernhard Boehmer) zsebét is gazdagította, ráadásul csupán sejtéseink
lehetnek arról, hány műalkotás maradhatott saját széfjeikben, raktáraikban! A
film egyik apropóját is egy közelmúltbeli eset adja: Gurlitt már idős fia, a
súlyos diszpozofóbiás, mániákus gyűjtögető Hildebrand adóvitába keveredett a
bajor hatóságokkal, akik 2012-ben 121 bekeretezett és 1285 úgy nagyjából
rendezetlenül összehányt, habár jórészt sértetlen művet koboztak el a
leszármazott müncheni lakásából. A meglepetést nem csupán ez okozta, habár
Monet, Renoir, Matisse, Chagall, Otto Dix vagy Max Liebermann műveinek
előkerülése önmagában is az volna – a gyűjteményben bizony számos, a nácik
által is nagy becsben tartott klasszikus festő képe is ott lapult. Látnivaló,
hogy Gurlitt, akire többek között a Linzbe tervezett reprezentatív Führermuseum
feltöltését bízták, e tekintetben is saját kapura játszott: a gondosan jegelt
gyűjtemény értékesítésében alighanem csak viszonylag korai és váratlan halála
gátolta meg (1956-ban vesztette életét autóbalesetben). Kétségtelen, hogy a
film drámai vonulatát a drága kollekciójuktól ígéretekkel, fenyegetésekkel,
sokszor az életükért cserébe megfosztott zsidó származású műgyűjtők örököseinek,
hozzátartozóinak visszaemlékezései adják. Aki engedett, és vízumért, meg némi
csekély ellenérték ellenében átadta gyűjteményét, az elmenekülhetett – más
kérdés, hogy a történetben fontos szerepet kapó Jacques Goudstikker holland
gyűjtő egy banális baleset miatt már nem érhette meg, hogy szabad földre
léphessen. Akik viszont menteni próbálták a kollekciójukat, azok könnyen
lágerben végezhették. A film azért igyekszik követni a leszármazottak – így például
a Goudstikker-család – jogi harcát is: most már nem a nácik, hanem a tőlük
visszaszerzett javakat saját tulajdonaként kezelő holland állam ellen. Poli
közepesen alapos filmje remekül illik majd a történeti tévécsatornák
repertoárjába, eközben számos témát azért kibontatlanul hagy, mint például a
náci sznobériát kihasználó és őket lehúzó hamisítók ügyét. Vagy azon német
művészek esetét, akik modernistából, expresszionistából lettek nemzetiszocreál
művésszé, ezért egy időben akár a „jó németek” és az „elfajzottak”
reprezentatív kiállításán is megjelenhettek, mint az utóbb Törökországba menekülő
Rudolf Belling, vagy a festéstől is eltiltott Emil Nolde.
Picasso viszont a filmcímen
kívül csupán egyetlen anekdota kedvéért idéztetik meg, amikor a neves
festménye, a Guernica szerzőségét
firtató kérdésre úgy válaszol a náci tisztnek: ez a maguk műve!
Szóljatok a köpcösnek!
A turbósztálinista-
maoista-kimirszenista Észak-Korea (bocsánat: a Koreai Népi Demokratikus
Köztársaság) régóta a világ borzongásának tárgya: napjainkban éppen kezdő
atomhatalomként rémisztgeti a nagyvilágot. A családi uralom alá került ország pedig
mintha a világirodalom nagy Bildungsromanjainak paródiáját adná elő, véres
szappanoperaként. Robert Cannan és Ross Adam brit dokumentaristák 2016-os
filmje, Kim Dzsongil bemutatja (The Lovers And The Despot) éppen a filmrajongó Kedves vezető (Kim Dzsongil) abszurd
kalandját rekonstruálja, jelentős részben az egyik érintett vallomásai alapján.
Az apja (Kim Ir Szen, azaz Kim I) életében második számú vezetőként fungáló Kim
II álma az észak-koreai filmművészet modernizálása volt, ezért 1978-ban elraboltatta
a dekadens imperialista dél-koreai filmipar két élő klasszikusát, a filmrendező-producert
(Sin Szangok) és az ország egyik első számú színésznő-filmdíváját (Cshö Unhi) –
az egymástól elhidegült, majd a rabságban egymásra találó házaspárt. Egyikük megtöréséhez
három év szigorított börtön kellett, a másiknál megtette a szelíd noszogatás és
a gyorsan belátott kilátástalanság. A wannabe filmcézár elvi irányítása alatt azután
sorra készültek a „remekművek”, amelyekkel Észak-Korea filmgyártása végre
kiléphetett a nemzetközi filmfesztiválokra. A dokumentumfilm jelentős erénye,
hogy sűrűn idéz a Sin-Cshö házaspár dél- és észak-koreai filmjeiből is,
utóbbiak közül mai szemmel nézve kétségtelenül a Pulgaszari című alkotás a leginkább maradandó. Ebben a koreai
néphit saját fémevő óriás szörnyét sikerült az antifeudális osztályharc
szolgálatába állítani, habár a forradalom dinamikája később a kissé öntörvényű
metálrajongó társutas ellen fordul. A kommunista godzillafilm akaratlan bája az
idők során a trashfilmrajongók újabb és újabb generációit hódította meg, ám a
kultúrpápa Kim II bánatára két protezsáltja nem készített több filmet neki,
hiszen 1986-ban Bécsen keresztül leléptek Amerikába. Kim II idővel hatalomra
került, majd 17 évnyi rémuralom nyomán ő is átlépett az árnyékvilágba, nem
kevésbé rettenetes fia és utóda, Kim Dzsongun (Kim III) a filmművészet helyett
inkább az atomprogrammal foglalkozik, átmeneti társaságként pedig beérte az
ex-kosaras (filmekben is feltűnő) Dennis Rodmannel. Nem tudjuk, lesz-e még
lejjebb is ebben a sztoriban, ám a sokat szenvedett észak-koreaiakon ez már
aligha segít.
Hitler kontra Picasso
(Hitler contro Picasso e gli altri) – olasz dokumentumfilm, 2018. Rendezte:
Claudio Poli. Írta: Didi Gnocchi, Sabina Fedeli, Arianna Marelli. Zene:
Remo Anzovino. Narrátor: Toni Servillo. Gyártó: 3D Produzioni / Nexo
Digital Forgalmazó: Pannonia
Entertainment. Feliratos. 94 perc.
Kim Dzsongil bemutatja (The Lovers And The
Despot) – brit dokumentumfilm, 2016.
Rendezte és írta: Ross Adam – Robert Cannan. Kép: Back
Yoon-seuk, Kyu Park-byung, Ric Clark. Zene: Nathan Halper. Gyártó:
Documentary Company / Hellflower Film/ Tigerlily. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 98 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13718 |
