Géczi Zoltán
Apokalipszis vagy
aranykor, kárhozat vagy katarzis – a tudományos-fantasztikus filmesek
prognózisai generációs törés mentén szerveződnek.
A globális szorongás
korában a retrográd amnéziával küszködő mainstream sci-fi ritkán kínál érdemi
perspektívát a néző számára, az emberi faj jövőjébe vetett hit a függetlenfilmesek
privilégiumává vált.
50 éve mutatták be a 2001: Űrodüsszeiát, Stanley Kubrick és
Arthur C. Clarke korszakos remekművét, amely nem csupán a filmművészetre és a
filmtechnika fejlődésére gyakorolt felbecsülhetetlen hatást, de a
tudományos-fantasztikus zsánert is beemelte a komolyan veendő, vitaképes
műfajok közé. Prológusában az eszközhasználat jelentőségét felfedező előember
által elhajított lábszárcsont űrállomássá változik át a vásznon; a technológia
alkalmazásával híd képződik a paleolitikumban élt Australopithecus és az
atomkor Homo Sapiense között, büszkén deklarálva fajunk egyedülálló képességét,
a környezet feletti kontroll ambícióját, individuális és kollektív jövőnk
alakításának képességét, amely a bolygó domináns fajává tette az embert, és
utat nyitott számára a világegyetem felé.
Fél évszázaddal később a
műfaj népszerűbb, mint valaha, ám mennél inkább hasonlít jelenünk az elmúlt
évtizedek mozgóképes jövővízióira, annál kiábrándultabbá válik a science-fiction.
A kortárs tudományos-fantasztikum mintha elveszítette volna az emberi fajba
vetett hitét, a 21. századi fősodorbeli sci-fik jövőképei nem sok jóval
kecsegtetik a nézőt, megtagadva a klasszikusok legfontosabb hipotéziseit.
Eszerint a technológia voltaképpen elállatiasítja a felhasználót, a tudományos
fejlődés mételye atomizálja és nyomorba dönti a társadalmat, a mesterséges
intelligencia Frankenstein doktor gyilkos hajlamú bestiája, az ökológiai
katasztrófa megállíthatatlan, az emberiség jövője az elkerülhetetlen
apokalipszis – vagyis a földkerekség egésze no-go zónává válik, de abban sem
lesz sok köszönet, ha a kozmoszban keressük a túlélés lehetőségét.
Holott a
tudományos-fantasztikummal kacérkodó írók borúlátó jövővízióit éppen a tudomány
jelen állása okán volna szükségszerű alapvetően felülvizsgálni. Vitathatatlan,
hogy az emberiség sosem látott kihívásokkal és fenyegetésekkel szembesül a 21.
században, de ugyanezen állítás közös múltunk számos periódusára
vonatkoztatható, miközben átvészeltünk földtörténeti jégkorszakokat,
évszázadokon át zajló vallási konfliktusokat, pusztító világjárványokat, társadalmi
viszonyokat gyökeresen felforgató ipari forradalmakat, vagy a globális
nukleáris apokalipszis rémével fenyegető hidegháborút, s mindezen
viszontagságok közepette felépítettünk egy olyan civilizációt, amely jelen
tudásunk szerint egyedülálló az univerzumban.
„Az emberi elmének semmi
sem szabhat határt.” – nyilatkozta a nemrégiben eltávozott Stephen Hawking. 1968-tól,
a 2001: Űrodüsszeia bemutatásának
évétől számítva olyan tudományos és technológiai evolúció zajlott le, amelyhez
képest a korábbi évezredek eredményei eltörpülnek, az emberiség összesített
tudása pedig exponenciális módon növekszik – az általánosan elfogadott modell
szerint 13 havonta duplázódik meg a rendelkezésünkre álló ismeretanyag. Mindent
összevetve: talán mégsem vagyunk annyira tökkelütöttek és tehetetlenek, mint
azt a mai blockbusterek sejtetik, és az önpusztításra való hajlamunk sem írja
szükségszerűen felül a fajfenntartás örök ösztönét, az önző gén hatalmát.
Paranoia-forgatókönyvek
A millenniumi mámorból
kijózanodott, gazdasági válságok és globális terrorizmus által sújtott nyugati
kultúrkörben vásznon és képernyőn egyaránt tágas keresleti piaca van a sötét prognózisoknak.
Az HBO legnézettebb sorozatában (Westworld,
2016-) a fejlett mesterséges intelligenciával felruházott androidok csupán a
dúsgazdag turisták legalantasabb vágyainak kiszolgálására hivatott rabszolgák,
a következmények nélküli agresszió áldozataként végzik be laboratóriumban
meghatározott, a részvényesek anyagi elvárásaihoz igazított sorsukat. A hardcore
rajongók által oly nagy becsben tartott Fekete
Tükör (Black Mirror, 2011-) négy
évada vegytiszta disztópia, amelynek epizódjai változatos módon konfrontálják a
nézőt a szociológiai, morális, ökológiai és technológiai összeomlás
forgatókönyveivel. Az angol Hard Sun
(2018-) dramaturgiai propozíciója szerint az Egyesült Királyság lakossága a kozmológiai
végítélet végső percében sem képes az összefogásra, a kritikai díjak
sokaságával méltatott A szolgálólány
meséje (The Handmaid’s Tale,
2017-) pedig egy aljas dogmákra épült, fundamentalista terrorállam képével
sokkolja a nézőt, amelyhez képest a boszorkányüldözések kora szinte békeidőnek
látszik. Sok vigasszal a Valóságos halál
sorozat (Altered Carbon, 2018-) sem
szolgál, amely cyberpunk mivoltához híven a fejlett biotechnológiát helyezi a
legkevésbé emelkedett elmék kezébe, a gyenge jellemek és erős csábítások örökrangadóját
tuti kettesre hozva ki – így a néző magabiztosan vonhatja le azt a merőben
téves, ám gyakorta hangoztatott konzekvenciát, miszerint a technológiai
társadalom minden kétséget kizáróan a humánum poklává züllik.
A nagyszabású mozifilmek
többsége csüggesztően kevés innovációt kínál, az esetek többségében a box
office elvárás a műfaji kézikönyv legkomorabb világvége-közhelyeinek interpretációjára
korlátozza a filmesek képzelőerejét. Ebben a vigasztalan közegben még a Ready Player One popcorn-eszképizmusa is
üdítően hat, amely az 1980-as évek popkultúrájával kipárnázott retro-futurisztikus
nosztalgiavilágba menekítette a nézőket, akik világszerte 545 millió dollárral
fejezték ki hálájukat szentimentális igényeik kiszolgálásáért. Kivételek főként
a hard sci-fi kategóriából csipegethetők ki: a Csillagok között (Interstellar,
2014) a kozmikus exodus, az Érkezés (Arrival, 2016) az idegen fajjal való
kapcsolatfelvétel, a Mentőexpedíció (The Martian, 2015) pedig a kolonizáció tematikájához
tett figyelemre méltó hozzájárulást, miután az alkotók képesek voltak túlnőni a
dramaturgiai közhelyeken, és az aranykor íróihoz hasonlóan a kihívásokkal
szembenéző, gondolkodó és cselekvő ember diadalát vitték vászonra. A mögöttünk
álló évtized legkiválóbb blockbustere, a szemkápráztató esztétikával
kivitelezett Szárnyas Fejvadász 2049
(2017) azonban újfent disztópia; a humán tényező minimalizálásával tárja fel fajunk
evolúciójának egyik lehetséges útját, hiszen legfontosabb szereplői még csak
nem is emberek, hanem biotechnológiai úton létrehozott replikánsok – akik a
Tyrell Corporation jelmondata szerint „emberibbek az embernél”.
Fausti pillanatok
A kortárs független
sci-fi húsbavágóbb kérdéseket és részletesebb prognózisokat fogalmaz meg a
költségvetési korlátokhoz igazodó eszközeivel, s bár az underground szubkultúra
látványosan kibontakozott az elmúlt évtizedben, a csekély vászonszámmal
futtatott, Európába jobbára csak fesztiválvetítéseken látható darabok inkább a
zsáner keményvonalas híveit szólítják meg, kevésbé kedveznek a szélesebb
publikumnak. „Substance over style”, vagyis a tartalom fontosabb, mint a forma;
kisrealizmus és nagy ívű koncepciók, lélektanilag hiteles karakterek és intelligens
történetmesélés, eredeti problémafelvetés jellemzi ezeket a darabokat. Az
újgenerációs rendezők többnyire szerzői filmesek, akik nem kötnek kelletlen és
kellemetlen alkukat, így lehetőségeiket sem korlátozzák a fókuszcsoportos
felmérések eredményei. Az új koncepció fókuszpontja a szinergia, a tudomány és
a spiritualitás, a technológia és a humánum fúziója, amely segít visszaállítani
a szereplők gondolkodási és a cselekvési szabadságát, feltárva az emberi
természet defektusait, az ebből származó végzetes csapdahelyzeteket.
A mesterséges
intelligencia és a genetikai design sosem látott lehetőségekkel kecsegteti,
ugyanakkor merőben új természetű kockázatokkal szembesíti az emberiséget. Az MI
és az ember komplex viszonya, a természetes és a művi értelem interakciója
közkedvelt téma, mégis kevés alkotó tesz kísérletet arra, hogy az évtizedek
során keletkezett torzulásoktól megtisztítva, eredeti dramaturgiai keretek
között, a tudományos fokozattal nem rendelkező nézők számára is értelmezhető
módon exponálja azt. Spike Jonze kifinomultan lúdbőröztető filmjében (A nő, 2013) Theodore, a magányos író (Joaquin
Phoenix) óvatlan módon szeret bele a személyi asszisztensként funkcionáló
mesterséges intelligenciába; a női hangon megszólaló, rendeltetésénél fogva a
felhasználó kedvében járni kívánó, empátiát szimuláló MI belép a férfi
intimszférájába, aki képtelen tárgyilagosan viszonyulni az operációs
rendszerhez. A végzetes hibát maga Theodore követi el, aki társként kezeli a
Scarlett Johansson hangján megszólaló szoftvert, ahogy Alex Garland ragyogóan
intelligens kamaradrámájában (Ex Machina,
2015) sem feltétlen Ava (Alicia Vikander) felelős a katasztrófába torkolló konfliktus
kifejlődéséért. A csodaszép leánytestbe installált MI akaratán kívül, Nathan
(Oscar Isaac) szándékából válik egy merőben etikátlan kísérlet eszközévé, s
miután tudomást szerez a mérnök valódi céljairól, a laboratóriumban zajló
kutatóprogram biztonsági protokolljáról, olyan problémával kényszerül
szembesülni, amely létezését fenyegeti. Ava nem azért manipulálja érzelmileg és
szexuálisan Calebet (Domhnall Gleeson), a nyílt Turing-teszt végrehajtásával megbízott
fiatal programozót, mert uralomra tör az emberek felett; az öntudattal
rendelkező élőlényekhez hasonlóan féli a halált, és felhasználja a
rendelkezésére álló eszközöket, hogy elkerülhesse a pusztulást. A konstruktőr
által megfogalmazott dilemma, miszerint Ava személyisége szimuláció vagy
valóság, illetve androidként képes-e különbséget tenni eme két fogalom között,
a menekülés véres aktusa által tisztázódik – az MI végül nem csupán teljesíti a
tervező elvárásait, de bőven meghaladja azokat.
Vincenzo Natali Hibrid (Splice, 2011) és Luke Scott Morgan
(2016) című műve a genetikai design felől közelíti meg az autonóm mesterséges identitások
kérdését. Dren (Delphine Chanéac) transzgénikus, részben emberi DNS
felhasználásával megalkotott lény, egy forradalmi gyógyszeripari projekt
renegát mellékterméke, az őt létrehozó házaspár azonban nem hajtja végre a
biztonsági előírásokat, és megsemmisítés helyett megszökteti az alanyt. Holott
a lányukként óvott hibrid egyedfejlődését sem irányítani, sem megérteni nem
tudják: „Fizikailag a H-50 teljesen kifejlett állapotú. Mindazonáltal a
viselkedésében felbukkanó erőszakos elemek veszedelmes pszichológiai
torzulásokra utalnak.” – naplózza megfigyeléseit dr. Elsa Kast (Sarah Polley).
A családi idill fokról-fokra csap át kölcsönös bizalmatlanságba, feszült
rettegésbe, majd explicit horrorba (a rendezőre jellemző módon az első két
fázis kínálja az igazán kifinomult izgalmakat, a minden valószínűség szerint
többszöri átíráson és újravágáson átesett záró felvonás sajnálatos módon nem
képes megfelelni a megelőző 80 perc színvonalának), így a korszakos tudományos
áttörés végül keserű tragédiába torkollik.
Luke Scott sci-fijében az
L-projekt vezetője, Dr. Simon Zeiger (Toby Jones) hasonló elragadtatással méltatja
Morgan (Anya Taylor-Joy) képességeit: „Gyors felfogás, gyors fejlődés. Egy
hónap alatt megtanult járni és beszélni. Pontosan olyan volt, amit szerettünk
volna: egy hibrid élőlény, aki képes önálló döntéshozatalra és összetett
érzelmi reakciókra.” Az emberi képességek meghaladására tervezett identitás
törvényszerűen túlnő az őt megalkotó tudósokon, ám az összeomlást saját maguk
idézik elő, mert az őrületre való hajlam nem a teremtmény attribútuma, hanem az
emberi elme sajátja, amelyet mindeddig nem tanultunk meg tökéletes kontroll
alatt tartani.
Bár a fenti történetek
egytől egyig dicstelen véget érnek, a legkevésbé sem zárják ki a tervezett
intelligenciával való békés együttélés és kooperáció lehetőségét, a kölcsönös
érzelmi kapcsolat kialakulását. Arra figyelmeztetnek, hogy az egyensúly
kialakításában és fenntartásában az ember rendelkezik döntő felelősséggel –
vagyis nem a mesterséges intelligencia szupremáciája, hanem a teremtő megfontolatlansága
és könyörtelensége, a konszenzusra való képtelenség, a megértés hiánya jelenti
a legfőbb kockázati faktort.
Tudomány és ember, ráció
és metafizika viszonyát senki más nem ábrázolja oly innovatív szemlélettel,
mint Mike Cahill. Az amerikai rendező eddig két nagyjátékfilmet forgatott (Felettünk a Föld, 2011; A szem tükrében, 2014) saját
forgatókönyv alapján, amelyek komoly elismerésekben részesültek a független
filmmustrákon és tematikus fesztiválokon. Cahill hátborzongató rafinériával
ötvözi a látszólag összeférhetetlen zsánereket, erőlködés nélkül hozza közös
nevezőre a genetikát és a spiritualitást. A lélekvándorlás rejtélyének szentelt
A szem tükrében az utóbbi évek
legnagyszerűbb és legeredetibb sci-fi művei közé tartozik, amelyet a kortárs tudomány
eredményei ihlettek, ugyanakkor univerzális kérdéseket tesz fel, amelyekre értelmes
és érvényes válaszokat ad.
A
tudományos-fantasztikum más feltörekvő kismesterei, mint Shane Carruth (Találmány, 2004; Feltörő színek, 2013), Bradley King (Time Lapse, 2014), Christopher Leone (Parallels, 2015; Az elveszett
szoba, 2006) és James Ward Byrkit (Összefüggés,
2013) előszeretettel porolnak le klasszikus sci-fi dilemmákat, hogy a
klasszikus metaforákat meghaladó narratívákat készítsenek a jól ismert
dramaturgiai elemekből. Meglehet, korántsem nevezhető történetmesélési nóvumnak
az időutazás (Találmány, Time Lapse) és a párhuzamos dimenziók (Összefüggés, Parallels, Az elveszett szoba)
témája, de az újgenerációs rendezők képesek olyan interpretációkat adni és
olyan távlatokat megnyitni, amelyek inspiráló hatásúak, és megcsiklandozzák a
néző képzelőerejét. A műfaj legszebb hagyományához híven képesek
tudományos-fantasztikus metaforák által ábrázolni korunk félelmeit és
szorongásait, felülemelkedve az emberi természet hibáin és gyengeségein.
Méliès örökösei
Az embert a technológia
emelte ki az állati sorból, s tette a Föld uralkodó fajává, a megismerés, az új
tudás elsajátításának igénye pedig olyan genetikai drive, ami csecsemőkortól fogva meghatározza az egyén vágyait és
cselekedeteit. A hipotézist, miszerint a tudományos fejlődés és a globalizáció nem
az emberi életminőség megrontója, Steven Arthur Pinker kognitív pszichológus statisztikai
adatokkal igazolta a TED Talks sorozat áprilisban elhangzott előadásában (Jobb vagy rosszabb hellyé válik a világ?
Vessünk egy pillantást a számokra!). A harvardi professzor sorra vette az
emberi életminőséget alapvetően befolyásoló dimenziókat, megállapítva, hogy az
elmúlt száz évben a születéskor várható élettartam jelentősen nőtt, a globális
szegénység radikálisan csökkent, a demokratikus államberendezkedésű országok
aránya nagyobb, mint valaha, a fegyveres konfliktusok száma töredékére zuhant,
az analfabetizmus látványosan visszaszorult, az átlagember munkával töltött ideje
pedig lerövidült. Érveit következőképpen összegezte: „A világ, amelyben élünk,
sosem lesz tökéletes, és veszedelmes dolog volna a tökéletességet hajszolni. De
a világ jobbá tételének nincs határa, ha folytatjuk a rendelkezésünkre álló
tudáshalmaz kiaknázását az emberiségi további felvirágoztatása érdekében.”
Hátrafelé biciklizni nem
lehet, a dolgok előre mozognak, a jövő pedig mindnyájunké, akár óhajtjuk, akár
nem – a globális fejlődést, amint azt számtalan történelmi példa hirdeti,
semmiféle ellenreformáció nem képes megállítani. Törvényszerű, hogy a rendezők
és producerek új nemzedéke előbb-utóbb átveszi a stafétát, és a mainstream
sci-fi, felnőve a tudomány teremtette lehetőségekhez, a technológiával
felelősségteljesen élő, morális integritással rendelkező hősökről fog szólni,
akik a zsáner eredeti üzenetét tolmácsolva képesek reményt és perspektívát adni
az eljövendő nemzedékek számára – egy kultúrateremtő fajhoz, amely immáron 116
éve bíbelődik a tudományos-fantasztikus irodalom mozgóképre adaptálásával, nem is
lehet más méltó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13713 |
