Soós Tamás Dénes
A vietnami háború átmeneti
pillanat, amikor az amerikai sajtó sikerrel ellenőrizte a hatalmat. Nem csoda,
ha Hollywood nosztalgiával tekint vissza rá.
A vietnami konfliktus
nem csupán az addig jobbára legyőzhetetlennek hitt Egyesült Államok katonai presztízsét
rendítette meg, de az amerikai sajtó hatalomhoz és háborúhoz fűződő viszonyát
is alapjaiban rajzolta át. Ez volt az első televíziós háború, amit újságírók
központi cenzúra nélkül, a történésekkel szinkronban közvetíthettek. A II.
világháború idején még az Információs Iroda (Office of War Information)
irányelvei mentén szerkesztették a híradásokat, aminek a riporterek önként
vetették alá magukat a jó ügy érdekében. A beszámolókban a sikereket
hangsúlyozták (sebesült amerikait 1943-ig nem mutattak), és az országos
médiagépezet lelkesen szállította a háborús propagandát képregényekben, slágerekben,
rajz- és játékfilmekben. A sajtó a rendelkezésére álló hírhamisítási technikákat
is bevetette, nehogy meginogjon a háború támogatottsága a hátországban: a
történelmi eseményeket hol utólag rekonstruálták (a Pearl Harbor-i támadást),
hol beállított fényképen tudósítottak a szimbolikus győzelemről (az Iwo Jima-i
zászlókitűzés esetét Clint Eastwood 2006-os filmje, A dicsőség zászlaja részletesen rekonstruálta).
Eleinte a vietnami
háború mögé is felsorakozott az amerikai közvélemény, mert a kubai rakétaválság
és Kína sikeres atombomba-tesztje (1964) után tartottak a hidegháború
felmelegedésétől, és hittek a dominóelméletben, miszerint ha nem védik meg
Dél-Vietnamot a kommunista hatalomátvételtől, a délkelet-ázsiai országok sorra
behódolnak Kínának és Oroszországnak. Bár a magát felgyújtó szerzetesről
készült fényképek, aki a katolikus Diem-rezsim buddhizmus-üldözése ellen
tiltakozott, megingatták az Egyesült Államok szövetségese iránti szimpátiát, az
amerikai sajtó csak ‘65 tavaszától kezdett komolyabban érdeklődni az indokínai
konfliktus iránt, amikor jelentősen megemelték a Vietnamban állomásozó amerikai
katonák számát. A háború támogatásában beállt fordulatot ironikus módon épp egy
amerikai győzelem hozta el: hiába verte vissza a hadsereg az észak-vietnami
Tet-offenzívát ‘68-ban, a lakosságot sokkolták a képek, amiken amerikai katonák
a dél-vietnami fővárosban, Saigonban voltak kénytelenek védeni az állásaikat.
Sokkolták, mert ekkor szembesültek vele először, hogy a kormány
sikerpropagandája nem fedi a valóságot, és az Egyesült Államok egyáltalán nem
áll győzelemre Vietnamban. És sokkolták azért is, mert az atrocitásokat már nem
a filmszínházakban vetített híradókban, hanem a nappalijuk tévékészülékén
követték, és ez megsokszorozta a privátszférába betörő borzalmak hatását. Bár a
tévé nem egyenes adásban sugározta a harcokat, az akkreditált újságírók
szabadon mozoghattak a frontvonalon, és se központi cenzúrahivatal, se
technikai akadályok (a hatvanas évek végére már könnyen kezelhetőek a kézi
kamerák) nem hátráltatták őket abban, hogy a vietnami háború valódi arcát
tárják a nézők elé. A kendőzetlen haditudósítások, a bombázásokkal szemben
kritikus híradók, a fegyveres konfliktus árnyoldalát sokkolóan összegző fotók (A napalm lány, A vietkong gerilla megölése) fokozatosan erodálták a háború
szükségességébe vetett hitet – és egyre jobban kiábrándították az átlagembert a
politikából.
Ezt a bizalomvesztést
ágyazza sajtótörténeti kontextusba Steven Spielberg filmje, amely nem a
Tet-offenzívához, hanem a védelmi miniszter, Bob McNamara által megrendelt
jelentés, az ún. Pentagon-iratok kiszivárgásához köti a közvélemény
megváltozását, ami után megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Eisenhower óta az
amerikai elnökök szisztematikusan hazudtak a vietnami helyzetről. A Pentagon titkai (The Post, 2017) nem az ügyet robbantó New York Times, hanem a Washington
Post szemszögéből meséli a történetet, akik csak azután vették át a vezető szerepet
a titkosított anyag feldolgozásában, hogy a riválisukat a bíróság eltiltotta a
további publikálástól. Ezzel Spielberg lemondott arról, hogy újra játékba hozza
a 70-es évek paranoiathrillerjeinek izzasztó szorongásdramaturgiáját, cserébe
viszont erkölcsi dilemmák sorában vázolja az átmenetet, ahogy a befolyásos
politikusokhoz addig hozzádörgölőző sajtó (a McNamara családi barátjának
számító laptulajdonos, illetve a JFK-val kvaterkázó főszerkesztő) szakít a kapcsolataival
és szavatolja a napilap függetlenségét. A vietnami háború és később Watergate
kivételes pillanat volt az amerikai sajtótörténetben, amikor a média háborús
időben sikerrel ellenőrizte a hatalmat – az újságíróhősök mítosza pedig úgy
megerősödött, hogy még a témához a politikacsinálás oldaláról közelítő Háború a háborúról-t (Path to War, 2002) is alapjaiban hatja
át. John Frankenheimer legutolsó filmje rehabilitálja a választást addig
legfölényesebben nyerő, leköszönésekor viszont a legnépszerűtlenebb elnöknek
számító Lyndon B. Johnsont, aki tragikus figuraként köszön vissza Michael
Gambon revelatív alakításában. Frankenheimer olvasatában LBJ azért növelte az
amerikai beavatkozás mértékét, hogy minél előbb véget vessen a vietnami
háborúnak, és belföldi reformjaira koncentrálhasson (adócsökkentés, a feketék
és indiánok szavazati jogának garantálása, az iskolai szegregáció felszámolása
stb.), de épp azzal fosztotta meg az általa felkarolt szegényeket,
kisebbségeket és fiatalokat a javuló életkörülményektől, hogy Vietnamba küldte
őket meghalni. A rendező drámai erővel feszíti ki azt az ívet, ahogy a
bombázások hatékonyságába kapaszkodó elnök a pártján belül is elszigetelődik,
mert nem akarja felvállalni a presztízsveszteséget, amivel a háború feladása
járna. LBJ ráadásul a Kennedy-mítosszal is birkózik, akinek elnökségére Jackie
Kennedy és a sajtó mítoszépítésének köszönhetően felülmúlhatatlan aranykorként
tekintettek. Ha Kennedy volt az első elnök, akit daliás fellépése és szónoki
tehetsége révén a televízió választott meg, akkor LBJ az első, akit a tévé
váltott le, ami folyamatosan sugározta az ellenkulturális tüntetések és a vietnami
atrocitások képeit. A Háború a háborúról
egyik ikonikus jelenetében LBJ épp az elnök iroda három tévékészülékével perel:
mindegyiken a ‘68-as választásokon induló Bobby Kennedy beszél, miközben LBJ
azért átkozódik, hogy épp a Kennedy-fivérektől megörökölt vietnami háború viszi
majd őt a sírba. Frankenheimer, ha közvetetten is, de a sajtó hatalmáról beszél
a filmben: nála McNamara azután változtatja meg nézeteit a háborúról, hogy
előbb az irodája ablakából, majd a sajtóban látja a kvéker papot, aki
felgyújtja magát a háború ellen tiltakozásul, LBJ pedig azután írja meg a
beszédét, amiben bejelenti, hogy nem indul ‘68-ban az újraválasztásért, hogy
még a köztiszteletben álló és az amerikai középosztály véleményét
sziklaszilárdan képviselő műsorvezető, Walter Cronkite is a vietnami
béketárgyalások megkezdése mellett érvel a műsorában.
A már a nyitójelenetben
is a beszédírójával viaskodó LBJ konfliktusa retorikai: nem tudja megfelelően
kommunikálni belpolitikai érdemeit, se megértetni a néppel külpolitikai
céljait, és a népszerűségét vesztő reformátort a politikusok és a sajtó
részéről rázúduló kritika egyre jobban megkeményíti – és egyre inkább beleáll a
vietnami harcokba. A Pentagon titkainak
Nixonja már tanul a hibájából, és nem ad lehetőséget a támadásra: ellenségként
kezeli a vele szemben kritikus újságírókat. (Példája ragadós: az Ovális Iroda
ablakán keresztül, az éjszakai félhomályban fényképezett elnök démoni
sziluettjébe a rendezői szándék szerint Donald Trumpot illik belelátnunk.) A vietnami
háború idején a sajtó kontrollálta a politikát, a későbbi fegyveres
konfliktusokban viszont újra rövid pórázon tartották az újságírókat: az
Öböl-háborúban szigorúan korlátozták a mozgásukat és szűrték a tudósításaikat. Egy
újabb forradalom (a digitális) kellett ahhoz, hogy a háborús riportok újból
felszabaduljanak a cenzúra alól, de a hatalom ezt a forradalmat még gyorsabban
állította a saját szolgálatába. Amennyire demokratizálta a digitális technika a
filmkészítést, amikor bárki számára könnyen előállíthatóvá tette, annyira ki is
szolgáltatta a manipulációnak, hiszen a digitális képet szerkeszteni és
hamisítani is sokkal egyszerűbb. Az iraki háború tudósításai jól bizonyítják
ezt: a 9/11 utáni hazafias hangulatban a háború sportközvetítéssé változott az
amerikai tévében, amit élőben kommentáltak a műsorvezetők, válogatásokat
állítottak össze a „legjobb robbantásokból”, miközben a szőnyegbombázások
látványával kívánták sokkolni az ellenséget és lenyűgözni az amerikaiakat (az
ún. Shock & Awe taktika).
Frankenheimer az utolsó
pillanatban, 9/11 után, de még az iraki invázió előtt készítette el a Háború a háborúról-t, de mementója visszhang
nélkül maradt: az amerikai vezetés egy újabb elhúzódó, dicstelen ideológiai
háborúba vitte bele az országot. Nem csoda, ha Spielberg az éles szemű elemzés
helyett inkább a nosztalgiához fordult, és mint 9/11 óta mindig, a mese
birodalmában vetett fel aktuálpolitikai kérdéseket, hogy érezzük azok kínzó
súlyát, de a jelentől eltávolítva megnyugtató válaszokat kapjunk rájuk. Így
volt ez már a Bush-kormány megelőző háborúja alatt kihozott Különvéleménnyel, amiben a gondolatrendőrség
még a bűntett elkövetése előtt, a feltételezett szándék alapján tartóztatja le „az
elkövetőt”, és így van most is, amikor Spielberg a sajtó függetlenségét
feszegeti, a politika befolyását az újságokra, és az ingatag pénzügyi
helyzetet, ami megakadályozhatja, hogy szembemenjenek a politikai elittel, mert
akkor elszivárognak az újság mögül a részvényesek. Vagy épp a szűk határidőket
és a felgyorsult hírversenyt (amire a Timesnak 3 hónapja, arra a Postnak 8
órája van), ami manapság a politikai elfogultság mellett a leginkább
veszélyezteti az újságírói precizitást. Spielberg persze most is az ideálisat
kutatja, és nem a valódit, így azt sugallja: a sajtó túlélése csupán erkölcsi
felelősségvállalás kérdése. Példát mutat, hogy egy kis időre elfeledkezhessünk
róla: az álhírek és konteók korában a hatvanas-hetvenes évek kritikus
hangvételű tudósításai olyan pillanatot jelentenek, amikre érdemes emlékezni,
de a visszatérésében legalábbis naivitás reménykedni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13712 |
