Huber Zoltán
A Marvel filmjei uralják a mozikat. Beavatottnak
lenni csábító, de az elvakult rajongástól csak pár lépés a mérgező paranoia.
A Marvel Studios tíz év alatt tizenkilenc filmet
készített, melyek globális összbevétele jelen pillanatban meghaladta a tizenhat
és fél milliárd dollárt. Az összeg egy kisebb ország éves nemzeti
össztermékével egyenértékű, Izland vagy Málta teljes gazdasága nagyjából ekkora
volumennel írható le. A legutóbbi felvonás, a Bosszúállók: Végtelen háború
minden idők legerősebb nyitását produkálta és már rögtön az első hétvégén
hatszáznegyven millió dollárt hozott. Az eggyel korábbi Fekete Párduc az
Egyesült Államokban minden idők harmadik legnagyobb bevételét érte el és az
előző két Bosszúállók-epizóddal
világszinten is az első tízben van.
*
Az a közhelyes kijelentés, hogy a Marvel filmes univerzuma (MCU – Marvel
Cinematic Universe) kirobbanóan népszerű, a számok ismeretében rendkívül enyhe
kifejezésnek tűnik. A MCU ráadásul csak a jéghegy csúcsát jelenti. Ha a
számaikhoz hozzádobjuk a közvélekedés szerint kevésbé sikeres, de még így is
óriási pénzeket kasszírozó DC-filmeket, illetve a más stúdióknál készült, bőven
százmillió dolláros bevételeket generáló apokrif adaptációkat, brutális
nézettségi adatokat kapunk.
A szuperhősfilmek valósággal gravitálják magukhoz a nézőket és egyre
látványosabban szívják el a levegőt a máshogyan építkező látványfilmek elől. Ma
már szinte csak az olyan jól bejáratott márkanevek vonzanak hasonló nagyságú
tömegeket, mint a bő négy évtizede épített Csillagok
háborúja vagy a huszonöt éves Jurassic
Park. A dolog iróniája, hogy más műfajokkal és a teljes kínálattal
összevetve viszonylag kevés szuperhősfilm készül, mégis úgy érezzük, uralják a
piacot. A tendenciának nemhogy a vége nem látszik, de az is könnyen
elképzelhető, még csak az elején vagyunk. A képet tovább árnyalja, hogy a Marvel
bevételeinek közel fele az észak-amerikai piacról származik, tehát a hazai
közönség abszolút magáénak érzi (szemben például a Halálos iramban-szériával, ami inkább globálisan sikeres).
A jelenség akkor is rendkívül figyelemreméltó, ha tartózkodunk az
apokaliptikus kijelentésektől és legyintve múló divatnak, egyszerű anomáliának
tartjuk. Minden korszaknak megvan az uralkodó hollywoodi filmtípusa, amit kellő
távlatból az adott érával azonosítunk. Bármilyen irányba fejlődnek később, már
most borítékolható, hogy a 2010-es évek és a szuperhősfilmek szétválaszthatatlanul
egymáshoz tapadnak.
Az elsöprő népszerűségre számos magyarázat született, a már jól bejáratott
karakterek franchise-potenciáljától a könnyedén dekódolható, egyetemesen
befogadható modern mitológián át a képregényeken felnőtt, azokért rajongó
rendezők/producerek áttöréséig. Bár ezek kétségtelenül fontos megfigyelések,
indoklásként nem igazán állnak meg, hisz körben forgó, önmagukat igazoló érvek
csupán. Hasonló logikát követünk, mintha azt mondanánk, azért van annyi sikeres
szuperhősfilm, mert rendelkezésre áll a kellő technika, ezt erőlteti a
marketing vagy a stúdiók ebbe fektetnek nagy összegeket. Nem, a marketing, a
költségvetés és a különféle gyártási- és személyi döntések törvényszerű
következményei a modell sikerének, ahogyan önmagában a sokat emlegetett
digitális technika is értéksemleges.
Igaz, korábban nem készülhettek a mostaniakhoz hasonló látványvilágú
filmek, ez önmagában nem válasz arra, miért épp ezek döntögetik a nézettségi
rekordokat és nem más fantáziák. Vonzó franchise, jól működő mitológia is csak
akkor születik, ha létező, erős és széles nézői igényt elégítenek ki. Ha a
közönség nem rezonálna rá, a képregényrajongó Kevin Feige úttörő produceri
szemlélete nem sokat érne. Az érintett képregények olvasótábora egyértelműen csak
a közönség elenyésző százalékát adja, nem a geekek lettek hirtelen sokkal
többen, inkább a képregényes szubkultúra kizsákmányolása lett vonzó a tömegek
számára. Hiába nézik százmilliók a szuperhősöket, a képregények eladását
érdemben nem húzta magával a nagyobb figyelem.
*
Az igazi kérdés az, hogy a számtalan lehetséges fikciós alternatíva közül
jelenleg miért a szuperhősöket favorizálják az emberek? Másképp fogalmazva, a
tiszta tekintetű sheriff, a cinikus magándetektív, a kemény rendőr vagy az
izmos katona helyett miért épp a színes gumiruhát és álarcot húzó szuperhőstől
várjuk, hogy győzzön a nevünkben? Miért kell látványos, túlzó képességekkel
rendelkeznie és a szűkebb közösség, a város vagy az ország megmentése helyett
miért kell egyenesen az emberiséget, sőt, a teljes univerzumot megvédenie? A
komplex kérdésre néhány mondatban vagy akár néhány hasábban nyilván lehetetlen
kielégítő, mindenre kiterjedő magyarázatot találni, mégsem tanulságok nélküli
feldobni néhány szempontot.
A mozi születése óta imádjuk a fizikai törvényekre fittyet hányó,
emberfeletti képességű figurákat, de most hangsúlyozottan a mesés szuperlények
dominálják a terepet. Igaz, a szuperhősöknek mindig is voltak kisebb-nagyobb
fellángolásai, sőt, Nolan Batman-trilógiáját a nagykorúság jeleként szokás
azonosítani, az aranykor kezdetét az első Vasember (2008) vagy sokkal
inkább az első Bosszúállók (2012) fémjelzi. Ma már tisztán látszik, Tony
Stark első felbukkanásával valóban új időszámítás kezdődött. Nemcsak a
CGI-trükkökkel felturbózott színpompás látványvilág, a képregényes történetszövés
átemelése és a humor jelentett éles váltást a Denevérember sötét, komor
tónusaihoz képest, de a fókusz is más lett.
Nolan három filmje a Bush-adminisztráció terror ellen vívott harcát, a „szabadság
versus biztonság” dilemmáit tematizálta. Míg a trilógia látványosan elmosta a
határt a jók és az egyenrangúnak ábrázolt rosszak között, addig a Marvel
világában minden sokkal átláthatóbb és egyszerűbb. A kevés kivételtől
eltekintve nincsenek valóban komolyan vehető antagonisták, a tét már az
eredettörténetekben is szinte állandóan a Föld vagy a világegyetem pusztulása.
A kívülről érkező vagy a technológiai tudást nem kellő felelősséggel kezelő
támadók totális fenyegetést jelentenek ránk. Akármelyik műfaj felé kacsingat az
aktuális felvonás, a „mi vagy ők” törésvonal soha nem átjárható, ahogyan a
szuperképesség figyelmen kívül hagyása vagy a be nem avatkozás sem opció a
hősök számára. Ahogyan a teljes erőszakmentesség, az ellenség fizikai
likvidálásának elutasítása és a járulékos pusztítás zárójelezése sem.
Az X-Men szereplői elsősorban a
mutánsok egyenjogúságáért küzdenek és a klasszikus kisebbségi dilemmával
szembesülve (békésen vagy fegyverrel vívjuk a polgárjogi harcot) elsősorban
egymással harcoltak. A Marvel trendformáló építkezése óta a mutánsok is ősi
titánokkal csapnak össze, ahogyan a Denevérember sem Gotham városát védi. A mai
szuperhősfilmben (kevés kivételtől eltekintve) az a minimum, hogy a Föld
permanens veszélyben van és gyakran a teljes univerzum sorsa a tét. Isteni
nézőpont, ahol isteni lények harcolnak egymással. A hétköznapi ember olyan
apró, hogy ilyen magasságból nem is látszik.
A legkedveltebb képregényhősök zavaros időkben születtek, a Marvel mozikban
zúzó ikonjai például a második világháború és a hatvanas évek felfordulása
alatt. Káosz idején mindig a hőseinkhez fordulunk, de hogy épp kikhez és
hogyan, az sokat felfed a kollektív szorongás természetéről. Innen nézve
gondolatébresztő, hogy mostanában az európai kultúrkör ősi mitológiakincsének
nem igazán leplezett, de nem is teljesen direkt újrahasznosítása lett a nyerő.
Akár a 2001 utáni elbizonytalanodást, az amerikai álom nagy ígéretének
megtorpanását, a globális katasztrófák vagy a terror árnyait vesszük, a
közönség a kihívásokat és a harcot mitikus meseként, a szuperhősök emberfeletti
birodalmában feltálalva érzi aktuálisnak. A fizikai valóságtól teljesen
elrugaszkodott istenek csatájára szavaz, ahol az egyszerű polgárnak csak a
passzív szemlélődő vagy a megmentett áldozat szerepe juthat.
*
Az általános bizalmatlanság közérzete a drasztikus, látványos és gyors
eredményeket igényli. Az újszerűnek tűnő, könnyen dekódolható megoldások a
vonzóbbak, a fenyegetés nagysága minden eddiginél nagyobb. A sorsunk homályos,
a világunkat pusztulás fenyegeti, de a jók szerencsére nem tökölnek. Az
amerikai hazafiasság megtestesülése (Amerikai Kapitány), a technika és a pénz
istene (Vasember), az ember állati princípiuma (Hulk), az ősi tudás birtokosa
(Dr. Strange) vagy a tinédzserkor ragacsos átváltozását fegyverként használó
Pókember a jövőnkért, a nagybetűs Életért küzdenek. A MCU főgonoszának neve
Thanosz, isteneink tehát magával a halálösztönnel (Thanatosz) csapnak össze.
A világ bármely pontján percek alatt lecsapó, égből alászálló igazságosztók
harcmodora több szempontból is a katonai drónokat idézik. Az általuk vívott
háborúk a távvezérelt hadműveletekre emlékeztetnek: az ellenfél arctalan és
névtelen hadseregét célzottan likvidálják. A drón látszólag tiszta, hideg
eszköz. Eltávolítja a felelősséget, nem lesz véres a kezünk. Szuperhőseinket a
civil áldozatok száma persze sokkolja. Igazi dilemmák a jók között merülnek
csak fel és arról szólnak, mennyi járulékos veszteség engedhető meg a
világmentő hősködés közben. Akár bíznak a kormányzatban és hajlandóak alávetni
magukat a fennálló intézményeknek, akár elutasítják a kontrollt, az fel sem
merül, hogy ne tekintenék magukat az emberiség védelmezőinek, amihez persze demokratikus
felhatalmazást sohasem kérnek.
Tony Stark, a Vasember sokban emlékeztet azokra a cégvezetőkre, akik a
hirtelen óriásira hízott vállalataik élén arról beszélnek, hogyan fogják jobbá
tenni az emberiség életét. Az érvekre és javaslatokra tökéletesen süket,
kizárólag ösztönei által vezérelt, hatalmas erejét kiszámíthatatlanul használó
Hulk vagy a problémáknak kalapáccsal nekieső, a háborúért rajongó Thor azokat a
politikusokat idézik, akik szeretnek egyes szám első személyben fogalmazni és a
kommunikáció helyett a cselekvést éltetik. Nem túlzás kijelenteni, hogy a
politikai populizmus megerősödése és a Marvel-féle szuperhősmodell ugyanannak a
szorongásnak a tünetei, ugyanazt az igényt elégítik ki.
*
Thort leszámítva az új köpenyes hősök kezdetben hétköznapi polgárok voltak,
a gazdagságuk és magas társadalmi státuszuk ellenére is. Szuperhősként azonban
látványosan elkülönülnek tőlünk, többé nem egyek közülünk. Jelmezt húznak,
saját nevet választanak és szó szerint más ligában játszanak. Ha baj van, mi,
átlagemberek legfeljebb az eget kémlelve reménykedhetünk, hogy egyszer csak
alábuknak a felhőkből és megmentenek minket. Hálás szívvel adjuk át nekik saját
biztonságunk felelősségét és a Marvel világában tulajdonképp nem is kell tudnunk
róla, mi zajlik a fejünk felett. Őrangyalaink döntenek és cselekszenek
helyettünk, végeredményben azt sem fontos tudnunk, hogyan és hányadjára mentik
meg az életünket.
Az erőteljes paternalista felhangok, a minden bajtól „megváltó” vezető
ábrándképe, az „előbb lőni, azután gondolkodni” ellentmondásos pragmatizmusa, a
Marvel filmek populista ideái abból fakadnak, hogy csak a szuperhősök láthatják
át a világ káoszát. Rajtuk kívül senki nem ismeri az univerzum „igazi” arcát,
így természetesen ők vigyáznak ránk. Ha a Marvel univerzumában élnénk, a Földön
bizony rendkívül bizarr és titokzatos eseményeknek lehetnénk a szemtanúi,
melyre a legkülönfélébb magyarázatokat kapnánk. Ha nem vagyunk a S.H.I.E.L.D.
vagy a Bosszúállók elitcsapatának tagjai, vélhetően sohasem tudnánk meg az
igazságot, legfeljebb spekulálhatnánk. Hétköznapi halandóként honnan is
tudhatnánk, hogy egy rosszindulatú titkos társaság vagy az univerzum másik
végében trónoló gonosz épp az elpusztításunkra készül. A néző azzal, hogy a
szuperhősök vállára ül és ott van a találkozóikon, a bennfentesség jóleső
érzésével követheti az eseményeket, miközben a döntésekkel járó dilemmákat
gyermeki kívülállással figyelheti.
A beavatottság érzése, a titkos tudáshoz való közvetlen hozzáférés a Marvel
metavilágának kulcsfontosságú központi pillére. Nem véletlen, hogy a
szuperhősfilmek gőzhengerét ma már a stúdió diadalmenetével illik azonosítani
és fő csodafegyverként a tudatos univerzumépítést szokás emlegetni. Az itt-ott
elrejtett jelek, az összekacsintás, a részesemények sugallt célja és iránya, a
végül mindent egységbe rendező narratíva ígéreteiben épp az a vonzó, hogy az
aktuális információfogyasztásunkkal kapcsolatos vágyainkat elégíti ki és annak
mintáit követi.
Az egyre fullasztóbb információs dzsungelben nagyon jól jönne egy hős, aki
fogná a kezünket és könnyen járható ösvényt vágna. Nem véletlen, hogy a MCU
iránti elkötelezettség és rajongás fontos összetevője, hogy belemegyünk a
játékba, a kiszivárogtatott MCU-hírek információit nyomként fogjuk fel és segítségükkel
igyekszünk megtippelni, mit találtak ki az írók. A kereszthivatkozások
megértése, az elszórt információmorzsák csipegetése és a rejtett jelentés
feltárása első körben a geek-kultúra ismérvének tűnhet, de másrészről az
újabban ismét népszerű összeesküvés-elméletek és álhírek logikájára is rímel.
A geekség ismérvei talán épp azért annyira vonzóak manapság a szélesebb
közönség számára is, mert az információs káosszal szemben védekező stratégiát
kínálnak. A keményvonalas rajongó arra törekszik, hogy minél jobban eligazodjon
a választott fikcióban, minél többet és mélyebben értsen belőle. Információkat
gyűjt, szelektál, saját olvasokat keres, így emelkedhet az átlagos rajongók
felé. Érdemes elolvasni a geek-kultúra manifesztumát, Ernest Cline regényét. A Ready Player One virtuális valóságában a
főhős hatalmas popkulturális tudással rendelkezik, de csak azért győzhet, mert
egyedül ő képes megfelelően elrendezni azokat. Ő fedezi fel a rejtett
kulcsokat, szándékokat és fejti meg végül a világa egyetlen, előre belekódolt
helyes olvasatát, amivel annak korlátlan ura lesz. A közösségi média hangos
véleményvezérei analóg logika mentén érvelve gyűjtik a híveiket.
A Marvel összefüggő, egységes és egyszerű világszemléletre épített filmjei
hasonlót ígérnek: aki végigüli a stáblistát és elfogyaszt minden felkínált
anyagot, kitalálhatja, merre tart a sztori és mi fog történni. Beavatott lesz, épp
úgy, mint a rajongása tárgyát másoknál jobban ismerő geek. Azzal a nagyon
lényeges különbséggel, hogy a Marvel bárkinek könnyen hozzáférhetővé teszi az
élményt. Az alkotók folyamatos kötéltáncot járnak az egyetlen helyes olvasat
illúziójával, úgy követik a néző elvárásait, hogy az ne vegye észre, hogy
irányítják, és ámulatba essen.
Az összeesküvés
elméletek a biztonság illúzióját adják. A világ jelenségei félelmetesen bonyolultak, a konteók
viszont a beavatottság érzésével, a helyes megértés, a „valódi” tudás képzelt élményével
ajándékozzák meg a fogyasztójukat. Az ártó szándékú, az „igazi” hatalmat
birtokló titkos társaságok, a rejtélyes „ők” megpróbálják elrejteni, torzítani
az állítólagosan feltárt igazságot. Álhírnek bélyegzik őket, ködösítenek és
bonyolítanak, de a beavatott a konteó segítségével könnyedén átlát a szitán. A
világosnak tűnő, egyszerűen használható nézőpontot felvéve minden részlet a
helyére kerül. Még a cáfolatok is megdöntetetlen bizonyítékok lesznek, hisz át
akarnak ejteni minket, de aki beavatott, az mindig egy lépéssel előrébb jár.
A Marvel filmfolyamának központi ígérete nagyon hasonló ehhez az illúzióhoz.
A MCU történései a sok szereplő, az eltérő motivációk és látszólag széttartó
cselekményszálak ellenére valójában néhány egyszerű ok-okozati láncra redukálhatóak.
Nagyjából bárhol bekapcsolódhatunk, érezzük majd, hogy előbb-utóbb minden mozaikdarabka
egy nagyobb képpé áll össze. Az istenné emelt hőseink látszólag személyes,
önérdekű döntései a nemes cél irányába mutatnak. Minden könnyedén a helyére
kerül és értelmet nyer úgy, ahogy a valóságban sohasem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 31-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13710 |
