Géczi Zoltán
Hell or High Water –
amerikai, 2016. Rendezte: David Mackenzie. Szereplők: Chris Pine, Ben Foster,
Jeff Bridges. Forgalmazó: MPD. 98 perc.
A texasi születésű
Taylor Sheridan korunk legfontosabb és legizgalmasabb all-american írója; az
amerikai nagyregény nemes hagyományaihoz igazodva szövegezi szikár és lényegre
törő forgatókönyveit (Sicario, Wind River), amelyek William Faulkner,
Norman Mailer, vagy éppen Cormac McCarthy legkiválóbb munkáihoz hasonlóan
beszélnek az elfelejtett Amerikáról, a rozsda rágta, szélfútta, mítoszát és
jelentőségét vesztett peremvidékről, amely egyszerre szolgált az Amerikai Álom
bölcsőjeként és sírboltjaként. Ez a porlepte utak és a fáradt sütőolajtól
szagló kajáldák, a megfakult kockás ingek és a lehasznált kisteherautók, az
ócska tetoválások és a gazdaságos six packek, a hitvány minőségű, ám halálos
lőfegyverek, az elkopott ideák és az elkárhozott lelkek, Johnny Cash és White
Buffalo világa, a kopár és kegyetlen country-balladák hona. A tágas égbolt
alatt az Úr szeme mindent lát, bűn megtorlatlanul nem maradhat, de a bűntelenek
sem ússzák meg szárazon; itt mese nincs, csupán mocskos és aljas, bárminemű
fennköltségtől és emelkedettségtől mentes történetek szövődhetnek.
Sheridan második
forgatókönyvét különös módon egy skót származású rendező, David Mackenzie vitte
filmre John Ford klasszicista stíljében, híven igazodva az 1950-es évek
westernjeihez, a szkript tartalmához és szellemiségéhez illő puritánsággal. Az
értő rendezést hasonló kvalitású szereplőgárda teljesíti ki, holott nagy
gondban volna a szakíró, ha Chris Pine és Ben Foster nevéhez kötelezően elvárná
a főszerk a zárójelbe rakott filmes referenciát, mint az aktuális tétellel
összevethető címet – nevezett urak mozgóképes adatbázisa ugyanis semmi olyasmit
nem tartalmaz, amely minőségét tekintve akár csak távolról is mérhető volna A préri uraihoz. A régi tétel, miszerint
egy színész valódi képességei csakis megfelelő szerep esetén mutatkozhatnak
meg, ismét bizonyításra került; felemelő volna hasonló filmekben látni őket,
mert Mackenzie igazgatása mellett egyértelműen kiderült, hogy eddig sem rajtuk
múlt a dolog. Ellenben a bankrabló testvérpár nemeziseként színre lépő, mogorva
humorú, az élet által alaposan kipróbált ranger karaktere nem idegen Jeff
Bridges számára, aki karrierje során játszott már hasonló, földrajzilag és
lélektanilag egyaránt a civilizáció határsávjában létező figurát (Őrült szív, 2009), amelyet akkor
Oscar-díjjal, ez alkalommal pedig jelöléssel ismert el az Akadémia.
A préri urai konzervatív
neo-westernként is lenyűgöző alkotás, ugyanakkor a texasi embervadászat valódi
hajtóerejét nem az erőszak motívuma, hanem a szükségképpen katasztrófába
torkolló cselekmény menetét meghatározó szereplők lélektani motivációi
jelentik. A rendező egyetlen pillanatra sem kínálja fel a feloldozás
lehetőségét, miközben a katarzist nélkülöző zárójelenet csonka mivoltában is
revelációs hatású – Sheridan, élve az írók szabadságával, kegyelmet gyakorol a
romlatlan szörnyetegek felett, a következő generációra hagyományozva át az
ítélethozatal egyszerre felemelő és borzalmas terhét.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13704 |
