Schubert Gusztáv
Bikácsy
Gergely „szubjektív filmtörténete” Bresson, Antonioni, Cassavetes, Rivette,
Hitchcock, Godard portréval folytatódik.
Rendhagyó
hommage-kötet a Bolond Pierrot különös
kalandja I. A tisztelgő, jubileumi, születésnapi kiadványokban (Bikácsy
Gergely 75 éves) rendszerint tanítványok, pályatársak méltatják tekintélyes
mesterüket, kollégájukat, adomáznak, emlékeznek róla, vagy elemzik az életművét,
ebben a könyvben is fellelhető ez a zsáner, de a Pentelényi László szerkesztette
kötetben a laudációnak már a 30. oldalon véget vetnek az ítészek, hogy átadják
a helyet a Bikácsy-írásoknak. És ez jól is van így, mert a túlzásba vitt
ünneplés könnyen a visszájára fordulhat, a dicséret-áradat agyonnyomja az
ünnepeltet. És különben is, Bikácsyt olvasni jobb, mint a neki címzett – még
oly míves és találó – panegyricusokat. A dicshimnusz nem is illik hozzá, hiszen
ő maga nem kedveli ezt a műfajt. Modelljeit – Wajdától Buñuelig, Bressontól
Godard-ig –nagyra becsüli, szereti, de szentnek és sérthetetlennek aligha
tartja. Az ájult csodálat nem tartozik a Bikácsy-repertoárba. A rossz
filmekkel, semmitmondó jelenetekkel szemben kíméletlenül őszinte, a francia
film történetéről írott tűpontos és szellemes, mára kultuszkönyvvé érett monográfiájában
(Bolond Pierrot moziba megy, 1992), például
a „kamera-töltőtollat” megálmodó Astruc „iskolás, fantázia nélküli” Flaubert-adaptációja éppúgy megkapja a magáét, mint
Cocteau két költői túlzásokkal zsúfolt Orpheusz-filmje („hivalkodóan önmaga és
álma közé tette a kamerát, a kamerából bűvészpálcát varázsolva szellemi
görögtüzes bűvészmutatványokat vezényelt. „). A New York árnyai, az Arcok,
a Férjek, a Minnie és Moskowitz „hatása alatt álló” Bikácsy a Premiert bravúr-stiklinek érzi. („nem,
semmi nem volt olcsó, sem hamis: csak mintha újat, igazán mély emberi
felismerést sem adott volna.”). Ezt a verdiktet már a friss kötetben, a szerkesztő
által a szerző négy írásából egybeillesztett Cassavetes-portréban olvashatjuk.
Bikácsy
szigorú ítész, de magával szemben is az, istenkísértés nélkül nincs művészet,
az üresség, a klisé éppoly megbocsáthatatlan, mint a bűvészkedés. Ugyanakkor
sohasem akart megmondóember lenni: sohasem hitt az „örök igazságokban”. Világunk
látszatokra épül, a descartes-i kétely, az éles szkepszis nélkül nem
igazodhatunk el benne, nem láthatunk tisztán. Bikácsy semmit sem fogad el
kétkedés és vizsgálat nélkül, önmagát sem. A kötet G.T. szignóval jelzett
(Glauziusz Tamás a kritikus szépírói álneve) ironikus, parodisztikus önelemzése
(Én.Én.Én.Én.) szerint a filmkritikus
Bikácsy esetlegesebb és másodlagosabb identitás, mint a benne rejlő írói én, a „profi
kritikus” csak avatárja a vallomás-írónak, Bikácsy kritikáit tehát igazából Glauziusz
diktálja.
Ez ugyan
nincs így kimondva, csak én látom előcsillanni e villámtréfából, de ez az aranykulcsocska
tényleg nyitja a Bikácsy-féle kritika és filmtörténetírás bonyolult zárját.
B.G. sorsdöntő ráismerése írásainak aranyfedezete lett, miszerint a
filmkritikát nem lehet, vagy ha lehet is, nem szabad szikár szakzsargonnal, tisztán
tudományos alapon művelni, éppen mert a személyiségünk nem adható le a mozi
ruhatárában. Tehát ahhoz, hogy pontosan („objektíven”) ítélhessünk, a
személyességünk is nélkülözhetetlen. Ez nem valamiféle szeszélyes
szubjektivitást jelent, hanem azt, hogy a kritikus személyisége (és stiláris
ereje) egészét kell, hogy belevigye az írásba. Bikácsy kritikája „új hullámos”
filmkritika. Nem pusztán, abban az értelemben, hogy a francia új hullámot
elméletileg előkészítő André Bazintől, vagy tanítványaitól, a Cahiers du Cinéma
kritikusaként indult Truffaut-tól, Godard-tól, Rohmer-től sok mindent tanult.
Ez csak „fordítás” lenne, de Bikácsy nem az újhullámos filmkritikát fordította
le magyarra, hanem a „nouvelle vague” filmjeinek szellemiségét – filmkritikára.
Bikácsy filmtörténete egyszerre pontos összegzés és a személyiségén átszűrt
privát útikönyv, a Saját Róma
mintájára – „saját mozi”. Ezért is lehet kalandregényként olvasni.
Az „új
hullám” azért lázadt fel az akadémikus szellemű francia film, a „papa mozija”
ellen, mert az az 50-es évek közepére tökéletesen személytelenné, klisékből
összerakott, futószalagon összerakható nagyipari termékké változott. A „nouvelle
vague” nem egyszerűen új stílust hozott, hanem a személyességet vitte be a
moziba. Az újhullám stilárisan rendkívül sokszínű volt, Truffaut és Godard,
Rohmer és Chabrol stílusa igencsak különbözik, a legerősebb kapocs köztük a
személyes jelenlétük a filmjeikben. Amikor ez a személyesség idővel átadta a
helyét a rutinnak, a „nouvelle vague” is partot ért.
Bikácsytól
nem a stílusát lehet és kell eltanulni, hanem ezt az objektív személyességet. Ha
a stílus – az ember, akkor a fordítottja is igaz.
Francia Új Hullám Kiadó, 2017.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13701 |
