Pernecker Dávid
A Richard Morgan Valós halál
című sikerkönyvéből készült Netflix-sorozat cyberpunkkal vegyes neo-noir
történet.
Takeshi Kovacs, a cyberpunk irodalom legvagányabb nevű
zsoldos-kommandósa, egy japán-szláv űrhódító kontingens által kolonizált bolygó
szülötteként sok mindent megélt már. Több is ez a soknál, ugyanis Kovacs több
évszázados tapasztalattal bír a gyilkolás, a vallatás – és annak elviselése –, a
korrupció, a nyomozás jövőbeli diszciplínáinak szakterületein belül. Kovacs
tehát, akármilyen szögből is nézzük, nem mai gyerek. Pár száz év múlva ugyanis
az emberi kor, az életévek fogalma mellékessé válik, az emberek addig élnek,
ameddig a távoli dekádok forradalmi technikai eljárásának köszönhetően
megmentett-lementett, majd pedig a 24. század plebsze számára megfizethetetlen új,
vagy épp olcsó, használt porhüvelybe átültetett tudatuk épségben van. Csak
akkor hal meg valaki, ha a koponyájába faragott tudat-tok megsemmisül. Kovacs
tudatát 2384-ben rehabilitálják párszáz évnyi börtönlét után. Korábbi, sokat
futott és haláláig jól szolgált teste helyett megkapja egy láncdohányos volt
nyomozó húsgúnyáját, csak épp azt nem tudja, hogy miért.
A Richard Morgan népszerű regénysorozatának (Valós halál, 2002, Törött
angyalok, 2003, Dühöngő fúriák,
2005) Philip K. Dick-díjas első kötete nyomán készült Netflix-sorozat
információzuhatagtól jócskán leterhelt első epizódjából kiderül, hogy Kovacsot
(Joel Kinnaman) egy nevetségesen gazdag férfi (James Purefoy) bízza meg azzal,
hogy kiderítse, hogy a sok száz éves Matuzsálem (így hívják azt a pár embert,
akik megengedhetik maguknak, hogy lementsék tudatukat és azt egy új nulla
kilométeres klóntestbe átültessék) miért lett öngyilkos. A Matuzsálem nem
emlékszik az esetre, mert az épp az esedékes tudatmentés előtt történt. Az új
testétől és az új közegétől kótyagos önpusztító, komor, cinikus bérenc nekiáll
felgöngyölíteni a már első pillantásra is gyanúsan bűzlő ügyet, melynek során
szembe kell néznie a szép új világ embere által kreált morális, szociális és
technológiai-technokráciai mocsadék megannyi formájával.
A sci-fi irodalom keretein belül tipikusnak nevezhető, egyetlen
ötletre épülő alapmű szuggesztív atmoszférája közel sem eredetiségében rejlik,
hiszen Morgan a megannyi klasszikus és több kevésbé örökbecsű
tudományos-fantasztikus regényre oly jellemző felvetések – mivé válna az ember
és világunk egy olyan forradalmi technikai eljárás hatására, ami felforgatja az
egzisztenciánkról alkotott képünket? – újrahasznosításán kívül nem tesz túl sok
mindent. Amit viszont tesz, az kiforratlanságában és kölyökképű csapongásában
is becsülendő. Az eldobható test és az örökéletű tudat ambivalens
kettőstémájának kifejtése során Lemet, Asimovot és Clarke-ot idézően agyonfilozofálhatta
volna magát, de története megengedne akár egy Philip K. Dickre hajazó, vég
nélkül lebegő, pszichedelikus-szürreális, skizoid-paranoid bad trip-víziót is.
Noha természetesen Morgan a fenti két megközelítésmódból sokat kölcsönöz,
könyvének újszerűsége mégis a nyomozás hangsúlyosságában rejlik. A Valós halál egy hard boiled
krimi-thrillerekből nagyban merítő neo-noir sci-fi, Hammett, Chandler, Ellroy,
és Jim Thompson nyomán.
A sorozat készítői ezt jól érzik, a Valós halálban Kovacs tekintetén keresztül bámulunk bele a Szárnyas fejvadász és a sorolhatatlanul
terebélyes japán cyberpunk-rajzfilmvilág művei után mára unalomig ismert, de
még így is bámulatos neonszínekkel, emeletes fényreklámokkal, gigaépületek
előtt elszálló rendőrautókkal, multikulti tömegektől zsúfolt utcákkal,
csiricsáré ruhamaradványokban pucsító kurvákkal, ramenzabáló rosszarcokkal,
megállíthatatlanul zuhogó esőben ázó nyomorultakkal és drogosokkal teli
világba, mely jelen esetben olyan noir-alapelemek tárháza, mint a cyberpunkból is
kipurgálhatatlan kőkemény és erőszakos gazdag-szegény társadalmi ellentét, a
realitásérzéküket elvesztett mohó pénzemberek és a vagyonukra pályázó rokonaik
sunyi machinációi, a kellemesen túlbonyolított, véletlenek által is mozgatott
és a józan logikától bájosan eltávolodó zsarolások, félrevezetések,
gyilkosságok szövevénye.
A Valós halál a tudat
átmentésének regényeredetijében is némileg kihasználatlanul hagyott motívumát
alárendeli a fiktív technológiai vívmány nyomában elburjánzó erkölcsi fertőnek,
a kibernetikai és kvázi-tudományos okfejtések helyett arra próbál koncentrálni
kisebb-nagyobb sikerrel, hogy a tudat-tokok megjelenésével az ember nem előre,
hanem visszalép, hogy az önmagában progresszív és lételméleti fordulópontot jelentő
eszközt nem fel, hanem kihasználja. Nincs is ezzel nagy baj, hiszen kár lett
volna arról elmélkedni, hogy vajon lehet-e énként kezelni egy új testbe
letöltött tudatot, és hogy ez a folyamat egyáltalán kivitelezhető-e az
anyatestek bio-, és elektrokémiai reakcióinak hiányában (a válasz: nem). A tévésorozat
azonban rendre elveszti a fókuszt az embert emberalattivá redukáló tudat-átmentés
témájáról (és arról, hogy a test csak egy termék, nem pedig a lélek temploma)
és inkább egyszerű dramaturgiai mozgatórugóként használja, fordulatokat és
cselekménybeli meglepetéseket kierőszakolva, melyek jelentős része szerencsére
működőképes és szórakoztató. Pedig a Valós
halál legérdekesebb részei azok, amikor nem tudjuk, hogy ki van kinek a
testében, amikor ezen gondolkodunk egy járókelőktől tömött utcaképet nézve
(ezekből a képekből egyébként sajnálatosan kevés akad), és persze nem szabad
megfeledkezni a kopasz, tetovált hústoronyról sem, akiben egy kedves spanyol
nagyi él, aki csak ezt az emberruhát engedhette meg magának. A tízrészes Valós halál így széttartóvá válik, mely
Morgan művét tekintve nem meglepő, hiszen a regény hangulatát-hangnemét,
stílusát, ritmusát, és karakterkezelését tekintve sem nevezhető egységesnek.
Csapongása és semmiből érkező éles drámai váltásai mintha improvizatív szerzői
döntések eredményei lennének, ez a bájosan zabolázatlan ponyva-szerűség pedig a
sorozatban is tetten érhető. Ugyanakkor nem valószínű, hogy ez valamiféle
tudatos stílusadaptáció eredménye, hiszen a képernyőn látható Valós halál cselekménye és karakterei is
eltérnek az eredeti műben megismertektől. Érthető ez, hiszen Morgan regényében
nem volt több egy kétórás filmnél, sorozatként azonban fel kellett hígítani és
el kellett nyújtani. A Netflix Valós
halála kevésbé sötét és szikár, Kovacs pedig jóval kedvelhetőbb karakter
lett (Kinnaman ugyan nem erőlteti meg magát, de ettől még jó nézni), még annak
ellenére is, hogy jóval több érzés és érzelem lapul benne – elbírta volna a
sorozat a kötelező szerelmi szál hiányát – ahhoz képest, hogy épp az
ellenkezőjéről ismert. A cselekményvezetés következetlenségének szembetűnő jele
Kovacs narrációjának esetlegessége is: alig hallani, és amikor igen, akkor is
csak azt magyarázza meg, amire a sorozat írói nem voltak képesek. Nem jobb a
helyzet akkor sem, amikor a szereplők szövegelnek, ugyanis ellentétben a
látvány, a díszletek, a jelmezek kidolgozottságával, a monológok és a
párbeszédek többsége suta, a szép mondatok ellenére is üres. Ez kifejezetten
nagy probléma egy olyan önmagát vérbő noirként elgondoló sorozat esetében,
melynek minden tiszteletre méltó vizuális, narratív és hangulatépítő aspektusa
árasztja magából a film noir lámpafényben szálló sűrű cigifüstjének szagát, az
érzést, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik, és az ép ésszel
felfoghatatlan hübrisz útvesztőiben elvesző kisemberek tehetetlenségét. Jobb
nézni a Valós halált, mint hallgatni,
és persze nem csak a noir-látvány, hanem a hard boiled krimiket és thrillereket
idéző ízlésesen stilizált erőszak miatt is. Tény, hogy a sorozat dúskál a
már-már túl brutális jelenetekben, de a különböző kreatív halálnemek, kínzások,
és az indokolatlanságukban is megunhatatlan lassított mészárlások látványa csak
aláhúzza a Valós halál artikulálatlanul,
ímmel-ámmal elmotyogott legfontosabb gondolatát: az örökéletűvé vált ember örök
életen át tud állatként viselkedni.
Valós halál (Altered Carbon) – amerikai tévésorozat, 2018. Kreátor: Laeta
Kalogridis. Rendező: Uta Briesewitz, Alex Graves, Peter Hoar, Nick Hurran. Kép:
Martin Ahlgren, Neville Kidd. Zene: Jeff Russo. Szereplők: Joel Kinnaman
(Takeshi Kovacs), James Purefoy (Laurens Bancroft), Martha Higerada (Kristoin
Ortega), Chris Conner (Poe). Gyártó: Netflix. 10x60 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13698 |
