Kovács Patrik
Tapasztalt rendezők és a
feltörekvő új generáció képviselői egyaránt erősítették a Friss Hús rövidfilmfesztivál
idei programját.
Áprilisban immár hatodik
alkalommal rendezték meg a Friss Hús
Nemzetközi Rövidfilmfesztivált, s a válogatott hazai és külföldi kisfilmek
seregszemléje ezúttal sem okozott csalódást az érdeklődőknek. A Dazoo.com égisze alatt létrejött mustra egyre
rangosabb eseménnyé nőtte ki magát az elmúlt esztendőkben, s ezt az is
bizonyítja, hogy a szervezők évről évre szélesebb merítéssel alakítják ki a
kínálatot, továbbá a szépreményű új nemzedékeknek (a Színház- és Filmművészeti
Egyetem, az ELTE és a MOME növendékeinek) és az impozáns múlttal rendelkező,
rutinosabb direktoroknak egyaránt teret biztosítanak. A műfaji és stiláris
sokszínűség idén is érdekfeszítő és egyedi témaválasztásokkal párosult, a
diverzitást pedig az is növelte, hogy ezúttal két vadonatúj szekcióval bővült a
versenyprogram.
Kitüntetett helyet
foglalt el a válogatásban az időskori személyiségválság témája, ráadásul főként
a fiatal, pályakezdő generáció nyert innen ihletet. Kis Hajni fődíjjal
jutalmazott darabja, a Last call például
egy magára maradt nagymama (Zsurzs Kati) kálváriáját követi nyomon. Az asszony
úgy dönt, kiköltözik Angliába lányához és unokájához, ám az élet számos
akadályt gördít elé: nyelvvizsgáján megbukik, az okmányirodában megalázzák, de
még pénzzé tett lakása leendő tulajdonosaival is meggyűlik a baja, ugyanis
amazok kidobnák kedvenc cserepes növényét, melynek így új gazdát kell találnia.
Keserédes dramedy pereg a vásznon; a cselekményt nagyrészt véletlenszerű
események szervezik – legtöbbször maga a korosodó hősnő érti félre a környezete
történéseit –, s a bölcs, rezignált humor burleszkszerű szituációkkal
keveredik. E stíluselegy uralja a filmet egészen az utolsó jelenetig, ahol a
rendezőnő hirtelen regisztert vált, s egy egyszerű, ám melankolikus csattanóban
csúcsosítja ki az idős hölgy tragédiáját. A Last
call fogalmazásmódját tekintve főként az amerikai Alexander Payne
rokontematikájú filmjeit idézi, sikerében viszont oroszlánrészt vállal a
főszerepet alakító Zsurzs Kati is, aki a szűkös időkeret ellenére is képes
felvázolni egy teljes életutat: tökéletesen jeleníti meg a kényszeredett derű,
a bizonytalanság és a kétségbeesés egymásba játszó árnyalatait.
A szépségipar a maró
gúny célkeresztjébe kerül Cristina Grosan Átalakítás
folyamatban című dolgozatában: a 66 éves Dorottya (Takács Katalin) férjétől
plasztikai műtétre váltható kupont kap születésnapjára, s bevonul egy
méregdrága csúcsklinikára, hogy ráncfelvarrást végezzenek rajta, itt azonban
nem várt hódolója akad egy bohém öregúr (Bán János) személyében. Groteszk humor
és fantáziadús miliőrajz koronázza meg az ébredező időskori szerelemről szóló
históriát. Gyimesi Anna hasonló témát választ a Negyven évben: négy évtizedes házasság után a sors elszólítja egy
idős pár egyik tagját, a férj (Székely B. Miklós) azonban képtelen beletörődni
a veszteségbe, felesége (Ecsedi Erzsébet) halálába. A Negyven év a gyászmunka nehézségeiről szól, ám Gyimesi
megveszekedetten abszurd humorral tompítja a téma ünnepélyes komolyságát, s így
a néző nemcsak a megrázkódtatás és a halálról való pehelysúlyú filozofálás
terhe alól mentesül, de a szája is mosolyra görbül: feledhetetlen a gyászszertartás
jelenete, melyben az öreg hősnő előzékenyen bemászik koporsójába, és miután
rázárják a fedelet, férje még többször felnyitja azt, hogy hétköznapi témákról
cseveghessenek.
Az immár régi motorosnak
számító Schwechtje Mihály (Ünnep, Porcukor, A pingvinkonstrukció) Aki
bújt című mozija egy eldugott cigánytelepen játszódik, ahol helybéli
gyerekek bújócskáznak, mígnem titokzatos látogató érkezik, aki megzavarja
játékukat és luxusautójába invitálja őket. Közben kiderül, hogy a férfi
embercsempész, aki kábítószerért cserébe megvásárolja a környék fiataljait a
helyi elöljáróktól. Az információ azonban csak a nézőnek jut tudomására, az
elrabolt gyerekeknek nem: e suspense erős feszültséggel telíti az utolsó néhány
percet, Schwechtje pedig tőrt döf a szociálisan érzékeny befogadó szívébe, majd
meg is forgatja azt. A rendező azáltal kerüli el a példázatszerűséget, hogy
szimpatikus objektivitással viszonyul tárgyához, ám a végefőcím elé illesztett
inzert – mely az emberkereskedelem veszélyeire figyelmeztet – mégis szájbarágós
hatást kelt. Szintén társadalmi problémafilm a Semmi komoly, melyben egy kamaszfiú (Vilmányi Benett) visszalátogat
alkoholista apjához (Thuróczy Szabolcs), s megismerkedik annak új, fiatal
feleségével (Kerkay Rita) is. A helyzetből bizarr szerelmi háromszög bontakozik
ki. A filmet jegyző Dudás Balázs nem épít jól szervezett, célorientált
cselekményt, a Semmi komoly inkább
statikus állapotrajz a „barbár” vidéki Magyarországról és egy szétszakadt,
mélyszegénységben tengődő családról. A végkifejlet sem szolgál semmiféle
konklúzióval, inkább mozdulatlanságot sugall: e kallódó hősök saját, mostoha
sorsuk túszai.
Tóth Barnabás (Egy szavazat, Újratervezés, Van egy határ) legújabb munkája, a Susotázs két szinkrontolmácsról szól,
akik egy szakkonferencián flörtölni kezdenek egy csinos nővel (Osvárt Andrea), mégpedig
igencsak kényelmes módon: kiszemeltjükhöz csupán a hangjuk jut el fülhallgatón
keresztül, arcukat sötét üvegfal védi. A kezdetben tét nélküli hecc aztán nem
várt fordulatot vesz, mely persze eléggé kiszámítható, Tóth viszont ragyogóan
aknázza ki a faéknél is egyszerűbb alapötletben rejlő szelíd humort és szürke,
hétköznapi tragikumot. Deák Kristóf is új munkával jelentkezett Oscar-díjat
nyert tavalyi kisfilmje, a Mindenki
után: A legjobb játék középpontjában
egy biztonsági szolgálat tagjai állnak, akik kénytelen-kelletlen harcba
szállnak a túlfejlett mesterséges intelligenciájú térfigyelő rendszerrel. Deák
friss mozija ismét egy hatalmi elnyomógépezet természetrajza – akárcsak a Mindenki –, ám a direktor ezúttal kevésbé
mélyenszántó, inkább csak a felszínt karcolgatja, azt viszont szellemesen és
kreatívan teszi. A Vékes Csaba rendezte Cserekapus
fásult családapája (Valcz Péter) minden szabadidejét imádott hobbijának, a
futballnak szenteli, s míg a nagy áttörés délibábját hajszolja, kivívja
elhidegült felesége (Huzella Júlia) rosszallását. Népmesei egyszerűségű történetet
láthatunk, melynek kissé közhelyszerű üzenetét („Élj a hétköznapi
pillanatokért!”) az erőteljes formatudatosság ellenpontozza. A pazar,
asszociációs montázstechnikával megtámogatott időfelbontás vibráló feszültséget
kölcsönöz a képeknek, a zárójelenet pedig lenyűgözően szép.
A nemzetközi mezőny csúcsproduktuma
a kínai Qiu Yang A Gentle Night című
alkotása. Kétségbeesett édesanya keresi eltűnt kamaszlányát, ám nemcsak férje,
de az egész társadalom szívós közönnyel viseltet iránta. A témaválasztás
mellett egyéb tényezők (csellengő hős, valósághű környezetrajz) is a film neorealista
indíttatását támasztják alá. A rendező higgadt, komótos stílusban mesél, hangulatteremtő
eszközei pedig változatosak: hol a hangkulissza alkalmazásával, a képen kívüli
tér plasztikus érzékeltetésével, hol pedig a zaklatott kézikamera használatával
teremt számunkra intim kapcsolatot az élménnyel. A plánozást az ellentétek
logikája szervezi: olykor a kifejezetten szűk képkivágások generálnak
fullasztó, rossz közérzetet (például a rendőrőrsön játszódó nyitányban),
másszor pedig tágabb plánok fejezik ki a társadalom lesújtó érzéketlenségét. Ez
utóbbira remek példa az a különösen hosszú – csaknem háromperces – beállítás,
melynek során totálképben láthatjuk, amint a főhősnő felkeresi kislánya tanárát
annak lakásán, hogy meggyőzze, tegyen tanúvallomást a rendőrségen. A produkciót
azonban nemcsak virtuóz formavilága avatja remekművé, hiszen ugyancsak mesteri,
ahogyan a direktor kijátssza a nézői elvárásokat. Éppen akkor „vágja el”
filmjét, amikor az édesanya kálváriája tetőfokára hág, a nyitott befejezés
pedig ólomsúllyal nehezedik a befogadóra. A
Gentle Night akár egy kőkemény pszichothriller expozíciója is lehetne, ám szikrázóan
okos és mértékletes történetszövése miatt sokkal több annál.
Szót érdemel a francia Lucrèce
Andreae bizarr humorban és fantasztikus motívumokban egyaránt bővelkedő animációs
kisfilmje, a Grandpa Walrus is,
melynek centrumában egy diszfunkcionális család áll, akik arra készülnek, hogy tengerparton
szórják szét a nemrég elhunyt nagypapa hamvait. Sorayos Prapapan rendező két
hangrögzítő szakemberről forgatott, akiket alaposan próbára tesz aktuális
filmjük hangsávjának kidolgozása: a tajvani Death
of the Sound Man csípősen szellemes, önfeledten kaján portré a
mozgóképgyártás ritkán látott háttérmunkásairól. Idén két új szekcióval is
gazdagodott a Friss Hús repertoárja: az LMBTQ-tematikát és a horrorfilmeket részesítette
kiemelt figyelemben a program. Sajnos azonban egyelőre egyik témáról sem
igazolódott be, hogy idén tényleg érdemes volt prioritásként kezelni, különösen
igaz ez a mostanában növekvő népszerűségű LMBTQ-filmek csoportjára. A belga Calamity-ben egy transznemű nő ütközik
meg a többségi társadalommal, ám a mozit csak blikkfangos vizualitása menti meg
az érdektelenségtől, egyébiránt lejárt szavatosságú sablonokból építkezik. A
koprodukciós Manivald a meleg
szerelemről kíván regélni, csakhogy ehhez nem épp a legszerencsésebb műformát –
az animációs filmet – választja, és miközben túl sok résztémát akar felölelni
(felnőtté válás, anyakomplexus, önmegvalósítás), saját vakmerő ambíciói
emésztik fel. A Friss Húsnak azonban jövőre lehetősége lesz e csorbát is
kiköszörülnie, s bizton állítható, hogy a már így is gazdag választék további
árnyalatokkal bővül majd.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13697 |
