Buglya Zsófia
A linzi Crossing Europe fesztivál az
európai film leghumánusabb arcát keresi és gyűjti össze a kontinens távoli
szegleteiből.
Amikor 15 éve társadalmi
kérdésekre érzékeny versenyfesztiválként megalakult a linzi Crossing Europe,
nem lehetett tudni, életképes lesz-e a vállalkozás. Lesz-e évről évre megfelelő
mennyiségű alkotás, amely illik az igényes koncepcióba? Elég érdekesek lesznek ezek
a munkák műalkotásként is, nem roppannak össze a kurátori ambíció alatt? És
legfőképp: lesz-e közönségük? Meg tud-e mozgatni egy ilyen rendezvény annyi
embert egy alig kétszázezer lakosú városban, hogy fenntartása fontos legyen kultúrpolitika
számára? 23.000 látogatójával az idei, jubileumi kiadás nézőszám-rekordot éppen
nem döntött, de megint igazolta, hogy valamire ráéreztek a megálmodók. Talán arra,
hogy az európai film végtelenségig általánosított fogalma megérett az
újragondolásra. Mert miközben az európai kvótát erősítő, nagy presztízsű art filmek
gyakran a túlélésért küzdenek a mozikban, létezik a kontinens filmgyártásának egy
hatalmas rejtett tartománya, amelynek helyi kötődésű, személyes indíttatású
darabjait egy ügyes kurátori koncepció titkos kincsekként hozhatja a felszínre.
Ez történik Linzben, ahol idén 30 európai ország 170 filmje mutatkozhatott be
változatos műfaji és tematikus bontásban, köztük magyar alkotók munkái is.
Versenyen kívül,
a hat párhuzamosan vetített nyitófilm egyikeként láthatta a közönség a Jupiter holdját, amely ezt
követően – Mundruczó más filmjeihez hasonlóan – országszerte elstartolt az
osztrák mozikban. Versenyben indult Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban (A Woman Captured) című alkotása,
amely díjat is nyert: a legjobb dokumentumfilmért járó Social Awareness Awardot
(a Pál Adrienn közönségdíján kívül ez az egyetlen elismerés
a fesztivál történetében, amelyet magyar alkotó vehetett át). Hogy a rabszolgasorban
tartott magyar nő története értő közönségre talál Linzben, nem volt kérdés. Nehéz
ugyanis komolyabb alkotói szerepvállalást elképzelni, mint azt, amit a
rendezőnő tanúsít, amikor elkötelezi magát hőse mellett. Hogy ez mikor történik
meg pontosan a film során – mikor jön rá a dokumentátor a saját szerepe
fontosságára – nem derül ki, ugyanis az elbeszélő végig a háttérben marad. Egyszerűen
csak figyel, türelmes, de konok kitartással rögzíti egy méltóságától
megfosztott, a környezete számára szinte láthatatlanná vált ember mindennapjait,
gesztusait, pillantásait. És ez a biztonságot adó figyelem egyszer csak elindít
valamit a másikban – szintén nem tudni, mikor. A magyarázatok hiánya következetes
és végeredményben elfogadható rendezői megoldás, noha a forgatási szituációk annyira
szürreálisak, és a történet fordulópontjai annyira rejtettek, hogy számos alapvető
kérdésre a filmből nem, csak egy vetítést követő beszélgetésen kaphatunk választ.
Ha az Egy nő fogságban a szűkszavúságával
tartotta fenn a figyelmünket, Siegfried Ressel Az ember egy szép gondolat. Volkhard Knigge és Buchenwald című munkája a benne megfogalmazott
tűpontos gondolatok miatt marad emlékezetes a programból. Az „„Építészet és
társadalom”” szekcióban bemutatott
film a buchenwaldi koncentrációstábor emlékezetéről, tágabb értelemben a
holokauszthoz kapcsolódó emlékezetmunkáról és ehhez kapcsolódóan a jelenkor
morális döntéseiről szól. Volkhard Knigge, az emlékközpont igazgatója osztja meg
velünk munkájának két évtizednyi tapasztalatát. „„Isten egy szép
gondolat”” – idézi Knigge Kertész
Imrének egy kettejük beszélgetésében elhangzott mondatát, hozzátéve, hogy az
ember is egy szép gondolat, az embertelenségben is reményt adó idea. Knigge gondolatmenetének
középpontjában a jelen, a ma embere áll, és a rendező ennek megfelelően úgy
vezet minket végig a táboron, hogy közben mindvégig megtart bennünket a
jelenben. Nincsenek archív felvételek, sem a játékfilmekben kanonizált képelemek,
csak nyugodt beállítások, tárgyilagos leltár arról, ami ma is látható: az
épületek tudatosan végiggondolt, funkcionalitásnak alárendelt esztétikája,
amelyet a természet olykor zavarba ejtően szép keretbe foglal. Az emlékezés
helye ez, és mivel emlékei a szó szoros értelmében csak keveseknek lehetnek, az
emlékezésnek a helyes észleléssel kell kezdődnie. Újra és újra meg kell tanulnunk
látni, filmesként pedig láttatni.
Ressel tekintetünk
vezetésében Kniggére hagyatkozik. De kire hagyatkozhat Sandra Trostel, aki az
információs társadalom laikusok számára mindenképp ijesztő komplexitásának bemutatására
vállalkozik. Filmje, az All Creatures
Welcome főszereplői programozók és hackerek, az Európa legnagyobb
hackerközösségének számító Chaos Computer Club (CCC) tagjai, akiket a káosszal
határos komplexitás nem megijeszt, hanem cselekvésre, olykor hibák
elkövetésére, de mindenképp a jövő alakítására ösztönöz. Trostel filmjének hőse
önnön virtuális alteregója, aki egy képzelt számítógépes játék szintjein
lépegetve sajátítja el a hackerszemlélet és a nagyon is humánus hackeretika
alapjait. Mindehhez a CCC éves találkozója adja a keretet, mintegy 12.000 kísérletező
kedvű kockafejjel, akik napokra alámerülnek a végeláthatatlan kábelrengetegben.
Kicsit ufók: nem értik, mi mit nem értünk, de mintha már kapizsgálnák, hogy egy
igazságosabb jövőhöz utóbbira is szükség van. A film létrejöttét valószínűleg
éppen ilyen megfontolásból hackerek finanszírozták, és ennek megfelelően
hamarosan megosztásra is kerül, hiszen a hackervilágban a gyarapodás útja a
megosztás.
Hogy e gyorsan
változó technológiai és piaci környezettel a filmkészítés hagyományosabb formái
hogyan tudnak lépést tartani, nagy kérdés. Egyre több a fóka, akarom mondani, a
film, és egyre kevesebb a fizető néző. Üdítő élmény volt a CrossingEurope-on
olyan alkotókkal találkozni, akik biztos érzékkel és biztos stratégiákkal valósítják
meg és juttatják el a közönséghez ötleteiket. A fesztivál egyik díszvendége Ada
Solomon volt, a román új hullám meghatározó producere, aki elképesztő érzékkel
választ projektet, illetve ahogy szavaiból kiderült, elsősorban hasonló
szemléletű alkotótársakat. Nevéhez olyan alkotók társadalomkritikus munkái
kötődnek, mint Radu Jude, Cãlin Peter Netzer,
Adrian Sitaru és a fiatalon elhunyt Cristian Nemescu, akik kezdettől fogva mellette
bontogatták szárnyaikat, de executive producerként társalkotója volt például a Toni Erdmann-nak is. Linzben
korai munkákat is tartalmazó retrospektívje mellett két új filmje szerepelt
versenyben, köztük Alexandru Solomon Tarzan heréi című,
tudományos-fantasztikus hangulatú opusza egy a húszas években alapított
abháziai majomkísérleti telepről, ahol – mintha csak ott feledték volna,
gondozóstul, állatállományostul – rendületlenül folynak a kísérletek.
A kis közösségek
kis történései, a világ folyását nem befolyásoló kis csodák mesteri elbeszélője
Edoardo Winspeare, akinek a Crossing Europe idén életműsorozatot rendezett, beemelve
őt a Helena Třeątíková, Sergei Loznitsa, Anca Damian és társaik által megkezdett,
előkelő névsorba. Hogy hányan ismerik Winspeare angolosan csengő nevét itthon,
nem tudom, de a klagenfurti születésű, a szomorú csengésű Depressában
felnevelkedett rendező Puglia filmese, aki low-budget filmjeiben előszeretettel
dolgozik amatőr szereplőkkel, köztük erős női karaktereket megformáló
feleségével, illetve producertársával, aki gyakran felesége udvarlóját
alakítja. Legutóbbi filmje, a tavaly a velencei fesztiválon bemutatott Disperata bárkája egy még
szomorúbb nevű település, Disperata csehesen bumfordi, de olasz temperamentumú
hőseit hívja komédiázásra, élükön az erélytelen polgármesterrel, aki
szabadidejében költészetre neveli a helyi börtön foglyait, a helyi gazemberrel,
aki a nagy balhéról álmodik, de közben Ferenc pápát tetováltatja a mellkasára, és
öccsével, aki a börtönből szabadulva már csak a poézisnek akar élni. Jóságban
és csodás fordulatokban gazdag antikapitalista mozi.
Akárcsak
Dominique Choisy Életem James Deannel című szépséges meséje, amely egy másik perifériára, Normandia
partjaira és a mozikultúra határáig viszi el a nézőt. Az alaphelyzet szerint a
fiatal filmrendező azonos című első filmjét kíséri el egy kisváros filmklubjába,
ahol semmi sem a megbeszéltek szerint alakul. Látszólag senki nem tud a
vetítésről, a klubvezető fel sem bukkan, plakátról sem gondoskodott, de mindegy
is, a közönség úgyis távol marad, hiszen csak a vígjátékokat és a hollywoodi
limonádékat szereti. Mindez Franciaországban, az európai mozikultúra
fellegvárában történik. Aztán valahogy mégis jön a mesebeli fordulat: a film a
filmben, az erősen homoerotikus töltetű Életem James Deannel szűk körben
ugyan, de nem várt sikert arat. A történet ezzel nemcsak a nézőket elidegenítő elit
filmkultúrát, de a közönség horizontját folyamatosan alábecsülő, lefelé
nivelláló populáris filmkultúrát is kifigurázza, és egyben megcsillantja a
reményt, hogy mégis van jövője a mozinak. Ilyen szerethető filmekkel biztosan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13696 |
