Láng István
John Waters, Monty Python vagy Beavis és Butt-Head lökött humora nem előzmény nélkül való. Az ősforrás a McCarthy-paranoia tombolása idején alapított szatirikus amerikai képregénymagazin, a kifinomult iróniát elementáris hülyeséggel elegyítő Mad.
A ma már csak comicsként emlegetett amerikai képregény fejlődésének „aranykora” az 1930-as évek végén veszi kezdetét. A meglehetősen színes, ám jobbára csak a szuperhőstörténetek (Superman, Batman és társaik) révén ismertté vált műfaj a második világháború kitörése után tovább gazdagodik a háború ihlette, zömükben igen sikeres képregények révén, amelyeknek nem elhanyagolható propagandaértékük is volt.
A háború befejezése azonban az aranykor végét is jelenti. A pusztítást törvényszerűen követő csömör, lelki kimerültség, és az újbóli alkotó nekirugaszkodás előtti ernyedtség a jelek szerint már nem megfelelő táptalaj sem a humor, sem a grandiózus eszméket kikristályosító szuperhős-, sem a lelkesítő katonatörténetek számára. Az előzőleg sikeres sorozatok kevés szerencsés kivétellel a 40-es évek végére lassanként elenyésznek, a képregénykiadók és az alkotók pedig, sokszor csak vaktában tapogatózva, új utakat keresgélnek, hogy valamiképpen megmentsék a műfajt a teljes megsemmisüléstől.
Az EC (Educational Comics, később Entertaining Comics) kiadó azóta legendássá vált tulajdonosa, William Gaines egy, a comics számára ekkor még új műfajjal, a horrorral kísérletezik, és az elsöprő siker hatására a piacot az EC-kiadványok mellett elárasztják a változó színvonalú utánzatok.
Gaines másik sikeresnek bizonyuló vállalkozása az 1952-ben alapított Mad, egy addig ismeretlen hangvételt képviselő szatirikus képregényújság. (A nálunk a legutóbbi időkig ismeretlen Mad a magyar testvérlap, a Kretén Mad-mellékleteiben hozzáférhető – A szerk.)
A Mad képregényújság az EC háborús pátosztól megfosztott, kritikus szemléletű háborús képregényeit is felügyelő – és alkotó – Harvey Kurtzmannek a szerkesztői munkája nyomán valósul meg. Az első időkben főleg az akkoriban közismert képregények paródiáit közlő Mad Kurtzman elképzelése nyomán sajátosan vegyíti a komikum különböző válfajait, mígnem létrejön egy teljességgel újszerű képződmény, melynek a szeszélyes, néha öncélú, ám időnként nagyon is lényeglátó diákhumor ugyanúgy szerves alkotó tényezője, mint Kurtzman saját, kritikus-szatirikus szemléletmódja.
A horror-comics sikere nyomán azonban váratlan hevességű támadás éri a műfaj egészét: 1954-ben megjelenik a korszak-specifikus divatok mélyebb, tudományos elemzéssel kimutatható okait átlátni képtelen – vagy azokat tudomásul venni nem hajlandó –, okot és okozatot összekeverő Fredric Wertham pszichiáter Seduction of the Innocent (Az elcsábított ártatlanság) című műve. A könyvnek a képregény egészének rovására és – úgymond – az ifjúság védelmében tett, ultrakonzervatív árnyalatú és javarészt megalapozatlan (ám azóta az „ellentábor” frazeológiájába szervesen beépült) megállapításai nyomán-példának okáért: Batman és ifjú segédje, Robin homoszexuális kapcsolatban állnak, Superman megalomániás-, Wonder Woman leszbikus-, illetve nőietlen viselkedésre ösztönöz, az ifjúkori agresszió legfőbb kiváltó oka a képregények által sugallt erőszak, a képregényrajongó gyerekek elvetik a komoly olvasmányokat stb. – a comics egészét a végleges betiltás veszélye fenyegeti: a társadalom – és az olvasóközönség! – meglepő fogékonysággal reagál Wertham professzor tüneti elemzésére és az eladási számok rövidesen minimálisra csökkennek.
Ebben a krízishelyzetben alakul meg a Comics Code Authority, a képregénykiadók által létrehozott egyfajta öncenzúrabizottság. Ez a lépés ugyan biztosítja a műfaj továbbélését, ám a szigorúan érvényesülő (ön)cenzúra nyomán a képregények nagyrészt elsekélyesednek és uniformizálódnak.
E sajnálatos eseménysorozat a Mad-re ugyan nem gyakorol azonnali hatást, ám kapóra jön Kurtzmannek, aki a mondanivalójához képest egy ideje már kissé szűkösnek érzi a képregényújság kereteit, és Gaines beleegyezésével úgy dönt: az eddig színes comics-újságot fekete-fehér magazinná alakítja át és így kivonja a Comics Code hatásköre alól. (Szinte bizonyosra vehető, hogy e döntés nélkül a Mad rövidesen megszűnt volna.) Az új lapban a képregény-jellegű szatirikus, vagy a néha dilisen abszurd anyagok mellett immár fotók (kulturális-, reklám- stb.), paródiák és illusztrált cikkek nyomán alakul ki az újság arculata.
Az 1950-es évek Amerikában – bár a politikában kevés az ok a derűlátásra: porondon a feketelistázó, végletesen veszélyes McCarthy szenátor – társadalmilag és gazdaságilag a konszolidáció évei, a Nagy Válságot és a világháborút követően a bruttó nemzeti termék több száz százalékkal emelkedik, az árubőség egyre nagyobb: a minőség javítása egy idő után már gazdaságtalan (ezért nem is cél), ám az egymástól szinte csak nevükben különböző konkurens termékeknek meg kell küzdeniük a szűkösebb időkből visszamaradt puritán fogyasztói beidegződésekkel is: előtérbe kerül a reklám.
A közfelfogásban – a fiatalok nagyobb részének szemében is – a különállásnál, a lázadásnál maradandóbb érték az alkalmazkodás – „Pici kockák fenn a dombon / Egyformák, mint két tojás” jellemzi a korszakot Malvinig Reynolds dalszerző. „Rendik” és „Rockerek”-jellemzi a korszakot John Waters filmrendező (Cry Baby). És persze ott van az az „ok nélkül lázadó” James Dean (Haragban a világgal).
Ama bizonyos felszín alatt elfojtott feszültségek húzódnak. A kis füllentések (reklámok, gazdasági- és társadalmi sikerreceptkönyvek és újságok) és az egetverő hazugságok (McCarthy hisztériakeltése) révén a manapság már civilizációs tényezővé vált manipuláció, a mindenkori politika, gazdaság, kultúra, médiák privilégiuma, szervesen beépül a társadalom mindennapi valóságába.
A gyülemlő feszültség vagy agressziót szül, vagy szublimálódik.
Harvey Kurtzman és a Mad munkatársai lubickolnak.
Az EC (Educational Comics) eredeti elnevezéséhez híven a The Usual Gang of Idiots (a hülyék szokásos gyülekezete – vagyis a Mad alkotógárdája) nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy oktassa olvasóit. Néha irodalmi, történelmi paródia (például Poe A hollójának képregényváltozata, vagy a Gettysburgi Beszéd szlengesített átirata) formájában: azok a tanárok, akik nem háborodnak fel a tiszteletlenségen, beszámolnak róla, hogy az eredeti művek iránt ezt követően felfokozott érdeklődés mutatkozik (bár az oktatási segédeszközként használt Mad-példányoknak néha lába kél). A magazin (amelytől azért a „fárasztó”, l’art pour l’art poénkodás sem áll távol) elsősorban azonban mégsem tényekre, hanem gondolkodásra, olyan, mindent kritikusan szemlélő látásmódra tanít, amely egyedül alkalmas arra, hogy az erejüket a tömegek fásultságából nyerő hatalmasok alól kirántsa a talajt. Erre mi sem alkalmasabb, mint a szatíra, amely saját fegyvereit fordítja a manipulátorok ellen, sokszor saját nyelvezetükön fogalmazva meg az övéktől néha csak egy-két szóban különböző, a visszásságot abszurd valójában mégis leleplező üzeneteket.
(A Mad előtt) soha, „( ...) semmi (...) nem sugallta azt, hogy a kultúra abszurd. A Mad olyan volt, mint egy áramütés: az embernek hirtelen felnyílt a szeme.” (Robert Crumb, a 60-as, 70-es évek amerikai underground comixának egyik fő alakja.)
...nemzedékem, a vietnami háborút elvető generáció, amely Harvey Mad-jén és háborús képregényein nevelkedett, ez utóbbiaknak is köszönhetően vált képessé annak a háborúnak az elutasítására... Ezek a képregények az üzenetközvetítő közegről (is) szóltak, és arra késztettek, hogy elgondolkozzunk: milyen utakon is jut el hozzánk az információ. És ez mindennemű politikai cselekvésnek az előfeltétele.” (Art Spiegelman, a szépirodalmi igényű RAW képregény-antológia szerkesztője, a világhírű, allegorikus Holocaust-képregény, a MAUS megalkotója).
A Mad-hez társítható egyik legmegfelelőbb fogalom talán a kívülállás.
Gaines, Kurtzman, majd az örökébe lépő Al Feldstein és számos munkatársuk kívülálló: orosz, litván, olasz, mexikói emigránsok, (kelet-)európaiak, azok leszármazottai, akik személyesen, vagy felmenőik elbeszélései révén valamilyen formában megtapasztalták a kirekesztettséget – legszélsőségesebb formájában a náci vagy az orosz koncentrációs táborokban –, a gyökértelenséget, és akiknek a látásmódját ez sajátos módon formálta. (Az életet) „(... ) nem lehet komolyan venni, mert az élet abszurd... Aki egy kisebbséghez tartozik, annak lényegileg sajátja a túlélés képessége, a rendíthetetlenség. Ő az, akinek a humortalan alakok mindig az életére törnek.” – írja Paul Peter Porges, a Mad egyik humorista-rajzolója. Es ez egyben a Madnek a reakciós, ultrakonzervatív, civilizációellenes jelenségekre való érzékenységét is még érthetőbbé teszi.
Az Elbától keletre sosem annyira a barikádok jelképezték a szembefordulást a zsarnokokkal, akikből bőven jutott a térképnek erre a felére. Noha a pohár időről-időre túlcsordult, az ellenállás – amikor nem fulladt beletörődésbe – inkább szublimált változataiban jelent meg, ami kétségkívül jó magyarázat arra, miért éppen errefelé termett mindig is annyi vicc (Brezsnyev-viccek, rendőr-viccek) és miért éppen ezek az országok adták a szatirikus irodalom legjelesebb képviselőinek némelyikét. És, közvetlenül vagy közvetetten, a Mad szerzőgárdájának legjavát.
A Mad, és az ezernyi szerepben feltűnő, ironikusan (vagy csak hülyén?) vigyorgó címlapfigura, Alfred E. Neuman, nem kímél senkit, saját magát sem. Valahogy így: „Mi, alkotók, és ti, olvasók, különbek vagyunk náluk, de voltaképpen mi is fafejek vagyunk, nehogy már komolyan vegyük magunkat!” Remekül illusztrálja e különállás sajátos értelmezési lehetőségeinek egyikét a John Waters Hajlakkjának kisegítő osztályjelenetében egy villanásra feltűnő, Madet olvasó, klinikai eset benyomását keltő díszpéldány. (Az osztály persze a szellemileg megrekedtek gyűjtőhelye is, ám egyben az iskola elvágólagosam rendezett minitársadalmának gulágja: ide száműzik a főhősnőt – és hozzá hasonlóan feltehetőleg mindenkit, aki nem hajlandó konformizálódni). A Mad-et olvasó figura – és egyben a Mad-jelenség e részleges értelmezése is – telitalálat.
Harvey Kurtzman, és így a ma már az amerikai kultúra egyik sajátos jelenségévé előlépett Mad számos, azóta világhírességgé vált alkotóra gyakorolt befolyást. A több nemzedéknyi amerikai képregényszerzőn – és rajzolón kívül feltétlenül megemlítendő a korai Mad egyik munkatársának, René Goscinnynak a neve: 1959-ben ő alapította meg azt a Pilote című francia képregénymagazint, amely rövidesen a kibontakozó francia képregény fellegvára lett, és amelyben először publikálta az általa kitalált, azóta világhírességgé vált Astérix, a gall hős többrétegűen humoros kalandjait. 1965-től ugyanennél a Pilote-nál talál munkát Kurtzman barátja és nagy tisztelője, a francia humoros képregény megújítója, a (magyar származású!) Marcel Gotlib, akinek megjelenése, talán nem véletlenül, egybeesik a Pilote sikertörténetének kezdetével.
Kurtzman, miután 1956-ban átadta a Mad szerkesztését Al Feldsteinnek, a Trump, a Humbug, majd a Help! című szatirikus magazinok szerkesztőjeként folytatta pályafutását. Ez utóbbi kiadványban jelennek meg Robert Crumb, Gilbert Shelton és Jay Lynch korai munkái: ők és néhány társuk az underground comix legjelentősebb egyéniségei.
Az underground comix „ hivatalosan” 1968-ban – nem véletlenül San Franciscóban – a hippi-mozgalommal, pontosabban Robert Crumb Zap Comixával egyidejűleg született. A Zap talán legismertebb szerzői maga Crumb, Mr. Natural című guruparódiájával, és Gilbert Shelton az életvitelüket a napi drogadag beszerzésének alárendelő, gondtalan Freak Brothers-szel. Crumb egyébként attól sem riadt vissza, hogy saját házaséletét a nyilvánosság elé rajzolja, ám ő sem volt képes (valószínűleg hajlandó sem) felvenni a versenyt S. Clay Wilsonnal, a Captain Pissgum and his Pervert Pirates perverz kalóz-pornórémálmainak megalkotójával.
Az underground a tabuk szétzúzásában jóval tovább ment – a Comics Code-tól való önkényes függetlenedése miatt mehetett is –, mint a Code által ugyan szintén nem kötött, ám a konstruktív tiszteletlenség és a kulturált nonkonformizmus közintézményének számító Mad magazin, amelynek hatása a mindenkori munkatársaival szemben szigorúan igényes Kurtzman és a Help! révén közvetlenül, a Mad-nek az amerikai tudatba beépült szellemisége révén pedig közvetetten tagadhatatlanul jelen van az underground comixban.
Ugyanehhez a szellemiséghez kapcsolható az 1970-es évek elején létrejött, a legtöbb hagyományt a feje tetejére – vagy Isten tudja, hová – állító Monty Python csoport, amely világszerte ismertté tette a brit abszurd humort, és amelynek egyik alapítója, az amerikai Terry Gilliam – a csoport filmese és animációsa – véletlenül(?) szintén Kurtzman Help!-jében publikálta korai munkáit. A csoport abszurd jelenetei, és legismertebb filmjei: a Grál-mítosz ihlette Gyalog-galopp, illetve a Krisztustörténetet (viszonylag kulturáltan) „feldolgozó” Brian élete kétségkívül beilleszthető a Mad – Help! – underground tabuellenes eszkalációs láncolatba, és elvezet egy régi-új fogalomhoz, a képromboláshoz. Az 1968-as világfelfordulás, minden réginek a – sikeres vagy sikertelen, kis-vagy nagyléptékű – elutasítása prágai tavasz, párizsi diákmegmozdulások, hippi-mozgalom, underground) a szokványos kifejezőeszközök tárába emelték a képrombolást, és ennek legtöbbször ellenszenves ideológiáját, a negatív értékrendet. A „nem ellenszenves” negatív értékrend képviselője az osztályszégyene – amúgy rokonszenves – Bart Simpsonon keresztül a rajzfilm után már képregényként is létező The Simpsons. A Simpson-történetek, amellett, hogy különböző, így például családi értékekre is ösztönzőleg felhívják a figyelmet, a Mad szatirikus hagyományához is kapcsolhatók, hiszen ugyanazon visszatetsző civilizációs jelenségeken élcelődnek. Ezen az sem változtat (...sokat), hogy a Simpson-család, a következetesebb Mad-del ellentétben, már erőteljesen belekerült abba a merchandising- (videó-játékok, emléktárgyak stb.) és show-business-körforgásba, amely épp az élc tárgyát képező felépítménynek az egyik legjellemzőbb sajátja.
A negatív értékrend egyik legfélelmetesebb aspektusa jelenleg a halál és az erőszak kultusza, vagy legalábbis misztifikálása. (A már említésre sem méltó akciófilmek mellett elegendő 1994 két, nagy feltűnést keltő filmjére, a Született gyilkosokra és a Pulp Fictionre gondolni.) A visszatetsző erőszak-kultuszhoz azonban nemrégiben a humoros képregény is hozzáfűzte a maga mondanivalóját: felbukkant Lobo! Lobo, a kőkemény rock(!) híve, az űrrocker, világegyetem legelvetemültebb bérgyilkosa, aki saját bolygójának több milliárd lakosát kiirtva útra kel a kaland (pénz, nők, bunyó, gyilkolás) nyomában, akinek szinte egyedüli megnyilvánulási formája az erőszak. Akinek iszonyt keltő, hahotát fakasztó mészárlásai gyönyört keltenek az erőszak híveiben és paradox elégtételt jelentenek az erőszakot gyűlölők, a nyilvánvaló szatírát élvezők számára. Lobo, akit a Karácsonyi Kommandós Különkiadás (Paramilitary Christmas Special) című emlékezetes kalandban maga a Húsvéti Nyuszi bérel föl, hogy eltegye láb alól a konkurenciát, a Télapót. Nesze neked erőszakkultusz. Nesze neked képrombolás!
Némileg intellektuálisabbak – bár ez kissé bizonytalan –, de szintén a fordított értékrendben, és a kemény zenében gyökereznek az MTV-ből ismert, ám képregény-inkarnációval is rendelkező, nihilista metál-fazonok, Beavis és Butt-Head, az MTV dalainak rendhagyó kommentátorai, 1994 legsikeresebb MTV-s műsorszáma, akik az agyalágyultságot messze alulmúlva tipornak le mindent, ami szent és sérthetetlen és állítják maguk, és a nekik tetsző műsorszámok mellé a szélsőséges nonkonformistákat csakúgy, mint a gigantikus heccet átlátók (átlátni vélők!?) óriási táborát.
A lázadás (fordított értékrend) és a modem zene összetartozó fogalmak. Nincs ez másként a rockzenei utalásokkal megtűzdelt (leginkább talán) punk mentalitású Tank Girl esetében sem. És míg a gyenge Mad Max-utánzat mozifilm egyetlen érdekessége a képregénykockákból és animációból álló klipösszeállítás, az eredeti comicsban Tank Girl melltartót csinál magának Isten köpenyéből, amelyet az a Nyolcadik Napon a Holt-tenger partján felejtett. Az Ördög, aki meg akarja szerezni a viselőjének végtelen hatalmat biztosító holmit, cserébe három kívánság teljesítését ajánlja fel Tank Girl-nek, aki az ajánlatot természetesen... elfogadja! És legfőbb kívánsága: egy irdatlanul nagy dobozos sör!
Mielőtt felháborodnánk, igyunk meg mi is egy sört.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 44-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1369 |
