Filmvilág

Miloš Forman

Miloš Forman (1932-2018)

A prágai Forman

Forman amerikai filmjei is értékesek, de a Fekete Péter, a Szöszi és a Tűz van, babám! látásmódját csak részben tudta átmenteni az emigrációba.

„Olyan forgatókönyvön dolgozom, amely teljes egészében New York-ban játszódik” – nyilatkozza pár hónappal a szovjet katonai megszállás előtt, 1968 júniusában Miloš Forman. Az interjút francia lap közli, az értő filmnézők buzgón olvassák, Prágában és Párizsban egyaránt. Hiszen a Tűz van, babám nagy nemzetközi siker, Carlo Ponti akarja pénzelni, és Forman már ezen a tavaszon is tárgyal nyugati producerekkel. Az 1968-as Cannes-i Fesztivál félbeszakadt, pedig ő volt az Arany Pálma nagy esélyese. Ha nincs a megszállás, akkor is nagyvilágba, más, tágasabb környezetbe lép. Talán kedvezőbb körülmények között egy cannes-i fődíjjal, az még Amerikában is számít. Másképp alakult: emigránsként, hazájából kitagadottként két és fél hosszú évig nem kíséri szerencse.

Ez idő alatt a New York-i kultikus művész-szálló, a Chelsea Hotel lakója: miként több más ismert és kevésbé ismert zenész, festő és író ott hitelben lakhat, sikere idején majd megadja a lakbért. Odáig azonban még évek telnek el... Forman egy 2009-es húsz perces dokumentumfilmben mesél a hotelbeli életének epizódjairól. Fontos dokumentum. Végig közelképben az ablaknál, mögötte fölülről a Central Park látványa – mint akkor a hotelszobájából. Negyven éve él Amerikában, de cseh nyelven beszél, bár nemcsak azért olyan, mintha egy cseh új hullámos film epizódjaival nevettetne. Groteszk eseményeket idéz, komikumot sem nélkülöző szállodai tűzről, meg rendező-társa, Ivan Passer hetekig üres szobájába végleg beköltöző hindu gururól. Mit nem adnék, ha prágai új hullámos szellemben megrendezte volna a Chelsea Hotel filmjét.

Közhely, hogy a csehszlovák film hatvanas évekbeli nagy megújulása Kafka nélkül elképzelhetetlen, és Hrabal hatása nélkül még kevésbé. Miloš Forman pályakezdése azért érdekes, mert egyetlen a cseh film megújítói közül, akire közvetlenül sem Kafka, sem Hrabal nem hatott. Az ő választása volt, hogy pályakezdő társainak a Gyöngyök a mélyben című Hrabal-epizódfilmjében (mondanám: virágcsokrában) nem szerepel. Még leginkább „hrabalosnak érezhető” első nagyjátékfilmje, a Fekete Péter rendezésekor valószínűleg nem is olvasta az 1965-ig elhallgattatott írót. Nem ismerem igazán jól a cseh irodalmat, de az induló Forman szemléletét és hangját egy magyar íróval, Örkény Istvánéval érzem rokonnak. Az Egyperces novellák első kiadása alig valamivel később jelent meg, mint Hrabal Prágában.

Hát a kortárs európai rendezők hatása? Maga Forman a korai Truffaut mellett Ermano Olmit emeli ki, valóban testvérszellemű Olminak igazi „újhullámos” kis remeklése, az Állás (Il posto). A fikcióba oldott dokumentum, az ellesettség varázsos érzését keltő fél-dokumentum vonzotta. A cseh rendezők közül őt magát és több filmfőiskolát ekkoriban végző társát hasonló „életszeletek” vonzzák – az ellesett percek, a groteszk villanások, a meglepett és meglepetést keltő minutumok, valósággal csábítják – egyelőre forgatókönyv nélküli – filmre vitelre. A mindennapi, mégis gyakran váratlan emberi gesztusok, a furcsa, de magyarázatra mégsem szoruló pillanatok, utcán, jellegtelen lakásokban, a hatalom ellenőrzése alól kicsúszott kisebb-nagyobb összejövetelek, munkahelyi táncestek, zenei rendezvények „életporos”, vidáman szomorkás, szórt világítású helyzetek – és most nem a formai megoldásokra gondolok. Ha volt ebben a korai korszakában művészi rokona, főleg Chytilová dokumentumai a testvérfilmek (az Egy zsák bolha éles humorát Forman is vállalhatta volna, akárcsak később az Éva és Vera kegyetlenebben szúró szemszögét). Hrabal sokkal inkább bújtatja, ravaszul és bravúrosan rejti írásaiban a kegyetlenségét, amit aztán Menzel szívhez szólóan, de sohasem hamiskodva még inkább szelídít. A Hrabal-életmű egyik főmotívuma, az öngyilkosság nála inkább szelíd álom – és a Szigorúan ellenőrzött vonatok után már sehol sem „főmotivum”. Olmi semmifajta gúnyt nem éreztet rokonszenves-ügyetlen hősei iránt. Az Állás és a Fekete Péter sok tekintetben rokon, de emiatt mégiscsak ellentétes látású alkotókra vall – később azután már semmiféle rokonvonás nem fedezhető fel a két rendező között.

Tanulságos beszélgetést őrzött meg a filmszalag évekkel később, már amerikai sikerfilmet rendező Forman és a Prágában maradt, évekig hallgatásra ítélt Chytilová között. Egy ideig arról beszélgetnek, hogy Forman számára a filmben mindig a történet a legfontosabb. Ízig-vérig amerikai filmcsináló, és mintha nem emlékezne korai prágai filmjeire, melyeknek nincs is története. A Verseny/Vizsga például egy amatőr táncdal-énekesnői meghallgatás robbanóan keserű humorú dokumentuma, (közeli rokona Gazdag Gyula induló dokumentumfilmjeinek), de a Fekete Péter eredetiségét szintén soha senki nem a történetben kereste és találta meg.

„A kritika néha a szemedre vetette, hogy a humorod merő gúnyolódás” – vált élesbe egyszer csak Chytilová, akinek némi joggal ugyanezt vetették a szemére pályakezdő filmjei óta – és nemcsak korlátolt államhatalmi cenzorok. A cseh és az európai új hullámok két könyörtelenül éles látású nemrégi fiatal rendezője beszélget itt egymással (indulásuk után azért már hosszú évekkel – és külföldön). „Csak olyan embereket tudok kinevetni, akiket igazán szeretek” – mondja Forman. Ez igaz volt a Fekete Péter, és az Egy szöszi szerelme minden szereplőjére, a bumburnyák tartalékos katonákra is a munkáslányok kisvárosi szocreál táncestélyén. De nem igaz a Tűz van, babám! iszonyúan buta tűzoltó-bálrendezőire és agyhalott parancsnokaira. Ők azért mintha ellenségei volnának a szintén nagyon buta (vagy butaságra, buta viselkedésre kényszerített) közembereinek, saját alattvalóiknak. Minden szereplő a velejéig hazug rendszer terméke. A sebészkés villogóan éles humora – ezért is tiltották be a ‘68-as Prágában. Akárcsak majdnem Chytilová Százszorszépek-jét, a Tűz van, babám! ikerfilmjét. Mai szemmel, ötven év múltán is az európai filmművészet nagy és mély szatírái, talán e műfajban meghaladhatatlanul a legnagyobbak. S nem is a szatíra meghatározás a pontos: mindkét film az abszurd világláttatás mesterműve. Ha Forman első filmjeiben Örkény Egyperces novelláinak némely vonását véljük felismerni, a Tűz van, babám! fájdalmas röhögésű abszurdja a magyar néző képzeletében joggal visszhangzik a Tóték sötét-fekete humorára. Vagy, aki tágasabb távlatban, világirodalmi párhuzamra vágyik: nem Kafka vagy Hrabal, hanem Gogol szelleme fűti lobogó lángokká a Tűz van, babám! képsorait.

A Čáslavban született, cseh filmrendezőből kényszerűen amerikaivá lett Miloš Forman gazdag életmű alkotójaként hunyt el Connecticut-ban. Gazdag Gyula egy régi írása került elém, még 1985-ből (azóta sok éve már ő is az Egyesült Államokban él és tanít, de játékfilmet, ha jól tudom, nem rendezett.)

Ez az írása egy kedves-ámulatos Menzel film (a Hóvirágünnep) kapcsán hozza szóba, fájó párhuzamként Forman amerikai fordulatát: „Nem tudom, és nem is akarom eldönteni, hogy Formannak vagy Menzelnek van igaza, ha egyáltalán ez a kérdés életutakkal kapcsolatban feltehető, csak azt tudom, hogy – divat ide, divat oda – a Hóvirágünnepet nagyon szeretem, a Ragtime pedig hidegen hagy.”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 04-06. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13685