Vágvölgyi B. András
Divat
volt egy időben hasonlítgatni az 56-os magyar és a 68-as csehszlovák
emigrációt, ki, hogyan boldogult a nagy-, és az Újvilágban.
1989
után, mikor a később induló, Václav Havel vezette Csehszlovákia repülőrajtot
véve nyomta le a jófejségi versenyeken hazánkat és lengyel barátainkat,
emlékezhetünk honi tweedzakós, papillon-nyakkendős konzervatívjaink
morfondírozó-hazafias neszezésére, hogy „hát persze, mert az ő rocker haverjaik
vannak most kormányon mindenütt Nyugaton”. Tény: a 89-et fordított 68-nak látni
kívánóknak mindig volt egy keleti ízekkel egzotizált kvázi-nyugati, kulturális
párhuzamként működő referenciacsoportjuk, ami a csehszlovák film és irodalom
volt ifjúságuk lázas hajnalán. Hogy giccskönyv-e a Nesnesitelna lehkost bytí
(A lét elviselhetetlen könnyűsége,
1984) Milan Kunderától, mint azt többen mondják, én nem kívánom
eldönteni; mindenképpen hasznos lektűrje volt a nyolcvanas éveknek, ismerhetővé,
divatossá, szerethetővé tette széles körben is a ká-európai ellenzéki létet. A
Philip Kaufman általi sztárszereposztásos (Daniel Day Lewis, a csitri Juliette
Binoche) celluloid-dolgozat, melyben a Sabrinát játszó Lena Olin erotikus,
anyás, vadmacskás mosolya a kalap alól, Svájcból, a Limmat-parti Athénban a
legjobb, ahová a „ferdeszájú vén trotty” (Brezsnyev) és hű szövetségesei (mindenekelőtt
Husák) elől télakolt. Az biztos, hogy egy ideig jobb amerikai rockzenekart sem
lehetett alapítani emigráns csehszlovák muzsikus nélkül, mint ahogy a lengyel Solidarno¶ć megalakulásáig legfontosabb ká-európai ellenzéki szerveződés, a
Charta77 sem lett volna a Plastic People of the Universe rockzenekar
befenyítése nélkül. Popkult és film kövezték a csehszlovák emigráció és
rendszerkritikus gondolat útját, akik közül Amerikában a minap elhunyt Miloą
Forman vitte a legtöbbre.
Az Elszakadás
(Taking Off, 1971)
az első Forman amerikai filmjeinek sorában, ahogy majdnem-honfitársa, a koąicei
születésű Márai Sándor mondhatná esetében, az első film, „ahol nevedről lehull
a hacsek”, az átigazolás mozija, melyben a Csehszlovákiától elszakadás
celluloid-formát ölt. Ez az elszakadás még részleges. Az amerikai
forgatókönyvírók mellett a Jaroslav Haąek által megrajzolt, már a Monarchiában
is „csehszlovák” életszemlélet ebben a filmben legalább annyira jelen van, mint
az amerikai. Kevesen értik ezt olyan jól, mint a magyarok egy bizonyos, talán
jelentős része, akik szintén „csehszlovákok, csak délen élnek”.
Az
első szekvencia (a casting és a tizenöt és fél éves lány eltűnésének
felfedezése) a titokzatos és keresztbevágott jelenetépítés magasiskolája. Hipnózisos
gyógyulással kísérletező apa, hisztis middle class anya, és az „Amerikából
bejön a zene”-érzése, amit nálunk az LGT fogalmazott meg néhány évvel később,
viszont örökérvényűen. Elszakadni családtól, gyökerektől, új táptalajon
kísérletezni, megtalálni vonatkozási pontokat, kiismerni keleti partot, nyugati
partot, meg a közte terülő „röpülj-el-fölötte-országot”, nem apró vállalás, az
56-os mieink közül operatőrök (Kovács László, Zsigmond Vilmos) tudták hozni, és
tizenkét évvel később a rendezőjéhez hasonlón a közelmúltban elhunyt Miroslav
Ondriček. A két apa leánykereső éjszakája a középnyugati hangulatú
billiárdszalonba vezet, mely magában hordozza Prága Kőbányájának, Smýchovnak kocsmai hangulatát is.
Forman a szomszédos Berggasse 19 magosából tekint le Amerikára. Freudilag nézi
azt is, ami épp nem a Kákániában gyökerező „Total Czechoslovakia”. Ami azzal
közös emberi, korabeli szóval: nembeli lényeg „a bátrak hazájában, a szabadok
otthonában” is. A besúgást és annak feltételezett szükségességét. A házastársi
szexualitás dzsungelét. A szülők már-már orgiába hajló vetkőzős-póker partiját,
melynek szemtanúja lesz az észrevétlenül megkerülő tizenöt és fél éves lány. A
jólkereső polbeates apostolt szülői vacsorán, jövedelmi viszonyainak
megtudásától keresztbeáll a gravy-be mártogatott roastbeef a
filiszter apuka torkán.
Miroslav
Ondriček képi bravúrjait. Átvilágítások és tükörjáték. Nouvelle vague-os
vágástechnika. No star value. Forman ez első amerikai filmjében
nincsenek ismert színészek. Pazar film.
Miloą
jól nyúlt. Ken Kesey a hetvenes évekre nemcsak ismert író lett, de széleskörűen
ismert acid testeket (a magyarban elég béna fordításba: savpróba) tartó outlaw
writer (törvényenkívüli író). A kakukkos könyv (One Flew Over the Cuckoo’s
Nest) honoráriumából vett kaliforniai farmján, La Hondában máig ható
popmítoszként a gonzo-király Hunter S. Thopmpson a beat-király Allen Ginsberget
összeismertette a chopper-király, Hell’s Angels-vezér Sonny Bargerrel és
fiaival, hogy a jövendő amerikai forradalmának legyenek ők az öklei, úgy, ahogyan
a csekisták a bolsevikieknek. (Nem jött össze: a pokoli angyalok redneck
republikánusok voltak, a ma Trump-szavazói; Thompsont is összeverték később, és
az „oroszlánszelidítő” Ginsberg harmóniumon eljátszott és kántált Prajnaparamita
szutrája is csak ideig-óráig fékezte meg a koloros mellényben dühöngő
angyalokat. Lásd még honi vonatkozásként a témában: Déry Tibor: Képzelt
riport egy amerikai popfesztiválról.) Kesey könyve, a Száll a kakukk
fészkére erős mű, Forman filmrevitele sem egyszerű megfilmesítés – az én
szókészletemben utóbbi olyan irodalmi adaptáció, melynek filmként nincs
autonómiája –, és ez alapvetően a castingnak köszönhető. Jack Nicholson már nem
pályakezdő, már túl van a Roger Corman és Samuel Z. Arkoff készítette
B-filmeken, kultban tolja, de még nem ért a csúcsra, illetve e Forman-film már
nagy lépés lesz hozzá.
A
mentálhigiénés gyógyászat a világon mindenütt síkos pálya, csúszós lejtő,
vékony jég, nem kell ahhoz az egykori szovjet vagy román politikai pszichiátria
bebörtönzöttjének lenni, hogy tudjuk: az elektrosokk, illetve a lobotómia
kiiktatja az akkoriban sokat emlegetett „nembeli lényeget” a kigyógyított
célszemélyből, annyi sem marad belőle a homo sapiensből, hogy eldönthesse,
karfiolként vagy brokkoliként vegetálja végig a megmaradt időt. Mikor McMurphy homlokán
a sebbel megjön az emeletről, akkor a Nagyfőnök, az indián, szellemektől
körülölelt amerikai őslakos és magát süketnémának tettető óriásember azonnal leveszi,
hogy ez már nem az a létezés, amit McMurphy akarhatna magának és másnak. Szájra
a párna, leszorítás, kivárni a vergődés végét. Aztán megfogni a vizesblokkot,
amit McMurphy gyönge teste nem tudott kitépni az altalajból, iszonytató
szenvedéssel kiszakítani, belevágni a vasrácsos ablakba, és az így ütött résen
kiszökni a diliházból, és lazán beleszaladni a mérsékelt égövi ősvadonba. Miloą
Forman témája, érdeklődési köre, szenvedélye a lázadó ember. Még az amúgy
működő, nem mindig tűzoltóbálos Amerikában is.
Mikor
anyám 71-ben vagy 72-ben hazajött 30 napos kiruccanásáról Londonból (legálisan
kivihető deviza: 70$), ahol színházban látta a Hairt, napokig mesélt az
előadásról. Irígykedtem gyerekként is. Vízöntő-kor, hosszúhajú, színes rucis
fiatalok, musicalformájú Zeitgeist. Aztán Forman autentikusan megfilmesítette.
Mint már emlegetendő voltam, a szó nálam pejoratívba tartó értéktartalommal
bír. De használható módon filmesítette meg. Van egy spät a dolgok történülése
és filmrevitele közt, talán 79-ben volt a honi bemutató, pont tudtuk már a Dead
Kennedys-től, hogy milyen egy kambodzsai vakáció, a Clash-től, hogy Charlie (a
Vietkong) egyáltalán nem hullámlovagol és e torta tetején marcipánnak ott volt,
hogy milyen az anarchia az Egyesült Királyságban. Idősíkok torlódása, kis
ká-európai megkésettség, de ki ne emlékezne Treat Williams asztalontáncolására
Long Island-i fullfuxos nénik és szmokingos bácsik körében?
Nem
idevaló, de. E dolgozat írása idején általános történelemfilozófiai kérdésben
nyilatkozott meg „az állampárt arca” állítván, hogy „a hippik bombáznak
Szíriában”. („Ma pedig ezek ülnek tort a világon, ezek osztják az észt,
kizárólag nekik lehet igazuk. Ugyanolyanok lettek, mint akik ellen lázadtak,
csak most nem Vietnamban, hanem a Közel-Keleten és Észak-Afrikában bombáznak.”)
Ezen a felületen nem mehetünk bele a hippikorosztályos Trump
generációidegenségébe, miheztartás végett csak idézzük fel Allen Ginsberg „Whom
we bomb/ we bomb them” kezdetű versét, melynek lényege, hogy az amerikai pilóta
nem tudja kiejteni a helyneveket, amiket bombáz és amely versről bizton
gondolhatjuk, hogy az Amerikába ment Forman ismerte és szerette. (Nemhiába volt
Ginsberg 1965-ben Prágában Král Majales, Májuskirály, diákok által
megválasztott, esztebák-állambiztonsági érdeklődéstől övezett főkolompos.)
Bizonnyal mondhatjuk, a mai korszellem, az ilyen-olyan populista elme számára
kevés negligálandóbb, ignorálandóbb dolog van a világon, mint a globális 68; az
a rosszhagyomány-tagadó, giccsellenes, jövőbevetetthitű autoritásellenes
szabadgondolat és művészet, aminek a folyó év április 13-án elhunyt Miloą
Forman a katonája volt. Nem legénységi, hanem főtiszti szinten.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13683 |
