Lichter Péter
(Avengers: Infinity War) – amerikai, 2018. Rendezte: Anthony Russo – Joe Russo. Írta: Christopher Markus. Kép:
Trent Opaloch. Zene: Alan Silvestri. Szereplők:
Robert
Downey Jr (Vasember), Chris Hemsworth (Thor), Mark Ruffalo (Hulk), Chris Evans (Amerika
Kapitány), Scarlett Johansson (Fekete Özvegy), Benedict Cumberbatch (Dr
Strange), Chadwick Boseman (Fekete Párduc). Tom Holland (Pókember). Gyártó: Marvel. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 149 perc.
A kortárs hollywoodi
film tájképét tagadhatatlanul a képregényeposzok monstrumai uralják. A filmpiac
talán soha nem volt ennyire kockázatkerülő, mint manapság: a jól bejáratott
receptek alapján előfőzött szuperhősfilmek tulajdonképpen a tévésorozatok
logikája alapján készülnek és működnek – a rendezők itt tulajdonképpen
felcserélhető bérmunkások, a forgatókönyveket pedig szoftverek is írhatnák. A
Marvel-univerzum véges számú hősalakja végtelen számú felállásban
összekombinálható: a szereplők gigászi musicalszínpadként használják a
filmeket, a tánc- és énekbetéteknek megfelelő akcióorgiák fogják össze az egyre
inkább kínos ürügyként szolgáló történeteket.
Ennek az eddigi
leggrandiózusabb példája az Avengers-filmek legfrissebb darabja. Talán még
Robert Altman is megirigyelné ezt a szereplőparádét: legalább két tucat
központi karakter és féltucat cselekményszál próbálja összefogni az
akciószekvenciák turbóattrakcióit. A történet amúgy az eddigi sztorik
megismétlése, vagy legalábbis variációja: az ultragonosz Thanos a fél
univerzumot el akarja pusztítani, ehhez pedig hat darab kulcsfontosságú követ
kell megszereznie. A Bosszúállók több külső Marvel-szereplővel (például Peter
Quill és bandája, illetve a Fekete Párduc és a Pókember) kiegészülve
kombinatorikusan ismétlődő csetepatékon keresztül próbálják ezt megakadályozni.
A két és félórás film a pornódramaturgia révén egy idő után a totális
fásultságba kergeti a nézőt, az újabb és újabb akciójelenetek helyett akár
absztraktfilmeket is bevághatnának. (Igazándiból a felnőtt-infantilizmusba
mártott ironikus humor tudja fenntartani a figyelmet.) Ám a film befejezése,
egy rendes tévésorozathoz illően egy jól irányzott cliffhangerrel ér véget, ami
csak akkor éri váratlanul a nézőt, ha önálló mozifilmként tekint rá: akkor még
meglepően drámainak is lehetne nevezni a lezárást.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 59-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13681 |
