Spiró György
Az imázzsal bíró színész nemzeti kincs. Évtizedek alkotását egy perc alatt zúzza szét egy reklám.
Az Új Színház sztárszínésze hónapok óta egy bank hirdetésében szerepel mind az írott sajtóban, mind a televízióban, s ebbéli minőségében az olimpiára is kiküldték, ahol a bank ajándékocskáit az előző napi magyar nyertesek kezébe nyomta.
A Cannes-i filmfesztivál életműdíjának nyertese, a nagy színésznő egy tévés beszélgetésben őszintén elmondta: szívesen reklámozna drága gépkocsit, ha egy olyat meg is kapna érte.
A méltán népszerű színművész, az előző hölgy gyakori partnere orosz gyártmányú személygépkocsit reklámoz.
Fiatal színművészek hangját mindenféle cégek megvették, ezek a hangok nyalókától kezdve fogyasztó-eszközig az égvilágon mindent a fülünkbe hízelegnek.
Magyar színészek testüket-arcukat bocsátják áruba, akármely mosópor védjegyeként. Annyival súlyosabb prostitúció ez, mint a szokásos, hogy a cégek már imázzsal bíró arcokat-hangokat vásárolnak a legszívesebben, ezeket az arcokat, hangokat – mai gyönyörű szóval – lenyúlják. Ezek mögött az arcok mögött több évtizedes munka áll: ezekbe az arcokba, hangokba évtizedekig befektettek, amíg ők valakivé váltak, amíg az arcuk megtelt jelentéssel.
A beruházást sokan eszközölték.
Elsősorban maguk az említett művészek kitartó tanulással, próbálással, sok-sok művészi kudarc feldolgozásával, amíg valamely archetípushoz váltak hasonlatossá; előző sikeres szerepeik az arcukba, hangjukba ivódtak, s a következő szerepekre átsugároznak; a korszak önképét, vágyait hordozzák úgy, ahogyan senki más nem képes.
Másodsorban mindazok, akik őket segítették rendezőként, íróként, operatőrként, kritikusként, akik az imázs továbbépítését lehetővé tették, ápolták, a kultuszt egyáltalán megteremtették. Köztük vannak a színészkollégák is, akiktől az említettek tanulhattak, akiknek fortélyait a próbákon elleshették, akik tanácsaikkal, barátságukkal kitűntették őket.
Harmadsorban a közönség, másnéven az állam, amely iskoláztatásukat és havi jövedelmüket a létező szocializmus idején biztosította. Ez a jövedelem nem volt magas, de azt azért lehetővé tette, hogy ne kelljen mondjuk autómosást vagy takarítást vállalniuk a színművészet gyakorlása mellett. Az állam többnyire magas presztízsű művészeti díjakkal is honorálta az említettek tehetségét és teljesítményét. A társadalom önmaga legszebb, legjobb lehetőségeire ismert rá nevezettek arcában, hangjában, apró gesztusaiban, ezért e teljesítmény egyúttal szakrális is volt. Az említettek olyan művészeti életben dolgoztak, amelynek valláspótló funkciója senki számára nem volt titok. Valláspótló filmekben, színházi előadásokban vettek részt, s bár nem hirdettek igét a saját nevükben, foglalkozásuk papi jellege volt az az alap, amelyre mind az állami ideológia funkcionáriusai, mind az állami ideológiával többé-kevésbé szembenálló rendezők és írók építhettek.
A jelenleg bank-reklámban tündöklő színésznek ifjú korában az a Latinovits Zoltán volt a vezérlő csillaga, aki a színészet szakrális-misztikus válfaját a legteljesebben képviselte, s aki nemcsak Ady, a szentember verseinek tolmácsolásával kavart szenvedélyeket, hanem – kivételesen – saját maga által fogalmazott igét is hirdetett könyvében.
Az imázzsal bíró színész nemzeti kincs akkor is, ha ezt az illető nem tudja. Évtizedek alkotását egy perc alatt zúzza szét egy reklám. Ja, hát megvehető? – ébred fel a néző –, akkor már nincs is. A nemzeti kincs nem romlandó – de ha mégis, már nem az. A befogadó kegyetlen, és neki van igaza. A színésznek ezt ösztönből kellene tudnia. Ha ösztöne kihagy, akkor arca nem is volt valódi, csak luftballon, az pedig pukkadjon is ki.
Nem volt-e persze vajon abban is kurvaság, ahogyan a színészek ideológiailag eleve manipulált színművekhez, filmekhez adták az arcukat, hangjukat, szakmai tudásukat a XX. század során mindvégig? A színészek világszerte olyan szerepet vállalnak, amelyben sokat kereshetnek és népszerűek lehetnek, s ha az állam adja a pénzt, hát eljátszanak akármit, amit az aktuális állami hivatalnokok jónak látnak. Játszanak totalitariánus irányultságú műben is, személyes politikai meggyőződésüktől függetlenül – és színészek esetében a személyes meggyőződés amúgyis bizonytalan, a szerepjátszás gyermeki képességével szilárd nézetrendszer nem is fér össze igazán. Van persze jellemes színész, hogyne lenne, én őket szeretem a legjobban, dehát, mint tudjuk, Jávor Pál derekassága nem rontott és nem javított színészi teljesítményén, és Págerről is elmondható ugyanez, noha ő nem mindig viselkedett derekasan.
Valami azonban a keményen ideológiai irányultságú művekben sem volt a színészetükből eladó: az emberábrázolás képessége, a törekvés és a tehetség, hogy valamely típust magukból előhívjanak és plasztikusan a közönség elé állítsanak. Erre a jelentős színész gyatra színműben, átlátszóan manipulatív propagandafilmben is képes. Éppen ezt a képességüket értékeli a közönség – és a hatalom. Azt vették meg belőlük, ami valójában nem volt eladó. Azt használták, azzal manipuláltak, amit és amivel igazából nem lehet. Nagy paradoxon ez, talán ideje volna ezt is Diderot színész-paradoxonja mellé állítani.
Ha egykori lázadó öltözik be yuppinak, akkor általa megnyerhetik, vélik a cégek reklámosai, ügyfélnek azokat, akik önképének idealizált mása ez a színész. Ha a kisemberek alakításában tündöklött színész Ladában ül, akkor a kisember ilyen kocsit fog venni, gondolják. Felteszem, valóban akadnak, akik ezért lesznek majd az illető bank ügyfelei, vagy vesznek maguknak Szamarát.
Közben azonban elkopik az imázs, amely mögött több évtizedes kemény, kollektív munka áll. Elvész az a szentség, amelyért nemcsak az egyes színészek harcoltak, hanem az egész magyar művészeti élet küzdött.
A magyar színjátszás szentsége nem az államszocializmus hozadéka, az már csak épített a meglevőre. A csepűrágók a XIX. és a XX. század folyamán mindvégig hadakoztak azért, hogy a színművészet emancipálódjék. A magyar nemzeti függetlenség és polgári állam bölcsőjénél nem véletlenül álltak ott éppen a színészek. Nagyon jól tudta Arany és Petőfi, miért is kellene színésznek állniuk. Nagyon jól tudta Jászai Maritól Kabos Gyuláig és Honthy Hannáig mindenki, mit jelent a népszerűségük, mennyivel több az, mennyivel vallásibb, mintsem egy-egy karaktert, egy-egy szerepet szakmailag jól megoldani.
Az nem rázza meg a mai nézőt, ha egy rádiós szakember, akit most tüntettek ki hatvanadik születésnapján állami csingilingivel, egy mosóporreklámban tűnik fel: az újságírás – benne a televízióval és a rádióval – épelméjű befogadó számára finoman fogalmazva sem rendelkezett a szentségnek azzal a fokával, mint a színművészet. Az sem megrázó, ha a legnépszerűbb magyar televíziós az olimpiai bajnokoknak valamely cég nyalókáit nyújtja át: eddig is ilyesmivel kereste a kenyerét.
Az azonban megrázó, ha a szeretett színész bankot vagy gépkocsit reklámoz. Ilyet beérkezett színész nyugaton nem tesz, mert azonnal kifúrná magát a szakmából. Amíg be nem érkezik, persze vállal reklámfilmet – utána azonban soha. Nincs olyan producer a világon, aki ezt eltűrné.
Nem kétlem, hogy az Új Színház sztárjának szüksége van pénzre, mert a színházában nem keres eleget. Bizonyos, hogy a mai magyar állam nem képes – vagy szándékosan nem akarja – a színművészeit anyagilag megbecsülni, zavartalan alkotómunkájukat biztosítani. A Lada-reklámmal a népszerű színész nyílván többet keres, mint két jól megoldott színházi szereppel. Jól fizető film- vagy tévészerep ma nincs, marad a kétes értékű szinkronizálás, meg a rádiós munka, abból is egyre kevesebb.
Az azonban elképesztő, milyen felelőtlenül dobják oda jelentős színművészek mind a saját imágójukat, mind az egész magyar színjátszás múltját és imágóját fillérekért. Hogyhogy nem akadt a szakmában senki, aki leült volna velük és megmagyarázta volna, hogy amit oly naivan és könnyelműen művelnek ezekben a szerencsétlen reklámokban, az végsősorom a magyar államiság gyöngítése?
Szinte beteges az az önbizalom-hiány, amiről ezek a jelentős művészek reklám-szerepet vállalva számot adnak: tanúsítják, hogy a saját művészetükben nem hisznek, a művészetben általában nem bíznak. Hogy bízna akkor a közönség, ha már ők sem? Ugyan miféle tapasztalat munkál most bennük, amikor tudhatnák, hogy a neandervölgyi ember óta még nem volt olyan társadalom, amely megszemélyesített szentségek nélkül képes lett volna létezni?
A művészek persze gondolhatják, hogy a reklámokban való szereplésüktől független az, amit a filmekben vagy a színházban művelnek. Lehet, hogy arra gondolnak: az alacsony színvonalú tévé-sorozatokban rendszeresen szereplő szaktársak népszerűsége és ismertsége jóval nagyobb, mint azoké, akik ebből kiszorultak, nem árt tehát, ha feltűnnek a televízióban ők is, és mindegy, reklámban-e, vacak sorozatban-e.
Úgy vélem, hogy nem mindegy. Akármely mosópor védjegyének lenni a cinikusan bevallott és kiúttalan kurvaság. Vacak sorozatban szerepelni viszont ugyanaz, mint mondjuk Kotzebue vagy Lengyel Menyhért által írott darabban fellépni, vagyis művészet, legföljebb annak kissé fantáziátlan válfaja, amelyből az emberábrázolás lehetősége egyáltalán nincsen kizárva.
Megpróbálom elképzelni, valójában mi is történt. A közepes tehetségeket hívták a tévé-sorozatokba, mert a nagyobbakat nem volt ajánlatos hívni: netalán sokat kértek, netalán imázsuk a sorozat-írókat nyomasztotta, vagy pedig az anyaszínházuk nem adta ki őket, mert igényt tartott arra, hogy imázsuk egyetlen ápolója és haszonélvezője legyen. Az életfeltételek nehezedtek, és a nagyok – felteszem – azzal álltak anyaszínházuk vezetői elé, ha egyáltalán volt még anyaszínházuk: nem lépnek fel többé, ha az ennyit meg ennyit fizető reklámban nem szerepelhetnek. S a vezetők nehéz szívvel bár, de kiadták őket. Persze az is lehet, hogy a színész maga döntött, és a színház vezetői e döntést utólag elfogadták, mert sztárok nélkül, vélik, nem tudnak megélni, s remélik, hátha mégsem roncsolódott el a sztár imázna teljesen.
Csakhogy az már nem ugyanaz a színház, ami volt, és amit annak a színháznak a művészeti vezetése gondolni akar magáról. Szakralitását, nemzeti jellegét elveszítette, merőben szórakoztatás-ipari üzemegység, amelyben újabb színész-imázs felépítésére sem anyagilag, sem szellemileg nem telik. Kifacsarja még a roncsolt sztárból, ami benne van, feléli egyetlen tőkéjét: az erkölcsit, aztán lehúzhatja a rolót, mert a közönség, amely szentség nélkül nem tud élni, máshová fordul illúzióért.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1367 |
