Pápai Zsolt
Still Alice – amerikai, 2014. Rendezte: Richard Glatzer és Wash Westmoreland. Szereplők: Julianne Moore, Alec Baldwin, Kristen Stewart. Forgalmazó: Bontonfilm. 101 perc.
A disease melodrama („betegségmelodráma”) veretes hollywoodi műfaj,
olyan klasszikusokkal, mint Goulding Későn
jött boldogsága, Garnett Egyirányú útja
vagy a Cukor-féle A kaméliás hölgy,
továbbá a hetvenes évekből a Love Story,
a kilencvenesekből a Las Vegas,
végállomás, a kortárs érából a Fifti-fifti.
Jóllehet a disease melodrama az
elkerülhetetlen tragikus vég miatt kevéssé tűnik Hollywood-kompatibilis
műfajnak, mégis összefésülhető az álomgyári szemlélettel, elsősorban azért,
mert – miként az amerikai zsánerek zöme – nagy súlyt helyez a hős
állóképességének nyomatékosítására és a rettentő kihívásokkal szembeni harcának
bemutatására.
A Lisa
Genova 2007-ben megjelent regényét adaptáló Megmaradt
Alice-nek ehhez a tradícióhoz kapcsolódik. Középpontjában a világhírű
nyelvész, Alice Howland (Julianne Moore) áll, aki egy nap rádöbben, hogy
jóllehet alig múlt ötven, rettenetes jövő vár rá, ugyanis genetikailag örökölte
az Alzheimer-kórt, amelynek első jeleit már tapasztalja is magán. A sztori fő
stációit nyilvánvalóan a betegség határozza meg, ha tetszik, a film dramaturgja
a kíméletlenül egycélú cselekményvezetést kijelölő Alzheimer-kór. A tünetmentes
állapot – mint expozíció – a betegség négy stádiumával kiegészítve példás
ötfelvonásos szerkezetet kínál, a drámai tétek pedig magától értetődően nőnek a
filmben, azzal párhuzamosan, ahogy Alice fokozatosan elveszíti az ellenőrzést
kognitív képességei felett, és lassan kicsúszik a lába alól az élete.
Bármennyire
is a hollywoodi típusú filmszerkezet után kiált ez a cselekményváz, nem lehetett
könnyen boldogulni vele, hiszen sok fordulat előre várható, illetve végig
fennáll a veszélye annak, hogy témában rejlő érzelmesség túlcsordul, és a mozi
szirupossá válik. Szerencsére azonban Richard Glatzer és Wash Westmoreland
rendezőknek sikerült elkerülniük ezt a csapdát, és érzéki, míves filmet
forgattak, amely itt-ott leheletfinom vizuális ötletekkel és leleményes
szcenikával vagy dramaturgiai fogásokkal lepi meg a nézőt. Szép megoldás
például, hogy a tereket nem egyszer kis mélységélességű (azaz csak nagyon szűk
tartományban éles) kompozíciók sorában látni már a film elejétől, mintegy (előre)jelezve
Alice világának beszűkülését. Izgalmas, egyúttal Truffaut 400 csapásának megidézése, Alice első pszichológusi vizitje, mikor
végig az ő arca, az orvosé nem, kerül képre. Jól működő ötlet az is, hogy a
játékidő közel felénél egy robbanásbiztos suspense-elem kerül a cselekménybe (a
még tudatosan, de egyes pillatokban már diszfunkcionálisan működő Alice levelet
ír jövendőbeli saját magának), továbbá a film színvonalát emelik a gyakran
giccshatárig óvakodó, de közvetlenül az előtt megálló dialógusok („Bárcsak
rákom lenne… – jegyzi meg Alice a játékidő első harmadának végén. – Nem
szégyellném magam ennyire.”) A hasonló mondatokat valószínűleg senki más nem
lett volna képes annyira hitelesen produkálni, mint a címszerepet adó Julianne
Moore, aki egy személyben elviszi a filmet a hátán, nem véletlenül kapott
Oscart érte.
Extrák:
Werkfilm.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/05 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13661 |
