„Több száz rendőr rohant felénk felemelt gumibottal.”
Anne Wiazemsky (1947-2017) színésznő két memoárkötetben is felidézte volt férjével, Jean-Luc Godard-ral kapcsolatos emlékeit. Míg a 2012-es Une année studieuse (Szorgalmas év) megismerkedésüknek, valamint A kínai lány (La Chinoise) forgatásának története, a 2015-ben közreadott Un an après (Egy évre rá) az 1968-as esztendő mozgalmas krónikája. Az alábbiakban az utóbbiból mutatunk be néhány szemelvényt.
*
Május
6.-án délelőtt tudtuk meg, hogy Dany (Daniel Cohn-Bendit – a ford.) hét társával megjelent a nanterre-i egyetem fegyelmi bizottsága
előtt. Akkorra már mindenfelé tiltakozások voltak az országban, a diákok más
egyetemeken is sztrájkba léptek. Kora délután a Latin negyedben is tüntetésre
gyülekeztek. Aznap nem forgattam, így mi is csatlakoztunk a tömeghez. Ahogy ott lépdeltünk a fiatalok közt a
boulevard Saint-Germainen, valami meghatódás-félét éreztem, hogy velük lehetek.
Először csak jelszavakat kiabáltunk, főleg azt, hogy „engedjétek ki őket!”
Ebben mindenki egyetértett. […] Majd következett a rendőröket becsmérlő
sértések sorozata. Akik nagy számban vonultak ki, és teljesen elzárták előttünk
az utat, majd megrohamozták a tüntetőket. Kezdődött a fejvesztett menekülés,
együtt a diákokkal, akik a mellékutcákon át próbáltak egérutat nyerni. Hirtelen
tudatosodott bennem, mennyire félek. Az események alatt végig bennem volt ez a
félelem.
Jean-Luc
viszont nem félt semmitől. Amikor látta, hogy a rendőrök milyen brutálisan
bántalmazzák a diákokat, teljesen becsavarodott. Elsőként csatlakozott a hol
itt, hol ott újra összeverődő tüntetőkhöz, akik válaszul az agresszióra
megtámadták a rendőröket. Ámulva néztük, ahogyan válogatott durvaságokat
kiabál, mindenkit túlharsogva, torkaszakadtából szidalmazva a rendőröket, a
kormány tagjait meg a szakszervezeti vezetőket. Hiába könyörögtem, hogy menjünk
haza, igyekezve nyomában maradni. Rám se hederített. Amikor kifogyott belőlünk
a szusz, megálltunk néhány percre egy kávéházban, inni valamit, meg pihenni egy
kicsit. A kávéházak mind nyitva voltak, egyik se húzta le a redőnyt. A
kereskedőket is meg a lakókat is felháborította a rendőri brutalitás, és
készségesen segítettek a diákoknak, amikor náluk kerestek menedéket.
Már a Panthéon környékén jártunk, a rue Soufflot-n, amikor Jean-Luc egyik összecsapásnál megbotlott egy szeméttároló tartályban, és elterült a kövezeten. Nekem kellett felsegíteni. Nagy baj nem történt, csak összetört a szemüvege. Anélkül pedig nem látott. Rettenetesen dühös volt. Taxit követelt, menjünk azonnal a Champs-Élysées-re a látszerészéhez. Taxit?! Ilyenkor?! Amikor rájött, hogy mekkora képtelenség, amit akar, még jobban kétségbe esett. Csak álltunk ott, bambán, mint két idióta, miközben jobbra-balra lökdöstek minket a szélrózsa minden irányába menekülő diákok…
*
Éjféltájban
(május 10. éjszakáján – a ford.),
a rue Soufflot meg a rue Gay-Lussac környékén, a bandába verődő fiatalok
kezdték felszedni a kövezetet, itt is, ott is őrült iramban épültek a
barikádok. Rengeteg volt a fiatal, lerítt róluk, hogy mindenre el vannak
szánva, és felkészültek a rendőrökkel való összecsapásra. Sokan kendővel takarták
el az arcukat. A place Edmond-Rostand-on is bőszen szedték fel a kövezetet.
Pillanatok alatt láncba rendeződtek, így adták a macskaköveket kézről kézre,
nagyon gyorsan, félelmetes csöndben. Csak pár vezényszó hangzott el, mindenki
engedelmesen végrehajtotta az utasítást. Lázongás nélkül, fegyelmezetten,
már-már katonásan. A diákokkal rokonszenvezők, miként mi is, azon töprengtünk,
nem kéne-e közéjük állni.
Valaki
egyszer csak nevén szólította Jean-Lucöt. Jean-Pierre Léaud (François Truffaut
kedvenc fiatal színésze – a ford.) állt
előttünk, zavarodott tekintettel; mellette Chris Markert fedeztük fel, és ott
volt velük az a kis stáb is, amely május elejétől napról napra az úgynevezett
„filmes röpcédulákban” örökítette meg az eseményeket. Jean-Luc nagyra becsülte
ezt a munkát, és azon töprengett, ne csatlakozzon-e hozzájuk, mint ahogyan pár
nappal később csatlakozott is. Egyelőre csak bajtársiasan kezet rázott Chris
Markerrel. Rögtön arról kezdtek beszélni, mit is kellene legsürgősebben filmre
venni, amikor a diákok azzal jöttek oda hozzánk, hogy vagy álljunk be mi is a
láncba, vagy gyorsan menjünk haza: a rendfenntartó erők hamarosan megindítják a
támadást, és percről percre veszélyesebb a helyzet.
Rendfenntartó
erők?
A
rohamrendőrök ott álltak, csakugyan, szorosan egymás mellett, némán és
mozdulatlanul, a Luxembourg-kert rácsos kerítése mögött, onnan figyeltek
minket. Hogy mióta? Észre se vettük, egyszer csak felsorakoztak a kerítés
mögött. Csak a sötétben felfénylő sisakok és pajzsok figyelmeztettek rá, hogy
ott vannak. Szörnyű volt, legszívesebben azonnal elszaladtam volna, még lett
volna rá idő. De Jean-Luc már ott dolgozott a láncban, így én is odaálltam
mellé, majd utánam Jean-Pierre is.
Vándoroltak
az utcakövek, kézről kézre. Jean-Luc meg én beleadtunk apait-anyait, de hiába,
így se bírtuk a feszített iramot. A lendület hamar megtört: Jean-Luc minden utcakő
után megtörölte kezét a zsebkendőjével, amit a foga közt tartott. Hamar ki is
zárták a láncból, amiért – ahogy mondták – szabotálja a munkát. Előfordult,
hogy mások is kiléptek a láncból, hogy egy percre kifújják magukat, de a
rokonszenvezők és kíváncsiskodók közül, akik ott álltak a place
Edmond-Rostand-on, néhányan azonnal helyükre léptek. […] Chris Marker stábjából
valaki profilból le is fényképezett, a fényképen az a divatos párka van rajtam,
amit abban az időben állandóan hordtam. […] Körülöttem elmosódott alakok sürgölődnek
az éjszakában. A fotó ma is megvan. A fényképezőgép kattanása után pár másodpercre
már támadtak is a rohamrendőrök.
Iszonyú
volt. Hirtelen kinyílt a Luxembourg-kert kapuja, és több száz rendőr rohant
felénk felemelt gumibottal. Akik a kapuhoz közelebb álltak, már rogytak is
össze az első ütésektől. A lánc azonnal felbomlott, a diákok hanyatt-homlok
rohantak a rue Soufflot felé, hogy az első barikád mögött keressenek menedéket.
Jean-Luc megfogta a kezem, találomra elindultunk a boulevard Saint-Michel
irányába. Lehettünk vagy harmincan, mindannyian arra próbáltunk eliszkolni,
fejvesztve a rémülettől. Jean-Pierre Léaud, ő mögöttünk rohant, üvöltve
könyörgött a környéken lakóknak, hogy nyissák ki a bérházak kapuját. A rue
Racine-ban kétségbeesetten dörömbölt az egyik szálloda ajtaján: „Szobát
szeretnék egy éjszakára!” – kiabálta. Majd egy idő után: „Egy hétre!” Végül: „Egy
hónapra!” A rendőrök a rue de Tournon járdáján már a földön heverő tüntetőket
verték, majd az aszfalton húzva-vonszolva cipelték őket a rabomobilok felé. A
zajra több lakásban is felgyulladt a villany, a lakók az ablakból káromkodva
szidták a rendőröket. De a sértések, kiabálások, üvöltések belevesztek a pokoli
hangzavarba, a helyszínre igyekvő mentőautók szirénázásába, a könnygázgránátok
robbanásába, a rendőrök pajzsán landoló macskakövek tompa puffanásába. Jean-Luc
meg én futottunk, amerre láttunk […]. Csak mentsük a bőrünket, más nem számított.
Ahogy rohantunk lefelé a rue Antoine-Dubois lépcsőjén, Jean-Luc megbotlott, elesett, és megint eltörte a szemüvegét. Jó pár másodpercig feküdhetett a földön, míg könyörögtem neki, már majdnem sírva, hogy keljen fel, szedje össze magát. Végül feltápászkodott, és görcsösen belekapaszkodott a karomba. Látni megint nem látott semmit, alaposan megütötte a lábát, sántított is. Akkor már sírtam, félelmemben, dühömben, tehetetlenségemben.
*
Másnap
reggel hosszú csöngetésre ébredtünk. Már világos volt, fél nyolcat mutatott az
óra. Jean-Luc ment ajtót nyitni. Hosszú csend, majd kiabálva, hogy meghalljam:
„Cournot van itt!” [Michel Cournot filmkritikus, a Gauloises bleues rendezője –
a ford.]
Jean-Luc
óvatosan feltámogatta Cournot-t a nappaliba vezető lépcsőn, és leültette a fotelba.
Barátunk döbbenten meredt maga elé. Csak bámult ránk, üres tekintettel, mint
aki semmit sem lát. Erőt kellett vennie magán, hogy meg tudjon szólalni, majd alig
hallható hangon, vontatottan beszélni kezdett.
Mint
minden nap, ma is valamivel hét óra előtt indult Párizsba seaux-i házából. De
ahogyan a Luxembourg kerti állomáson feljött a felszínre, nem ismert rá a
városra. A place Edmond-Rostand feldúlva. Feldöntött és kiégett autók torlaszolták
el a teret, a szomszédos utcákban pedig, a földön heverő lámpaoszlopok mellett,
elszenesedett bútorok és lim-lomok hevertek szanaszét. Cournot azt hitte,
álmodik. Gépiesen elindult a boulevard Saint-Michel felé, ott is ugyanaz a kép fogadta.
Betört üvegű kirakatok és kávéházak, üszkösen ég felé meredő facsonkok, és
megint csak kiégett autók. Aki néhány emberrel találkozott, az sem akart hinni
a szemének. Könyörgő tekintettel nézett ránk. […] „Mivel tudtam, hogy itt
laktok, gondoltam, idejövök. Ha esetleg megőrültem, vagy hallucinációim vannak,
ti legalább őszintén megmondjátok!”
Cournot-éknak
nem volt se rádiójuk, se tévéjük. Ennek a nagy álmodozónak fogalma se volt
róla, mi történik a világban meg Franciaországban. Csak a könyvek érdekelték
meg a mozi, szeretett sétálni, és tudott örülni minden apróságnak. A család,
pár barát, a Le Nouvel Observateur-nek
írt filmkritikák – neki ez volt az élet.
Miközben
beszámolt a megdöbbenéséről, kevés híján elnevettem magam. De mivel két hónapot
töltöttem vele a filmje forgatásán, gyorsan felfogtam, hogy csakugyan szenved,
és csakugyan azt hiszi, hogy megőrült. Inkább hallgattam, annyira meghatott
ennek a szeretetre méltó drága embernek a kétségbeesése. […]
Cournot
csak a fejét rázta, nem szólt egy szót sem. Egyszer csak megszólalt a telefon,
Jean-Luc vette fel a kagylót. Londonból hívták. A Beatlesről […] tervezett film
producere arra akarta rávenni, hogy ha a Beatlesszel nem megy, csinálja meg a
filmet a Rolling Stonesszal.
–
Ez az egész teljesen kiment a fejemből. A franc essen abba a rohadt szerződésbe
– mondta Jean-Luc.
Én
viszont örültem a lehetőségnek, Cournot-t is elfogta a lelkesedés.
–
Végre forgathatsz megint – mondta többször egymás után.
–
Ilyen filmet én már soha többé nem akarok csinálni. Az a mozi, amiről ti beszéltek,
halott!
Cournot
egyetlen pillanat alatt mindent elfelejtett, talpra ugrott, és szokása szerint
átölelte Jean-Lucöt.
–
Csak tudnám, mit szeretek ebben az őrült pasasban! – mondta.
Majd
elviharzott. Jean-Lucöt nem vette komolyan. Igaz, én sem.
Ádám Péter fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/05 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13635 |
