Filmvilág

Magyar Műhely

Nem sablonos válaszok

Magyar forgatókönyvírók I.

Az MMA kiadásában megjelent hiánypótló kötet főszereplői a forgatókönyvírók.

A Magyar Forgatókönyvírók I. interjú-kötet – miként azt címében ígéri – alapvetően a magyar forgatókönyvírásról, a magyar forgatókönyvírás helyzetéről szól. Nem a magyar filmgyártási viszonyokról, sem nem a forgatókönyvírók nemzetközi megítélésről, vagy a magyar filmírás történetéről. Ezt mi sem jelzi pontosabban, mint az, hogy minden riportalanynak ugyanarra a kérdéssora kellett válaszolnia, az előre kiosztott kérdések között egyetlen olyat sem találunk, mely megkérdezett személyes történetére, nem szűken vett forgatókönyvírói, hanem személyes életútjára kérdezne rá. Persze a válaszolók, főként a rutinos idősebbek, gyakran kitérnek arra is, hogyan alakult az életük, hogyan alakította az, amire nem lehettek igazán befolyással: történelem, szerencse, mindaz, ami besorolható a sors megnevezés alá. A megkérdezettek nem életrajzukat mondják föl, a kérdések, melyeket mindegyikük megkap, úgy vannak szerkesztve, összeállítva – ezért nagy valószínűséggel a kitűnő kérdéseket válogató szerkesztők Köbli Norbert és a filmes könyvkiadásban már korábban is jeleskedő, Kollarik Tamás a felelős (a legtöbbet emlegetett dramaturgia tankönyvnek, Egri Lajos művének magyar verziója az ő munkájuk) –, hogy szorosan és elsősorban a forgatókönyvírói pályájukról beszéljenek. És ez rendjén is van így: annak ellenére rendjén van, hogy fenn állt annak a veszélye, hogy a könyv úgy az ötödik megkérdezett után ellaposodik, unalmasabbra fakul. Hiszen a kérdések azért nem engednek nagyon tág teret a válaszolóknak. Példa erre az első néhány, arra vonatkozó kérdés, hogy irodalom-e forgatókönyv. Erre egyébként a válaszadók többségének az a válasza, hogy nem. Ami nem meglepő. A legkerekebb és a legalaposabb választ a ma már nagy öregnek számító Dobai Péter adja, aki Moraviát, Pasolinit idézi, miszerint a forgatókönyv szublimálódik a filmben, tehát nincs önálló értéke, ám nélküle a film nem születne meg.

Nem unalmas a könyv, mert érdekesek, formátumosak és szemléletükben nagyon különbözőek a megszólalók. Van köztük nagy tapasztalatú forgatókönyvíró, mint a Xantus Jánossal együtt dolgozó, Kóródy Ildikó, van köztük kreatív fiatal, mint Lovas Balázs, akinek nagy szerepe volt, a forgatókönyv-oktató Fade In-nel az amerikai forgatókönyvírói módszerek elterjesztésében, vagy a szintén Fade In-es sikeres forgatókönyvíró, Hegedűs Bálint. Aki nem mellesleg a legteljesebben lát rá a Filmalap forgatókönyv-fejlesztési gyakorlatára, hiszen ő a fejlesztési részleg vezetője. És van köztük néhány nagy író is, aki nem is elsősorban és nem csak forgatókönyvíróként ismert: Bereményi Géza, Vámos Miklós, Dobai Péter. De ide lehetne sorolni, a Bereményit példaképeként megnevező jelentős drámaírót, Tasnádi Istvánt is.

Mitől érdekes ez a könyv? Például pont attól, hogy a tárgyszerű sablon-kérdések ellenére milyen sok minden kiderül a forgatókönyvírókról. Például, hogy Tasnádi a Bereményi rendezte Tanítványok egyik jelenetét, melyben Balkay Géza gázálarcban hadovál, tartja az egyik legjelentősebb magyar filmes jeleneteknek. Attól érdekes, hogy egy adott problémát mennyire másképpen lehet látni, és mennyire más problémákkal szembesülnek pályájuk során a forgatókönyvírásból (is) élők. Ugyanakkor az azonosságok, a hasonló válaszok miatt is izgalmas és érdekfeszítő: egyáltalán nem meglepő, hogy idősebbek és fiatalabbak egyaránt Bacsó Pétert nevezik meg mint a magyar dramaturgia legnagyobb hatású alakját (nem is figyelve oda annak rendezői tevékenységére). Nem meglepő az sem, hogy hányszor kerül elő Syd Field, és az amerikai forgatókönyvguruk neve. Róluk, ha valaki tanulni szeretne forgatókönyvírást és ezért forgatja a könyvet (nem kizárt), a tanárként is jelentős Czető Bernát László ad átfogó, nagyon pontos képet. (Egyébként, a vele készült interjú az egyik legteljesebb és legérdekesebb.) Ugyanakkor az együttállások, összecsengések mögött észre lehet venni a torzulásokat is, azt, hogy az ebbe az első kötetbe bekerült szerzők előjogaikat és állásaikat is védik, elsősorban is a szerzői filmes hagyomány képviselőivel szemben. Bereményi okos nyilatkozatába is becsúszik egy olyan állítás, amivel erősen lehet vitatkozni: miszerint a hatvanastól a nyolcvanas évekig meghatározó és torzító volt a szerzői film jelenléte, uralma. Fábry Sándor és Fonyódi Tibor is közeli állásokból ereszt le sorozatot a szerzői filmre. Holott, ha valaki vagy valakik hiányoznak e kötetből, azok a legsikeresebb és nemzetközileg legelismertebb forgatókönyvíróink, akik nem mellesleg rendezők is: Hajdu Szabolcs, Pálfi György (és dramaturg felesége, Ruttkay Zsófia), Mundruczó Kornél, Kocsis Ágnes vagy Sopsits Árpád. És a sort még hosszan lehetne folytatni. Remélhetően, a második kötetben majd ők következnek.

Nem vitatva, hogy a magyar forgatókönyvírás virágkorát éli, ugyanakkor kétellyel fogadva Bereményi Géza állítását, nekem azért eszembe jut, mit mesélt Makk Károly: olykor egy balatoni vitorlázáson dőlt el, miből lesz film. Füredről futottak ki a hajóval, amin ott ült Vajda Miklós, Bacsó, persze, no meg, Örkény és Déry.

A könyv végén a szerkesztők rövid áttekintést adnak a magyar forgatókönyvírás történetéről. Tényleg rövid, tényleg csak áttekintés. Még egy kis filmnovellát se lehetne írni belőle. Nem úgy, mint mondjuk Makkék számos vérbő történetéből.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/05 25-25. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13630