Kolozsi László
Sándor
Pál új filmjében sem tagadja meg a színház iránti vonzalmát: a reformkori
színészet romantikus hőskorába röpíti vissza nézőit.
Az
egykori karmelita kolostor falait tomboló tapsvihar remegtette meg 1790.
október 12-én. A kolostor templomhajójába épített karzatokra az elmés
szerkezeteivel nevet szerzett Kempelen Farkas mintegy ezerháromszáz embert
tudott leültetni, de ekkor még többen törleszkedtek ülőhelyért, és azok
aggodalma, akik tömegkatasztrófától tartottak, sem volt alaptalan. Nem sokkal a
nyelvtörvényt tető alá hozó II. József halála utána, ezen a napon indul el a
hivatásos magyar színjátszás – viszontagságos időket sem nélkülöző, regényes –
története.
A
Székely György szerkesztette Magyar
Színháztörténet a magyar színház kialakulásának öt nagy korszakát vázolja
fel. Az első korszak a kezdetek, a második az 1790-el kezdődő időszak, a
harmadik a vándorszínészek kora (ezt követi a romantikáé, majd a színház
megerősödéséé). A legizgalmasabb, a leginkább filmre kívánkozó, a magyar
vándorszínészek ideje. „A vándorszínészet – amint azt kialakulása folyamán
láthattuk – történelmileg szükségszerű, a belső adottságokat és ellentmondásokat
pontosan tükröző forma a magyar művelődés és művészetek történetében” –
olvasható ezen nagyszerű könyvben, mely forrásmunkája lehetett a
forgatókönyvíróknak is, a 2016 októberében elhunyt Szekér Andrásnak, majd
Péterfy Gergelynek, aki sikeres regényben (Kitömött
barbár) dolgozta fel Kazinczy és művelt fekete jóbarátja történetét. És ha
már a Hamletet fordító és színészi
babérokra is pályázó Kazinczy Ferencnél tartunk: főként a délvidéken, de az
ország más részein is, a vándorszínészeknek nem csak a népszerű darabok
színrevitele, de a magyar nyelv őrzése, ápolása, megújítása és népszerűsítése
is feladatuk volt. A kor ismert alakja a mennydörgő indulatú Bartha János, a
szomorú embernek leírt nagy nevettető, Megyeri, a mindenhol rajongással és
kedves szavakkal fogadott Lendvay házaspár és Hivatal Anikó, Kántorné, a
tragika. De említessék meg az első primadonna sztár, Schodelné is. Deáky F.
Sámuel egy működőképes társulathoz éppen elégnek tartott 8 férfit és 6 nőt,
közülük kerültek ki az énekesek, a basszista és tenorista, valamint a szoprán
és az alt – ugyanakkor az együttes felépítése, de még finanszírozása is, német
mintát követett. A legtöbbet játszott darabok között volt Bellini, Cherubini –
franciából éppen az idézett Deáky ültet át darabokat – Rossini opera, többek
közt a már csak nyitánya miatt ismerős Tolvaj
szarka, és nem egy Mozart darab, hiszen a singspielnek titulált
Varázsfuvola éppen egy, a vándortruppokhoz hasonló társulat felkérésére
született.
Egy
kicsivel kevesebben vannak, mint „éppen elegen” Sándor Pál legújabb filmjének a
Vándorszínészeknek
mesebeli, kietlen és magashegyi tájakon, erdőkön, mezőkön átvonuló társulatában
is. (A látványos filmet Garas Dániel, Sándor Pál kedves színészének, Garas
Dezsőnek a fia fényképezte). Sándor Pál vonzalma a színházhoz, a színészekhez,
a „csepűrágókhoz”, végignézve filmográfiáját, egyértelmű: a Ripacsok viszálykodásuk ellenére is
szimpatikus komikusai, a Herkulesfürdői
emlék Művésznője, és fiatal lánynak álcázott politikai száműzöttje, a Miss Arizona orfeumi ragyogása, a Finish című tévéfilm drámaírója vagy a Primadonna című tévéjáték, a Szeressétek Odor Emíliát! egy egész
nemzetet lázba hozó kosztümös millenniumi teatralitása mind arról tanúskodik,
hogy Sándor Pál számára a színpad esszenciális élettér. A konfliktusok és
összeütközések bemutatására különösen alkalmasnak és látványosnak mutatkozó
terep.
Nem
olyan nehéz kitalálni, miért hasonlít olyan kísértetiesen Sándor Pál új filmje
a – hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovák filmjeire, miért érezni azt, hogy a
hang, amit megszólaltat, hasonló a cseh újhullám hangjához – és most nem csak
olyan filmekre érdemes gondolni, mint a Menzel Szeszélyes nyár című remeke, hanem akár olyan ifjúsági filmekre is,
mint A herceg és a csillaglány.
Sándor Pál akkoriban, a cseh újhullám fénykorában debütált, legismertebb
filmjein érződik, hogy Menzelékkel együtt tanulta a filmnyelvet, hasonló filmes
és irodalmi hatások érték, mint a cseheket. És
persze Mándy Iván hatása is sorsdöntő volt: Régi idők focija, Szabadíts
meg a gonosztól.
A színházi
kulisszákat már Sándor Pál előtt is előszeretettel használták a magyar
filmesek. Nem csak a Makk Károly rendezte, rendkívül népszerű Liliomfira (1953) gondolok, mint
lehetséges előképre, hanem olyan filmekre is, mint a nem sokkal korábbi Déryné (Kalmár László, 1951) vagy az
1975-ös, a Törőcsik Mari főszereplésével készült, erős atmoszférájú Maár Gyula
film, a Déryné, hol van?
A Vándorszínészek nem újítja meg a
filmnyelvet, kissé anakronisztikusnak hat, de éppen hagyományos stílusa miatt
olyan szeretnivaló, olykor esendően kedves film. A Vándorszínészek társulatának előadására becsöppenő katonafiú,
Fekete belekeveredik egy konfliktusba, és több mint három napba telik, míg
magához tér, minek következtében már csak fővesztés terhe mellett térhetne csak
vissza alakulatához. Kénytelen-kelletlen csatlakozik a társulathoz, melynek
szépleánya, primadonnája, Emma megtetszik neki. A primadonna udvarlójával,
Komáromival összeakasztja a bajuszát, ám mire azt hinnénk, a két férfi közt
ádáz csata kezdődik, Komáromi el is tűnik a társulat darabjaival. Ezen a ponton
némi dramaturgia problémába ütközünk: nem tudni, miért viszi magával a
darabokat Komáromi. Miért szökik el, ha olyannyira szerelmes? Miért oszlik
majdnem fel a társulat papíralapú drámák híján, amikor mindenki tudja a
szövegét? Nehéz elhinni, hogy csak a mindenes fiú, Borostyán tudja fejből
azokat. Miért a film egy negyedénél kezd mesélni Fekete, miért nem mesél
később, mire jó ez a nyúlfarknyi narráció. Mindez rejtély marad. Ahogy az sem
derül ki – legfeljebb az említett színháztörténeti könyvből vagy a Déryné-filmekből
–, miért fontos a kőszínház, miért Pestre igyekszik a társulat. A dialógusok
alapkérdésekre nem adnak választ, ugyanakkor mind Emma, mind a fiatal társulati
tagok, nem egyszer zengedeznek nem túl eredeti szólamokat arról, hogy az élet
veleje a színjáték, a színész élete intenzívebb, mint egy átlagpolgáré. Ezt az
alapigazságot, annak magyarázatát, miért lettek színészek, közvetlenebbül és
érthetőbben mondja el az a jelenet, amikor Emma, megtudván néhány titkot
felmenőiről, összeomlik, és odalép mellé Fekete, hogy megvigasztalja, mire Emma
felnéz, és rádöbbenünk, hogy mindez, könnyek és összeomlás, csak játék volt. Az
ilyesfajta, nagy monológok helyett beszélő jelenetekből van a kelleténél egy
kicsivel kevesebb a Vándorszínészekben.
A
magyar filmszínészeket szokás manapság azért elmarasztalni, mert érződik, hogy
nem tudnak lelépni a színpadról, színpadi színészként bejáratott hangjukat
használva alakítanak filmes szerepet. Sándor Pál egyértelműen tudatos döntése
volt, hogy rájátszik erre a színpadi játékstílusra, nem csak hogy hagyja,
színészei játsszanak úgy, mint a színházban, hanem még mintha azt is kérte
volna tőlük, hogy erre a színpadi hangjukra erősítsenek is rá. Felismerhetni
egyébként az imént felsorolt színháztörténeti jelentőségű alakokat: itt van az
indulatos vezető, az érző szívűnek is mutatkozó vezető, Gáspár Sándor intenzív
alakításában, a viszálykodó, de a külvilág felé a boldog pár mutató Zengőék
(Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter remekel a szerepben), és a primadonna,
Emma, aki olyan akár a Nap, minden színdarab és a társulat körülötte forog.
Martinovics Dorina ezt az erős színházi hangot maradéktalanul tudja: az az
érzésünk, hogy szemünk láttára válik jelentős színésznővé. Körülötte keringenek
a férfiak Fekete (a visszafogottabb Mohai Tamás), a naiva Mimi (Gonzales
Jázmin) és a minden színdarabot kívülről fújó Borostyán (ifj. Vidnyánszky
Attila kiváló ebben a szerepben is). Akiről kiderül, hogy a neve eredetileg
Petrovics. Ha ennél többet is megtudnánk róla, ha még jobban ráismernénk a
vándorszínészből lett költőre, akkor a film elindulhatna egy másik irányba (a
tévút felé), és már nem a színészet nagyszerűségéről szólna. Arról, hogy élet
és színészet a vándortársulatok esetében összekeveredik. Arról, hogyan segíti a
színész munkáját ebben a Sztaniszlavszkij előtti időszakban, egy a
szerepbeli-én élményéhez hasonló saját élmény, hogyan lesz az öreg apából
valódi Lear. És hogy a kőszínházi lét messze nem olyan fontos, mint a társulati
lét. Mert a társulat, ha jobban belegondolunk, nem mást, mint egy csapat. És
azt éppen Sándor Páltól tudjuk, hogy a csapat boldogulása fontosabb, mint az
egyéné. Éppen tőle tudjuk, hogy: Kell egy csapat.
Vándorszínészek
– magyar, 2018. Rendezte: Sándor Pál. Írta: Szekér András, Péterfy Gergely,
Sándor Pál. Kép: Garas Márton. Zene: Másik János, Pásztor Sámuel. Vágó:
Lemhényi Réka, Gothár Márton. Producer: Sándor Pál. Szereplők: Martinovics
Dorina (Emma), Mohai Tamás (Fekete), Gáspár Sándor (Kantó), Hegedűs D. Géza
(Kova), Rudolf Péter (Zengő), Nagy-Kálózy Eszter (Zengőné), ifj. Vidnyánszky
Attila (Borostyán), Kovács Krisztián (Komáromy), Gonzales Jázmin (Mimi), Végh
Péter (Ede). Gyártó: Vándorszínészek Kft. Koproducer: Cinema-Film Kft.
Forgalmazó: Big Bang Media. 102 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13621 |
