Forgács Iván
Szergej
Loznyica megalázott, megnyomorított hősei a kelet-európai útvesztőben
bolyonganak, a naturalizmustól csak egy lépés a szürrealitás.
Elsőre
marketingfogásnak tűnik Dosztojevszkij kisregényéhez kapcsolni Szergej Loznyica
2017-es játékfilmjét. Abban ugyan nincs okunk kételkedni, hogy a forgatókönyvet
még a nagy orosz klasszikus műve ihlette, de a filmet a legtágabb értelemben
sem tekinthetjük adaptációnak. Ma játszódik, mások a szereplői, más a „története”,
műfaja, szerkezete.
Leginkább
egy közhelyes, ezerszer idézett mondás parafrázisával teremthetünk kapcsolatot
a két Szelíd teremtés között:
Mindnyájan Dosztojevszkij Szelíd teremtéséből
bújtunk elő. Ami talán nem is olyan gyermeteg nyomvonal. Hiszen az eredeti
mondást Dosztojevszkijhez kötik, aki úgy vélte: „Mindnyájan Gogol köpönyegéből
bújtunk elő.” És ahogy haladunk az időben, folytathatnánk a behelyettesítést
Gorkijjal, Platonovval, Szolzsenyicinnel, Suksinnal, Salamovval, Jerofejevvel. Nem
általában az orosz realizmus nagyjaival, hanem azon íróival, akik rendkívüli
erővel, földhöz vágó érzékletességgel tárták fel az oroszországi „megalázottak
és megszomorítottak” hivatalnoki, külvárosi, vidéki, falusi, büntetőtábori
világát.
Ebben
a világban mozog Szergej Loznyica eddigi életműve. Térben, időben, szabadon. Amiből
különös identitás jött létre. Hagyományos értelemben kelet-európainak, vagy
inkább keleti szlávnak, politikailag aktualizálva orosz birodalminak nevezhetnénk,
amelyben összemosódik Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország. A
Szovjet-Belorussziában született, Kijevben és Oroszországban tanult, dolgozott,
ukrán állampolgárságú rendező nevét háromféleképpen is írhatjuk-ejthetjük:
Laznyica, Loznicja, Loznyica. Szjargej, Szerhij, Szergej.
2001-ben
Németországba költözött családjával. Ezért a múltban disszidens vagy emigráns
alkotóvá minősült volna. Ma azonban csak még nagyobb mozgástérhez jutott vele.
Döntően nyugat-európai pénzből készítheti kelet-európai, orosz nyelvű filmjeit,
amelyeknek határozott, de kulturált ellenzéki szellemisége egyelőre tűrhető
Oroszország számára, jelen vannak az ottani forgalmazásban, fesztiválokon is.
Olykor még rubelek is csöppennek a gyártásukba.
Loznyica
filmes munkásságában lassan alkotói szemléletté, módszerré kristályosodik ez a
sajátos identitású mocorgás: Akárhonnan indulsz, bármerre sodródhatsz, de
ugyanoda jutsz. Talán ezer kilométerrel elcsúsztál, más helységben vagy, másik
nő nem szeret, másban hiszel, mások aláznak. De mindegy. Átszakítottad a célszalagot
a reménytelenségben.
Loznyica
műszaki, matematikusi végzettséggel és pályakezdéssel a kilencvenes években
váltott filmes területre. A moszkvai főiskola után dokumentumfilmjeivel
szerzett nemzetközi elismerést. Nem az első játékfilmhez akart velük
bejelentkezni, a műfaj elkötelezett, megszállott művelője mind a mai napig. Néhány
év alatt egyedülállóan izgalmas, szociológiai szempontból is értékes anyagot hozott
létre a kelet-európai vidék jellegzetes, kevéssé dokumentált élethelyzeteiről,
társadalmi jelenségeiről. Nem annyira sorsok után nyomozott, hanem hétköznapi
szituációk mélyébe hatolt, a törvényszerű kiszolgáltatottság, gyötrődésbe
vetettség képi lenyomatát keresve bennük. Megannyi művész után ő is ráérzett,
hogy ennek a világnak a létezés alapszintjén zajlódnak a nagy, embert próbáló
történetei. Ezt mi is tapasztaljuk, elég felidézni, miről mesélünk legtöbbet
egy oroszországi vagy ukrajnai út után. A gyönyörű nevezetességekről, tájakról,
művészeti élményekről? Nem. Sokkal inkább arról, hogyan bolyongtunk a metró
labirintusában, hogyan találtuk meg a sugárút másik oldalára vezető aluljárót, milyen
volt trolin utazni, vonatra várni, jegyet venni valahova. Mindent felülír, hogy
olyan világban jártunk, amely lépten-nyomon, bármiért próbára tehet minket.
Ne
fárasszuk most magunkat annak magyarázgatásával, miért ilyen ez a kelet-európai
élettér. Hogy a leszakadás, a tatárok, az európai periféria birodalommá
erőszakolása stb… Interjúiban Loznyica is kipréseli magából ezeket a nem
feltétlenül üres közhelyeket, de filmjei azt sugallják, hogy nincs igazi válasz
a kérdésre, és a változásokhoz nem az szükséges, hogy megszülessen. Sokkal
inkább az embertelenség minél harsányabb tudatosítása.
Ez a
cél már játékfilmes próbálkozásokat is követelt. A bemutatkozás, a Boldogságom (Szcsasztyje mojo, 2010) úgy indul, mintha Loznyica csupán fikciós
keretet keresne dokumentumfilmes énjéhez, megteremti saját alteregóját egy
teherautó sofőrben, hogy útra kelhessen benne a vidék rejtelmes kietlenségébe.
Dokumentarista epizódláncra számítunk, ám az utazás egyre sejtelmesebb napi
eseményei, az útitársak régmúltba is elkalandozó történetei egy idő után
szétfeszítik a szerkezetet. Loznyica nem tér ki a sodrás elől. Hagyja megölni a
főhősnek vélt sofőrt, azaz addigi önmagát, és egy halálra vált, szótlan figura
képében átlép egy téli világba, amely mitikus szintre fagyasztja a napi életben
maradásért folytatott küzdelem kegyetlenségét. Aprólékosan felépített,
naturalista életképei szimbolizmusba csapnak át, végletekig fokozódik bennük az
erőszak közönségessége. Amire a második főhősnek egyetlen, ösztönös válasza van:
végezni mindenkivel.
A Boldogságom eredeti, felkavaró erejű
építkezése egyértelműen az európai artfilm meghatározó egyéniségei közé emelte
Loznyicát. Nem meglepő hát, hogy ki akarta próbálni magát tisztább,
hagyományosabb játékfilmes keretek között is. 2012-ben elkészítette Vaszil
Bikov egykor tabudöntő, a németekkel való kollaboráció erkölcsi-lélektani
kérdéseit feszegető háborús kisregényének adaptációját. A Ködben (V tumanye) is
erőteljes alkotásnak bizonyult, könnyedén végigjárta a fesztiválokat, de
Larisza Sepityko Bikov-feldolgozása, a Kálvária
(Voszhozsgyenyije, 1976) után semmi
újat nem tudott hozzátenni a témához. Nem jelentett előrelépést, ami elég is volt
Loznyicának ahhoz, hogy ne erőltesse ezt az irányt.
A szelíd teremtés egyértelmű visszatérés a Boldogságom
szemléletéhez, ábrázolásmódjához, de rendezettebb formában, egyértelműbb
felkiáltójelekkel. A rendező ezúttal Dosztojevszkijtől rugaszkodik el, a
jelenbe rántja szegénységtől fogant hősnőjét, majd kilöki történetéből, és
belőle is a kelet-európai nyomorúságban hánykolódó figurát csinál. Mozgásterét
azonban leszűkíti, és világos dramaturgiai fonalat ad a kezébe. Abba kell
botladozva belecsavarodnia. A szelídnek mondott, de inkább szűkszavú
engedelmességbe kalapált, kemény arcú nő a férjének akar csomagot vinni a
börtönbe. Ám útját állja a hatóság, nem hajlandó átvenni a küldeményt, és
semmilyen információt nem ad arról, hol is van a férfi. Jöhetnek hát a
végtelen, egymásnak zsákutcákat alkotó kerülőutak. Torzult külsejű segítőkkel,
akik mindent megígérnek, de csupán újabb megalázó helyzeteket tudnak teremteni.
Mindebből
fokozatosan egy periférián vegetáló, szélsőségektől lüktető, erőszakba
kapaszkodó világ panoptikuma rajzolódik ki. Az orosz, ukrán filmben nem
ismeretlen a valóságnak ez a megközelítése. Gondoljunk a Zéró város (Karen Sahnazarov, 1988) abszurdba hajló realisztikus
pamfletjére, Kira Muratova filmjeire (Végelgyengülés,
1989, Másodrangú emberek, 2001) vagy
Kirill Szerebrennyikov Téli utazására
(2008). Nemzetközi összehasonlításban pedig Tarantino vagy Kusturica világát
említhetnénk fontos előzményként. Ám míg ezeknél a törekvéseknél meghatározó a
közvetlen, jól leírható stilizálás, Loznyica életképeit teljesen valószerűnek
érezzük, és csak lassan, hatásfokozó halmozódásuk közben csapnak át szürrealitásba.
Egyszerre van jelen bennük a szimbolizmus, a helyenként szatirikus naturalizmus
és a dokumentarizmus. Az összhatás sokkoló.
Kiszolgáltatott
emberek döbbenetes kórusművét látjuk. Ott tolonganak az autóbuszon, az
időtlenségtől kókad alvásra a fejük a vasúti váróteremben. Türelmetlen
bizonytalanságban téblábolnak a börtönhatóság „ügyfélszolgálatán”.
Belegörnyednek a kéréseiket könyörgéssé préselő ablakocskába, amelyet bármikor
lecsaphatnak előttük. És ha bármilyen kis hatalomhoz jutnak, saját alávetettjeiken
állnak bosszút az elszenvedett megaláztatásokért. Este pedig jöhet a tivornya
felszabadító erőszakossága, ecetes uborka szagú testekkel.
Valamelyik
panelház hátsó udvarában működik egy civil segélyszervezet is. Lelkes aktivista
bogarászik a kérelmek, panaszok papírhalmazában. Az ő küzdelmét is felemésztik
a bénító bürokratikus formák. A gyűlölködő közeg pedig fasisztát lát benne.
Loznyica
tisztában van vele, hogy ezt a kálváriát nem lehet hagyományos módon lezárni.
Vesz egy mély levegőt, és ellöki világát a harsány szimbolizmusba. A hősnőt
váratlanul ünnepségre csábítják a vasúti váróból. Szürreálisra stilizált térben
ott ülnek segítői – a helyi kiskirálytól a civil aktivistáig – a hatalom
terített asztalánál, és számot adnak a vidék szovjetes káderkülsejű (Malenkovot
idéző) urának tetteikről, odaadásukról. Vállaltan didaktikus, aktuálpolitikába
mártott összegzés. De a térség rendszereiben egyre erősödő autokrácia, a
területi revízió, az orosz-ukrán fegyveres konfliktusban elfolyó vér teljesen
indokolttá teszi ezt a megoldást. Itt már valóban nincs idő semminek a
megértésére. Szembesülni, szörnyülködni kell. Tudatosítani, mivel kéne egyszer
leszámolni. ha fontos még a szabadság, az emberi méltóság és kiteljesedés.
A SZELÍD TEREMTÉS (Krotkaja) – orosz, 2017. Rendezte és írta: Dosztojevszkij nyománl
Szergej Loznyica. Kép: Oleg Mutu. Szereplők: Vaszilina Makovceva (Szelíd
teremtés), Lilja Akedzsakova (Emberjogi aktivista), Valeriu Andriuta (Kékarc).
Gyártó: Slot Machine. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 143 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13620 |
