Nevelős Zoltán
Ridley filmjei kiteljesítik az „amerikai gótikát” megelevenítőfestménysorozatát. Álombeli, szürreális világban potenciális sorozatgyilkosok.
– Második filmjét, a Darkly Noon Passióját az idén júniusban mutatták be Nagy-Britanniában. Hogyan fogadta a közönség?
– A közönség véleménye erősen megoszlik a munkáimmal kapcsolatban, legyen az film, színdarab vagy regény. A közönség és a kritikusok vagy szeretik őket, vagy utálják, köztes állapot nemigen van. Ám a Darkly Noon Passiója esetében mintha a korábbiaknál egységesebb volna a közönség reakciója. A film rögtön a bemutató után nagy sikert aratott Azt hiszem, sokkal jobban megértették, mint annak idején A bőr tükrét, talán azért, mert a Darkly Noon narratív szerkezete sokkal egyszerűbb, egyvonalú elbeszélés, amelyet követhet a néző. Ezenkívül a film hatalmas, látványos jelenettel ér véget, amely olyan katartikus, mint Brian De Palma Carriejének vége. Ez a húszperces jelenet az, amiről az emberek a legtöbbet beszéltek a vetítés után, ami a leginkább megmaradt az emlékezetünkben.
– Néhány éve részt vettem A bőr tükrének vetítésén egy egyetemi filmklubban, ahol a film mélyen felkavarta az embereket. Ön szerint mi a film erejének a titka?
– A bőr tükre kísérleti film volt, a Darkly Noonnal együtt kiteljesítései egy festménysorozatomnak, amelyet még a St. Martin művészeti főiskolán készítettem diákkoromban. A sorozat címe American Gothic volt, és az amerikai mítosz általam megálmodott képeit jelenítette meg. Végtelen búzamezőket festettem, a Ku-Klux-Klant, fekete Cadillaceket, gyönyörű kisgyerekeket, nagy, magányos házakat búzaföldek közepén... Ezekből a festményekből született meg aztán az első két film. Kísérlet volt, és hogyha az emberek képesek megérteni ezt a nyelvet, belemerülni ebbe a szürrealista világba, akkor azt hiszem, az élmény tényleg mélyen megérintheti őket.
– Angol létére miért éppen Amerikáról kezdett elfesteni?
– Gyermekkoromban rengeteget álmodoztam Amerikáról, kedvenc íróim jó része is amerikai volt, Ray Bradbury, Robert Locke, Richard Matheson és Stephen King, akik mind a fantasztikumból merítettek. Aztán a képzeletemben valahogy ezek a képek kristályosodtak ki. Amerikának mindannyiunk számára, akik Európában élünk, mitikus jelentősége van. A téma mindig is nagyon érdekelt, de hogy miért éppen ezt választottam, azt ugyanúgy nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy amikor lefekszem, miről fogok álmodni.
– A bőr tükrének cselekményét az ötvenes évekbe helyezte. Ennek is megmagyarázhatatlan okai vannak?
– Részben igen, de volt ennek más oka is, aminek ahhoz van köze, amiről A bőr tükre szól, és amit annak idején csak kevesen jegyeztek meg. Amikor a képeket festettem, a sorozatgyilkosok jelleme foglalkoztatott leginkább, négy-öt évvel A bárányok hallgatnak előtt. Feljegyzéseket készítettem a sorozatgyilkosok gyermekkoráról, és így egy idő után világossá vált számomra, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek közösek mindannyiuk esetében: szerették a tüzet, gyönyörködtek benne, némelyik gyújtogatott is, állatokat kínoztak, gyötörtek halálra, és a legfontosabb, hogy híján voltak minden érzelmi kötődésnek. A legnagyobb borzalmak sem tudtak érzelmi reakciót kiváltani belőlük. A bőr tükre egy ilyen potenciális sorozatgyilkosnak a gyermekkoráról szól, aki nem más, mint Seth, a kisfiú. A történetet azért helyeztem az ötvenes évekbe, hogy a fiú mára, ha úgy tetszik, érett sorozatgyilkos lehessen. A film pedig mintha az ő visszaemlékezése volna a gyerekkorára.
– A végén mégis mintha az elkeseredés törne fel belőle egy kiáltásban.
– Ez az, ami a reményt jelenti, hogy a jó felülkerekedhet. A fiú itt mutat először érzelmet, és talán ekkor dől el, hogy mégsem válik gyilkossá.
– A gyilkosok lelkivilága iránti érdeklődése vezette el A Kray-fivérek megírásához, vagy egyszerűen felkérték rá?
– Nem, nem, már nagyon régóta meg szerettem volna írni ezt a történetet. Londonnak abban a kerületében élek, ahol a Kray-fivérek születtek, Bethnal Greenben. Gyermekkoromban, a hatvanas években minden nap lehetett hallani a rémtetteikről. Ezt a városrészt általában szegény emberek lakják, munkások, nagyon sok az erőszak, talán innen származik a filmjeim erőszakossága. Mindig is közel éreztem magam ehhez a témához, úgyhogy amikor felmerült a lehetőség, kapva kaptam az alkalmon.
– Mennyiben igyekezett tartani magát a gengszterfilm műfaji hagyományaihoz?
– A téma bizonyos mértékig magával hozza a szerkezeti kötöttségeket, ugye, a gengszter felemelkedése és bukása stb.... Ezen túl azonban, azt hiszem, homlokegyenest az ellenkezőjét csináltam, mint amit a legtöbben vártak. A film teljes egyharmada a Kray-fiúk gyerekkoráról szól – ez valószínűleg annak a következménye, hogy ezzel egyidőben dolgoztam A bőr tükrének a forgatókönyvén is. Kitüntetett figyelmet szenteltem a nők csoportjának, akik fontos szerepet játszanak a fiúk életében – ez nemigen jellemző más gengszterfilmekre. Ezenkívül beleszőttem a magam szürrealista képvilágát a repülő hattyúval, a krokodilokkal... A bemutató után a kritikusok azt írták: olyan gengszterfilm, amilyet Jean Cocteau írt volna. Ezt én dicséretnek vettem, hiszen éppen ezt az atmoszférát akartam megteremteni.
A másik, amit fontosnak tartok, hogy nem szégyelltük érzékletesen megjeleníteni az erőszakot vagy a homoszexualitást Ronnie Kray esetében. Ezek minden különösebb felhajtás nélkül, egyszerűen a történet velejárójaként vannak jelen a filmben.
– A drámai fordulat szintén másképpen működik, amikor a felemelkedés után bekövetkezik a hanyatlás.
– Drámai értelemben a film egész utolsó harmada a hanyatlásról szól. Kezdődik a feleség, Frances halálával és a gyilkosságok éjszakáján teljesedik ki. Frances halála újra összehozza a két testvért, és az egyetlen, ami eggyé kovácsolhatja az akaratukat, az az erőszak. Ezzel azonban be is teljesedik a sorsuk, és amikor hazamennek az anyjukhoz, ő már tudja, hogy az álma a tökéletes gyermekekről örökre elveszett.
– Mely filmrendezőkről gondolja úgy, hogy hatással voltak a műveire?
– Hitchcock, Brian De Palma, Buñuel, Cocteau, Terence Malick, Steven Spielberg..., de említhetnék másokat is. Rám még drámaírók voltak nagy hatással, Tennessee Williams, Sam Shepard, Harold Pinter... vagy zeneszerzők, például Sosztakovics, festők, mint Francis Bacon, Hyeronimus Bosch. A Darkly Noon végén a lángokban álló ház az én szememben Hyeronimus Bosch képeinek amerikai változata.
– A bőr tükrének egyes képsoraiban hallatlan összhang figyelhető meg a mozgó kép és a kísérőzene között. Ezeket a részeket a kész zene ismeretében forgatta?
– A bőr tükrének voltak jelenetei, ahol így jártam el, de ez sokkal inkább jellemző a Darkly Noon Passiójára. Az egész utolsó jelenet, az összecsapás, egy előre megírt, húszperces zenedarabra készült.
– A filmjei szinte a párbeszédek nélkül is érthetőek volnának.
– Igen, bár mindkettőben vannak hosszabb monológok, amelyek olyanok, mint az áriák egy operában. Ezeknek soha nincs drámai súlyuk, mint, mondjuk, egy Quentin Tarantino-filmben, ahol a jelenetek nagy része attól élvezetes, amit a szereplők mondanak.
A filmjeim kapcsán általában a képek megkomponáltságát hangsúlyozzák, és ezt nem is bánom, de ha alaposabban szemügyre veszik a képeimet, látni fogják, mennyire egyszerű beállításokat alkalmaztam. Nincs bennük semmi trükk. Az eredetiség abban rejlik, ahogyan egymás mellé állítom a képeket. Például a Darkly Noon csúcspontján, a ház elleni támadásban, amely rendkívül gyorsan mozgó képekből szerkesztett montázs.
– Mennyire érzi jogosnak a Darkly Noon Passióját a protestáns irodalmi hagyomány vándorút-témájának mai változataként értelmezni?
– Lehet így is értelmezni. A magam részéről csak annyit tettem, hogy kiemeltem néhány gondolatot és képetA bőr tükréből, és igyekeztem átdolgozni. Alapjában véve a film nem más, mint egy álom, mint egy újabb álom Amerikáról, a Bible Belt egy szélsőséges vallási mozgalmáról. A két film így nagyon jól kiegészíti egymást.
– Következő filmjével is ezt az irányvonalat folytatja?
– Nem, az már nem Amerikában játszódik, hanem ismét itt, Londonban. A jelenben játszódik, a kilencvenes években az East Enden, és persze megjelennek a szokásos motívumok. Mégis egészen másféle film lesz, mint az eddigiek, sokaknak fogok meglepetést okozni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 25-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1362 |
