Schubert Gusztáv
A #MeToo-botrány többről szól, mint a szexuális abúzus.
A
szexuális zaklatás csak a jéghegy csúcsa, a #MeToo
mélyén a megrendült férfiasság
tragikomédiája zajlik. Jó pár éve tudjuk, hogyha igazán szellemes, érzéki,
drámai, mélyre merülő mozgóképet akarunk látni, nem a moziba kell beülnünk,
hanem a Showtime vagy a Netflix tévésorozatai elé. A legjobb tévészériák már
nem a klasszikus hollywodi sémákban gondolkodnak a férfi-nő kapcsolatokról.
A Kártyavárban ugyan nem történik nemi
erőszak, de a szex pengeéles politikai fegyverré válik. A #MeToo-botrányban igencsak
lejáratódott Kevin Spacey játszotta amerikai elnök rendíthetetlen egója
vonzerejét és óriási politikai hatalmát kihasználva csalja rafinált erotikus csapdába
Zoe-t (Kate Mara), a rámenős újságírólányt, hogy aztán titokban a közvélemény
manipulálására használja fel cikkeit. Amikor azonban a lány kényelmetlenné, sőt
veszélyessé válik, mert már túl sok titkot tud a Fehér Ház uráról, az elnök az
abúzusnál sokkalta gonoszabb dolgot művel vele, sec-pec meggyilkolja.
Vagy
ott a Viszony (The Affair) széria értelmiségi főhőse, aki első látásra álompasinak
látszik, nemcsak férfiasan jóképű szuperhím, de ráadásul szuperintellektus is, sikeres
regényíró. A néző is hamar megkedveli, ha férfi, akár még mintának is
tekintheti Noah Solloway-t (Dominic West), ám idővel kiderül, hogy mindez csak
álca és öncsalás, az alfahím igazából gyenge jellem, végtelenül őnző és
könyörtelen, és ha kiszámíthatatlannak látszik is, az nem valamiféle mesteri
szélhámosságnak, hanem a belső káosznak a következménye. Noah senkit sem
erőszakol meg, mégis minden nőt tönkretesz. Szívtipró – mondta volna erre még
nem is olyan régen az utca embere, meglehetősen pontatlanul. Itt ugyanis nem
arról van szó, hogy valaki szeret, de a partnere nem szereti. Ez a melodrámai
helyzet bármily sajnálatos, de teljességgel természetes, még ha – nem kevésbé
természetes módon – nagyon is a szívünkre vesszük, ha velünk esik meg. A
szupermacsó ön- és közveszélyes szerelmi ámokfutása kevésbé giccses, ámde jóval
súlyosabb pusztítással jár. Noah nem nőcsábász, nem vadászszenvedély űzte Don
Juan, igazából megállapodni szeretne, de a belénevelt közhelyes férfikép ezt
lehetetlenné teszi. Abban a macsó világképben ugyanis együttélésnek (egyáltalán
bármiféle kooperációnak) helye nincs: az együttélés – párharc, amiben le kell
győzni a másikat. Noah olyan, mint egy kéjgyilkos, aki ölelni nem képes, tehát
ölni fog. Noah szeretni nem tud, tehát akarva-akaratlan rombolni fog. Az útját
nem női hullák szegélyezik, hanem megalázott, tönkre tett személyiségek, olyan
nők, akik pedig szeretni, adni akartak, és képesek is lettek volna rá, ha egy
valódi férfit, és nem egy üres és önző macsót sodor melléjük a sors. Noah Solloway
minden szerepkörében – férj, apa, szerető – impotensnek bizonyul. Allison (Ruth
Wilson), Noah szeretője, Helen, a felesége (Maura Tierney), és Whitney, a lánya
(Julia Goldan Telles) tönkrement élete és személyisége a bizonyíték rá.
A
machismo nagyra fújt lufija egyébként nem ekkor durrant ki először, hanem a Mad Men – Reklámörültek sorozatban. Az elsőség nem is annyira filmhistóriai,
hanem társadalomtörténeti szempontból érdekes: a Mad Men nem kortárs sztori, hanem az 50-es 60-as évek fordulóján
játszódó lenyűgözően korhű retro-széria. A sorozat nemcsak a modern reklámipar
és a marketing születését követi végig, hanem a férfi és női öntudat
megrendülésének őspillanatait is. A Reklámőrültek
hősei nem csak szépek és gazdagok (legyenek nők vagy férfiak), hanem
kreativitásban is verhetetlenek. Épp csak egy sebezhető pontjuk van, de azt ne
az erogén zónáknál keressük. Az már csak következmény. A hagyományos férfi és
szerepkör megváltozott, nem utolsósorban azért, mert a nők is munkába álltak,
de ezt a változást a szerep nem követte. Nők és férfiak továbbra is a régi
kottából énekeltek, és a régi beidegződések szerint nézték, hallgatták a másik
nemet. És az új kotta igazából mindmáig nem készült el. Persze, ki-ki
barkácsol, rögtönöz, ahogyan tud. De egy össztársadalmi társasjátékban nem
lehet szabályok nélkül játszani. A kultúra – játékszabály. Dolgozni kell rajta,
méghozzá közösen. Nem tudom, mi jön majd ki a #MeToo
meteor becsapódásából, de az biztosan nem,
hogy férfiak és nők nincsenek is, és az sem, hogy akkor a vén pátriárkák
helyett jöjjön a matriarchátus. Vagy ha mégis, akkor tényleg javíthatatlanok
vagyunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 06-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13614 |
