Kránicz Bence
Fiatalok, akik meg akarnak
halni, és idősek, akik már csak meghalni tudnak. A Filmhét kisfilmes
programjától nem lett jobb kedvünk.
Negyedszerre rendezték meg a
Filmhetet, lett volna rá idő, hogy kialakuljon a rendezvény arculata és önálló
funkciója. A nagyjátékfilmes alkotóknak bizonyára fontos is, hogy itt még
egyszer megmutathatják magukat és a filmjeiket – hiszen a Filmhét az egykori
Filmszemlékkel ellentétben nem elővetítéseket, hanem utánjátszásokat tűz
műsorra –, a közönségnek és a kritikusoknak viszont nemigen látom, miért érte
volna meg szorgalmasan látogatni az idei programot.
Egy ötletem mégis van: ha már a
nagyjátékfilmes válogatás évről évre csonka és zavaros – ezúttal a – szerintem
rémes – Kojotból csinált a producer
és a sajtó „letiltott filmet” –, legalább a dokumentum-, animációs és
kisjátékfilmes programból szemezgessünk. Ezeket a filmeket ritkán lehet moziban
megnézni, bár éppen az utóbbi években láthattuk, hogy a kisfilmeket a fővárosi
nézők elcsíphetik a Filmhétnél sokkal jobb hangulatú rendezvényeken is, a Friss
Húson vagy a Színművészeti Egyetem saját vetítésein. A filmheti program
fontosabb darabjait is bemutatták már korábban: a Földiek meg is nyerte a tavalyi Friss Hús fesztivált, a Láthatatlanult a cannes-i diákfilmes versenybe
válogatták. Akadt viszont néhány film, amelyet korábban semmilyen formában nem
lehetett látni, és a gyakrabban emlegetett munkák ismertsége is viszonylagos,
így aztán ez a filmheti műsor még mindig közszolgálati funkciót tölt be.
Más kérdés, hogy idén a
kisfilmes mezőny is erősen elegyes színvonalúnak, és összességében gyengének
mutatkozott. Szívesebben írok az ügyesebb, sikerültebb darabokról, de igazán
emlékezetesnek csak az említett két filmet, a Láthatatlanult meg a Földieket
tartom. Igaz, számos olyan film került a programba, amely tudatosan mesélt
depresszív, szomorú, sötét történeteket. Kevés volt a „szerethető” film, ami
persze nem esztétikai kategória, így inkább az az érdekes, miért foglalkozott
ilyen sok (többnyire fiatal) alkotó az öregedéssel, elmúlással, halállal.
Ezeket a halálfilmeket az is összeköti, hogy finomabban vagy határozottabban,
de rendezőik mind elmozdultak a realista elbeszélői stílustól, és vagy a
látványvilágban, vagy a cselekményszövésben, de leginkább mindkettőben az
abszurd felé indultak.
Ezt az irányvonalat
legmarkánsabban az elsősorban producerként ismert Pusztai Ferenc rendezése, a L.U.F.I. képviselte. A címbeli betűszó
egy vállalat nevét takarja, amely olcsó és kíméletes halált ígér ügyfeleinek:
szabott árú gyászbeszéd, könnyen összeszerelhető koporsó, csendes öntemetés. Az
unott, magányos, koraharmincas főhős – Jankovics Péter, a Kút főszereplője, az unott, magányos, koraharmincas hősök értő
tolmácsolója alakítja – annyira kilátástalannak véli az életét, hogy befizet a
szolgáltatásra. A világban, amelyben él, ez nem kavar sok vizet: anyja sajnos
az apuka aranyere miatt nem tud jelen lenni a gyászszertartáson, a kedves
virágáruslány viszont megértő tanácsokkal szolgál. A sírnál aztán váratlan
szerencse éri hősünket: egy másik hullajelölt, kedves, fiatal nő is éppen csak
megásta a saját sírját. Beszélgetni kezdenek, előkerül egy ukulele. Történhetne
valami, kihúzhatnák egymást ama konkrét és jelképes gödörből, együtt
lehetnének. Ám a rendező ítélete könyörtelen. Nincs újrakezdés, kár erőlködni,
maradjunk az udvarias, konfliktusmentes öngyilkosságnál. A L.U.F.I.-nak van humora, mégsem hiszem, hogy a stáblista alatt sok vidám
ember ült volna a nézőtéren.
Pedig ekkor még nem is láttuk
az idős emberek történeteit, akik kétségbeesetten kapaszkodnak az életbe, ám a
legtöbb, amit elérhetnek, az emberhez méltó halál. A Kockaember rendezője, Dombrovszky Linda ugyancsak groteszk miliőben
dolgozta ki a témát: az idős legógyári munkást (Kovács Zsolt) nyugdíjazzák, ő
viszont kardoskodik, hogy még egy hónapot dolgoznia kell. A film nemcsak egyéni
sorstragédia, hanem az élethosszig tartó munkáról és a társadalmi hasznosságról
szóló kritikus kommentár is, hasonlóan Dombrovszky korábbi kisfilmjéhez, a
nyugdíjas-haláltáborok rémképével operáló Hetveneshez.
A következetes szerzői építkezés elismerésre méltó, ezzel együtt a Wes
Anderson-i ihletésű, szándékosan kimódolt díszletvilágot kicsit üresnek
éreztem, és tempógondok is akadtak a filmben. Mindazonáltal játszik benne
Kovács Zsolt, Székely B. Miklós és Bán János, ráadásul közös jelenetük is van,
már azért érdemes megnézni A Kockaembert.
Bán János Takács Katival
alakítja a főszerepet egy másik életőszi történetben. Az Átalakítás folyamatban helyszíne egy teljes körű fiatalítást
vállaló szanatórium, szinte disztópikus helyszín – Grosan Cristina rendező és
stábja a különleges hangulatú, siófoki Ezüstpart szállodában forgatott. A hősnő
bízni kezd benne, hogy a kúrán még a szerelem is rátalál, de Bán figurája
keserédes csattanóval szolgál: kis szerelemről lehet szó, de sötétebb
feladatokat is tartogat az új ismeretség. A harmincasok és a
hatvanas-hetvenesek haláltörténetei mellé sorakozott fel a Graffiti, Barcsai Bálint mágikus realista kisfilmje, amelyben a
tűzfalat megtisztítani igyekvő fiú szembesül vele, hogy saját halálának
rémképeit látja a graffitiken megelevenedni. A Cortázar-novellába illő
szituáció kidolgozása magabiztos, Barcsai tehetséges és jó humorú fiatal
rendező benyomását kelti. A jelenleg is filmes tanulmányaikat folytató alkotók
közül nem mindenki tudta hasonlóan biztos kézben tartani saját anyagát. Egy-egy
jól megtalált kép vagy impresszió, érzéki pillanat jutott Nagy Lili Őszi utcán falevéllel táncolgat a szél
vagy Hegyi Andor I love CLUJ című
filmjébe is, de észrevehetőek voltak a bizonytalanságok, a rosszul előkészített
tónusváltások vagy színészvezetési problémák is. Mégis mindkettejük nevét
érdemes megjegyezni: Nagy Lili sajátos érzékenységű női történetet mesélt,
Hegyi Andor pedig kevés szóval, ügyesen teremtett hiteles kapcsolatokat alakjai
között.
Nemcsak az elmúlásról szóló
filmek között találhattunk a valóságtól elemelt történeteket. A derűsebbre
hangolt, de a groteszk vagy legalábbis a fantasztikum felé tájékozodó darabok
inkább valamiféle nosztalgia ébresztését, a bukolikus béke megteremtését
célozták. Így tett Csáki László az egypoénos Vendégszeretetben, amelyben orosz matrózok emelkednek ki a balatoni
habokból, hogy egyenek egy jó lángost. És használja ezt a hangnemet Freund Ádám
is a Földiekben, bár ő többet is tesz
ennél. Fekete Ádámmal és Horváth János Antallal közösen írt filmje egy 12 éves
fiú (a máris számottevő kisfilmes karriert maga mögött tudó Cservák Zoltán játssza)
és apja (Dimény Áron) kapcsolatát járja körbe a reménytelen, de azért otthonos
tanyavilágban. Az apa nagyon barkácsol valamit a sufniban, és mikor kiderül, hogy
micsodát, azon nyomban át is kerülünk a science fiction birodalmába, Freund
lendülete és mesélőkedve viszont egy pillanatra sem törik meg. Sőt, ezután
válik igazán izgalmassá a film, csúcspontján egy olyan pszichedelikus űrbéli
zenés jelenettel, amelyet Alejandro Jodorowsky kézen fogva ünnepelne a cseh
újhullám prominenseivel. A Földiek
érzékeny és eredeti film, műfaji kapcsolatait tekintve lokális és egyetemes
egyszerre, sőt e kettős vállalását a történetbe is okosan beleszövi.
Noha a programban
dominánsabbnak éreztem az abszurddal vagy a fantasztikummal eljátszó filmek
csoportját, ez nem jelenti azt, hogy kisrealista munkákat ne vetítettek volna.
Természetesen jelen volt a menekülttéma: Fatér Ambrus többszempontú, higgadt,
rokonszenves filmje, a Légmell
kortárs történetet mesélt az arab szomszédján segíteni próbáló konzervatív
orvosról, a kisformákban otthonosan mozgó Tóth Barnabás pedig profin vezényelte
le a magyar–osztrák álhatáron csapdába csalt apa történetét. A Van egy határ kosztümös film, 1949-ben
játszódik, de áthallásai egyértelműek. A főszerepet Hajdu Szabolcs játssza, aki
színészként mostanra érett be igazán – éppenséggel nagyjátékfilmek főszerepét
is gond nélküli eljátszaná, de jobban járunk így, hogy inkább a saját munkáira
koncentrál. Szintén érik a nagyfilmes főszerep Vilmányi Benettnek, aki ezúttal
Fekete Tamás Asszó című filmjében
uralta a vásznat és vonzotta a tekintetet. Igaz, a két vívó féltestvér
kapcsolatáról szóló kisfilm kissé kifejtetlen, az ellipsziseket, a viszonyok
homályban hagyott részleteit talán pontosabban is meg lehetett volna
szerkeszteni.
A valószerű történetek sorából
kiragyogott a Láthatatlanul,
Szentpéteri Áron filmje. Egy fiatal alkotó kisfilmjében már az sem kis
teljesítmény, hogy a felvetett probléma önsúlya nem teszi zárójelbe a
történetet, a vak fiú és a látó lány ismerkedése nem válik didaktikussá, emberi
és egyéni marad, nem pedig társadalmi és „politikailag korrekt”. Mindez nem azt
jelenti, hogy a vakság állapota ne maradna kulcsfontosságú a filmben:
stilárisan is meghatározó (lásd a kép nélküli első perceket), és az alakuló
viszonyt is alapvetően és értelemszerűen befolyásolja. A felmerülő kérdéseket
viszont bárki átérezheti: azért találkozik velem az a lány, mert vonzza a
különlegességem? Hogyan tudom kihasználni az életemet megnyomorító vakságot, és
mettől kezdve élek vissza a saját tettetett vagy valós gyengeségemmel?
Ilyesmiket kérdezget magától Balázs, a film főhőse, aki Szentpéteri filmjében
elsősorban érző-szenvedő ember, és csak másodsorban vak. Az elsődlegesnek vélt ismertetőjegy
háttérbe szorítása nemcsak pedagógiai, hanem művészi teljesítmény is, és akkor
még egy szót sem szóltunk arról a gyönyörű – a legszebb melodrámákba illő –
vizuális megoldásról, amikor az elzúgó metró Balázs arcára vetülő, rángatózó
fényei fejezik ki a fiú lelki felindultságát. Nem fontos témája, hanem formai átgondoltsága,
leheletfinom mozzanatai utalják a Láthatatlanult
az utóbbi évek legjobb magyar kisfilmjei közé.
Szívesen zárnám a beszámolót a Láthatatlanul méltatásával, de a
válogatásról úgy adhatok teljesebb képet, ha említést teszek a fércművekről is.
Az elviselhetetlen emberek élhetetlen házasságát riasztó modorossággal bemutató
Kötelék, avagy a rab és a börtönőr a
magyar művészfilm szenvedésekben vájkáló altípusának legkínosabb darabjai közé
tartozik (szakszóval: nyomorpornó), míg A
legnagyobb ajándék gügye Mikulás-meséje dermesztő giccs-trashfilm
(trash-giccsfilm?). Teljesen érthetetlen, hogy ezek a filmek mit kerestek a
Filmhét programjában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 41-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13613 |
