Barotányi Zoltán
Barotányi Zoltán
A számítógépekkel való
visszaélés egyidős komputer-technológiával. És a mozit is azóta kísérti e téma.
Amióta csak a
számítógépek átvették tőlünk életünk irányítását, a laikus többség afféle szent
borzalommal tekint rájuk. Tudja róluk, hogy többek, mint hasznos holmik, hogy
nem létezhetünk nélkülük, hogy nem is szabadulhatunk a bűvkörükből, ugyanakkor az
általuk nyújtott lehetőségeknek csupán a töredékét tudjuk kihasználni. A tágabb
definíció szerint mindenkit hackernek nevezhetünk, aki a csendes (vagy inkább
gyakorta szitkozódó) többségnél jóval többet ért a számítógéphez. Akadnak, akik
ragaszkodnak ahhoz, hogy a hacker kifejezés pusztán a meglévő magas szintű
szakértelmet jelzi, azok pedig, akik távolról behatolnak egy számítógépbe vagy
hálózatba, inkább crackerek (akiket szinten sokféle, jó és rossz szándék vezérelheti).
Témánk szempontjából mellékes, hogy a hackereket hogyan csoportosítjuk – filmes
oldalról ez is csak annyira érdekes, hogy a white
hat, black hat és grey hat (leegyszerűsítve a jóindulatú,
a kevésbé etikus hackerek, no meg az átmeneti szürke zóna), motívumokként, sőt
filmcímekben is előkerülnek a mozikban.
A hacker figurája
érdekes módon már akkor, nevezetesen a nyolcvanas évek elején felbukkan a filmekben,
amikor maga a kifejezés még nem számított annyira elterjedtnek (hozzátennénk,
hogy a precíz komputer-historikusok szerint a ‘hacker’ szó először 1963-ban
kerül elő az MIT-hallgatók diákújságjában). Talán a Tron volt az első olyan film, amiben a hacker rögtön mítoszi
hősként jelenik meg, akinek a bitekkel vívott küzdelme a virtuális világban konkrét
gladiátorharccá magasztosul. A kultfilmmé avanzsáló Tron (melynek vizuális maradandóságáról utólag már megoszlanak a
vélemények) alaposan megágyazott annak is, hogyan nézzen ki egy komputer-témájú
film. A képek, a hangok (ki ne hagyjuk Wendy Carlos analóg és digitális
szintikre, no meg a londoni szimfonikusokra épülő filmzenéjét) kétségtelenül
emlékezetesek, miközben a film persze abban is hagyományt teremt, hogy a
hackervilág tényleges antropológiai pontosságú leírásánál többnyire az utódok
keze alatt is fontosabb lesz a költői-metaforikus példázat és a pixelekből
összerakott poézis. Érdekes, de a hackerkedés aranykorának nem csupán ez a film
állít emléket: John Badham 1983-as Háborús
játékok (WarGames, 1983) című
mozijában egy tinédzser hatol be egy amerikai katonai szuperszámítógépbe, ahol
belebonyolódik egy általa stratégiai játéknak vélt partiba, ami valójában már a
III. világháború kirobbantásáról illetve megúszásáról szól. A film nyíltan
operál a megvaduló, önállósuló (önmagát meghackelő) számítógép témájával, ami
már a maga korában sem volt új, de azóta sem bír kimenni a divatból.
A nyolcvanas évek már
csúcson pörgő hackervilága a szokásos késések miatt a következő évtizedben ad
munkát a filmeseknek. Az 1998-ban készült 23
például több tekintetben is formabontó: először is konkrét hidegháborús témát
dolgoz fel, ráadásul német szemszögből, másrészt ez a film keltette talán a
legnagyobb vihart a valódi, érintett hackertársadalomban. Pedig Hans-Christian
Schmid rendező sem tett mást, minthogy egy valós, már önmagában is kalandos
történetet helyezett el egy még erőteljesebb filmes kontextusba. A főszereplő,
a tragikus sorsú Karl Koch valós személy volt a 80-as évek NSZK-jában, aki
tényleg úttörő volt azok között, akik hackertudásukat leginkább rosszra használták.
Ő például hackertársaival az amerikai katonai számítógépes hálózatok (ARPANET,
MILNET) feltöréséből megszerzett titkosított információkat adott át a szovjet
hírszerzésnek, a KGB-nek. Koch-ot Robert Anton Wilson és Robert Shea híres Illuminatus-trilógiája (eredeti címén The Illuminatus! Trilogy regényfolyam) tereli
az összeesküvés-elméletek felé, s miközben gondolkodása lassan eltávolodik a
valóságtól, tetteivel, ügyes hackerként maga is alakítója lesz a nála erősebb
hatalmak harcának. Koch és társai lelepleződését érdekes módon egy amerikai
szerző (Clifford Stoll) írta meg Kakukktojás
című könyvében, amiből kiderül, hogy nem is a hatóságokkal végül együttműködő
Koch volt a történet főszereplője, hanem a bíróság elé állított, ám végül az
egészet 20 hónapnyi felfüggesztett börtönnel megúszó Markus Hess. A hackercsapatokról szóló filmekben
máig erősek a német filmkészítők: a Who
Am I: Egy rendszer sincs biztonságban (2014) már a hidegháború utáni
korszakban játszódik, ahol azonban az ügyes és behatolásban jártas német
hackerek ugyanúgy náluk erősebb hatalmak (például a rettegett orosz
cyber-maffia illetve a net sötét oldala, az úgynevezett Darknet) hálójába
kerülnek. Az amúgy a svájci rendező Baran bo Odar filmjében a hackerek afféle Robin
Hood-figurák, akik alulról jönnek, speciális szaktudásukkal próbálnak kitörni
hendikepes világukból. A szükséges információkat kukázással (dumpster diving) no meg adathalászattal
(phishing) szerzik meg, de gyorsan rá
kell jöjjenek, hogy könnyebb megszerezni az adatokat, mint biztonsággal bánni
velük, s hogy minden óvatlanul elcsepegtetett szenzitív információ gyilkos
fegyverré válhat.
A szélesebb mozilátogató
közönség valószínűleg a sztárszereposztással tüntető Komputerkémek (Sneakers,
1992) című hollywoodi darabbal ismerkedett meg a hackervilággal, illetve annak
filmes lenyomatával. A kétdimenziós sztori egy történetszálon belül mutatja meg
az etikus hackercsapat konfliktusát vezetőjük néhai 68-as diák hackertársával,
a per def. „feketekalapos”, maffiával összebútorozó Cosmóval (Ben Kingsley ezt
az utóbb elkoptatott zsánert is tisztesen eljátszotta – félúton a Gandhi és a Blood Rayne között). A film központi motívumát, a minden
titkosított hálózatot feltörő csodadobozt persze nem lehet komolyan venni, de nincs
ezzel semmi baj, hiszen a Komputerkémek
éppen azon filmeknek nyitott utat, melyeket hogy úgy mondjuk, szakmailag nem
lehet komolyan venni (e mezőnyben játszik az inkább állatorvosi lóként jelentős
2001-es Kardhal is).
Némileg érdekesebb film
az angol Iain Softley kultdarabja, az 1995-ös Adatrablók (Hackers), amelyben
a két feltörekvő fiatal színész (Angelina Jolie és a Trainspotting révén hamarosan befutó Jonny Lee Miller csapnak
össze, mint rivális (majd egymásra találó) hackerek, egy olyan világban, melyet
film romantikusan és stílusosan, igaz nem túl magvasan új ellenkultúraként
prezentál, és ami olyan emberek lázadása, akiknek egyetlen bűne a kíváncsiság.
Csekély intellektuális tanulság ez, viszont az Adatrablók ehhez még megannyi – igaz, meglehetősen felületesen
feldolgozott – hacker-témát és szakzsargont tálal, technológiailag nem túl
meggyőzően, de az érdeklődést felkeltő modorban. Ha ehhez még hozzá vesszük a
korfestőnek szánt extravagáns cyberpunk divatot, no meg a korszak ütős, zömmel
elektronikus tánczenéiből összerakott hangkulisszát, magában is kultikussá vált
soundtrack-et, akkor érthetővé válik a film a maga korában jelentős, majd
lassan lecsengő hatása.
A hackerfilmek későbbi
karrierjét persze alapvetően meghatározta, hogy mint motívum, a hálózatokba
való behatolás, szinte minden technológiai témájú filmben előbukkan. A Jurassic Park korrupt (méltó büntetésül
élve felzabált) rendszergazdája a saját maga építette biztonsági rendszert
hackeli meg, a Mátrix meséjében egy,
a digitális útvesztőben lassan eltévedő hackerből válik szabadságharcos, miután
gerillatársai sikeresen átmenekítik a drótok túloldalán található való világba.
És még a Közösségi háló (2010) is azt
szemlélteti, hogyan növi ki magát unatkozó hackerek polgárpukkasztásából a
címben megidézett Facebook. Más kérdés, hogy az így létrejövő, eredetileg
valljuk be, pusztán szórakoztatásra szánt közösségi média, maga is remek lehetőséget ad immár nem holmi
virtuális hálózatok, hanem a közvélemény – különösebb technológiai szaktudást
nem is igénylő – meghekkelésére, amivel adott esetben akár választásokat lehet
nyerni. Talán nem jósolunk túl merészen, ha úgy véljük, hogy a közeljövő
techno-thrillereiben a felforgató tartalmakban utazó hálózati manipulátorok
játsszák a főszerepet.
A hackermunka
alapmotívummá vált az akciófilmekben is, s ebből a szempontból úttörő volt a
még karrierje csúcsán tündöklő Steven Seagal főszerepelte Száguldó erőd (1995). A 2007-es Die
Hard 4.0-ban másik népszerű hősünk, John McClane (ki ne tudná: Bruce
Willis) egyenesen a cyber-terroristákkal, korunk rettegett rémeivel veszi fel a
harcot a maga sajátos techno-szofisztikáltságot mellőző módszereivel. A film
diszkrét sikert aratott a régimódi akcióhősökért és látványosan felrobbanó-összetörő
járművekért nosztalgikusan rajongó publikum körében, de ebben csupán csekély
szerepet játszott a pusztán ornamentikaként feltűnő hackermotívum. Persze, aki
a hackerségnek a magánvaló szépségét, de legalábbis szakmailag is pontos
természetét szeretné megismerni, annak sokkal inkább a 2012-es Las Vegas-i
hacker-konferenciáról szóló DEFCON
című doksit ajánlanánk. Annak illusztrációjaként pedig, hogy a kilencvenes évek
techno-szabadságharcos filmjeinek ígérete valósággá vált, mindenképpen a We Are Legion: The Story Of The Hacktivists
(2012) című dokumentumfilm a tökéletes választás, amelyben feltárul az
emblematikus Guy Fawkes-maszkok mögött a Anonymous techno-cyber hacktivista gerillaszervezet
működése és immár jó 15 éves kíméletlen harca nemzetközi szervezetek,
óriásvállalatok és néha komplett országok ellen.
A hackervilágban
játszódó és azt központi motívummá emelő filmek közül mostanában tán a Blackhat című Michael Mann-thrillert
(2015) emlegették, sokan negatív, néhányan éppen pozitív példaként. Talán e
filmben kifogásolták a kritikusok leginkább a kiberista kulcsszereplő kiválasztását,
mivel Chris Hemsworth sajnos nem tűnt eléggé kockának ahhoz, hogy hackert játsszon.
Korunk érdekesebb
cyberkrimijei inkább a való élet köréből merítik témájukat, a
számítástechnikánál sokkal hangsúlyosabb a politika. Közülük a legjelentősebb a
Snowden című 2016-os biopic, mely a
szivárogtatásával elhíresült Edward Snowden karrierjét tekinti át speciális,
Oliver Stone-ra oly jellemző optikán keresztül. Hősünk speciel hivatásos
katonai hackerként keresi kenyerét, majd elundorodva attól, hogy mások
hálózataiba csempésszen malware-t, inkább maga csempészi ki egy microSD
memóriakártyán (stílusosan egy Rubik-kockába rejtve) az egyik titkosszolgálat,
az NSA (National Security Agency) féltett titkait a világméretű megfigyelésekről.
Korunk okkal-ok nélkül hiszterizált nyilvánosságának szupersztárjai amúgy nem a
demokrácia védelmében minden jogi korlátot áthágó titkosszolgálati
szuperhackerek, a mindenhová behatoló, figyelő és manipuláló kibernetikus
akarat (a rettegett szuperállam, mint trójai vírus), hanem az orosz (esetleg
észak-koreai vagy ISIS-hátterű) hekkerek, akik egész választási gépezetet
manipulálnak, kontrollálhatatlan zsarolóvírusokat indítanak útjukra, vagy
mindjárt a világgazdaságot próbálják összeomlasztani. Meg kell, hogy jegyezzük:
a hírek itt csak a filmek nyomában kullognak, ami legalábbis gyanúra ad okot. Talán
lappang ott valami sötétebb is, amiről persze csak a jövő mozija adhat számot.
A hackerfilm, szóljon
bár profetikus víziókról vagy kullogjon a valóság nyomában, kétségtelenül kissé
mostoha sorsú alműfaj a zsánerfilmek világában. Nem véletlenül: máig sem tudott
átlépni azon paradox szituáción, hogy a nézőt billentyűket nyomogató karakterek
próbálják meggyőzni a hacker-hivatás nagyszerűségéről, miközben arcukon
érzelmek helyett csupán nullák és egyek ülnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 17-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13609 |
