Ádám Péter
Utcakő és kamera – 1968 politikai
és életmód-forradalma a francia újhullám legrebellisebb rendezőjének szemével.
1968. május 18-án
Jean-Luc Godard pár közismert rendezőtársával rácsimpaszkodik a függönyre a
cannes-i fesztiválpalota dísztermének színpadán, így próbálja megakadályozni,
hogy szétnyíljon. A Kifulladásig
rendezőjének hatvannyolcas szerepéről ezt a gyorsfényképet őrzi a kollektív
emlékezet. Pedig ha igaz is, hogy egyik prófétája a májusi eseményeknek, és
egyik nagy ikonja a hatvannyolcas forrongásnak, a harmincnyolc éves rendezőt nem
nagyon lehet forradalmárnak nevezni…
*
Akárcsak többszázezer francia
életében, a Godard-éban is fordulópont 1968 májusa. Ő azonban, sok más
rendezőtársától eltérően, passzívan
éli át a történteket. Mintha rosszul érezné magát a bőrében, mintha tehernek
érezné az alig egy évtizeddel korábban ölébe hulló sztárságot, visszahúzódóan
viselkedik, ha ugyan nem menekül az események meg a nyilvános állásfoglalás
elől. Elköteleződni, persze, elköteleződik, ott rázza öklét az Henri Langlois
elbocsájtása ellen tiltakozó filmesek sorában, ott van a cannes-i filmfesztivál
lázongó rendezői közt, részt vesz a tüntetéseken, több filmet is forgat – mégis,
mintha nem is annyira lelkes részvevője, mint inkább kívülálló megfigyelője volna
az eseményeknek. Már csak azért is, mivel az év nagyobbik részében nincs is Franciaországban:
ez alatt az idő alatt jár az Egyesült Államokban meg Angliában, sőt, Kubában és
Kanadában is megfordul. Soha annyit nem utazott, mint ebben a sorsfordító esztendőben.
Pedig 1968 a
megállapodás éve is Godard életében. Új (immár második) feleség: Anne Wiazemsky
(a rendező 1967 nyarán vette feleségül az író François Mauriac akkor húszéves
unokáját), elegáns kétszintes lakás kilátással a késő gótikus Saint-Séverin
templom apszisára a patinás rue Saint-Jacques 17-ben, alig pár száz méterre a (később,
sajnos, lebontott) Szajna-parti szállodától, ahol a rendező a Kifulladásig központi jelenetét forgatta.
A rue Saint-Jacques a Latin Negyed szíve: 1968 januárjában odaköltözni annyi,
mint páholy-jegyet váltani a mélyben készülő nemzeti pszicho-drámához.
De 1968 januárjának van
egy ennél is fontosabb eseménye, nevezetesen az a Renoir-retrospektív, amelyet
az aubervilliers-i színházban szerveznek tisztelgésül az idős filmrendezőnek.
Aki nem rest a kaliforniai Beverly Hillsből hazautazni az alkalomra. Jean Renoir
– Fritz Lang mellett – a másik nagy referencia a fiatal pályatárs szemében. Tíz
évvel korábban így ír róla a Cahiers du Cinéma lapjain: „Renoir újra meg újra
bebizonyította, egyetlen módja van annak, hogy le ne maradjunk a többi rendezőhöz
képest, ha folyton előttük járunk néhány lépéssel.” Renoirt még az ötvenes évek
elején ismerte meg, amikor Henri Langlois az Állat az emberben rendezőjét személyesen is bemutatta a francia
filmarchívum, vagyis a Cinémathèque fiatal közönségének. Nem csoda, hogy a két
név – mármint az idős rendezőé meg a francia filmarchívum művészeti igazgatójáé
– örökre összekapcsolódott Godard gondolkodásában. Annál is inkább, mivel akkortájt
a filmarchívum vetítőterme egyszerre volt keresztelőkápolnája és kincses
barlangja a kameráról akkor még csak álmodozó fiatal nemzedéknek.
Innen a döbbenet és
felháborodás, amikor 1968. február 9-én a Cahiers du Cinéma kis közössége szembesül
Henri Langlois eltávolításával. Nekik már csak azért is érthetetlen ez a
felülről jövő váratlan döntés – de mondhatnánk puccsot is –, mert az ő
szemükben Langlois meg a mozi egy és ugyanaz. Kezet emelni az archívum
művészeti igazgatójára az ő szemükben annyi, mint létében fenyegetni az alkotói
szabadságot meg filmművészetet. Ezek a fiatalok vagy nem tudnak, vagy nem is
akarnak tudni arról, hogy Langlois meg a Centre National du Cinéma (CNC) között
akkor már jó egy éve folynak a viták, huzakodások, tárgyalások, egyezkedések, a
felettes hatóság ugyanis egyáltalán nem tartja megnyugtatónak az intézmény gazdasági
vezetését meg a kópiák állapotát. És arról sincs tudomásuk, hogy Henri Langlois-nak
igencsak konfliktusos a kapcsolata a Kulturális Minisztériummal, és legelőször
is a miniszteri posztot betöltő André Malraux-val.
Elég az hozzá, február
9-ére összehívták a papíron ugyan független intézménynek számító, de mégiscsak állami
finanszírozással fenntartott francia filmarchívum igazgatói tanácsát. Legelőször
is új elnököt kellett választani, mivel a Langlois-val összekülönböző Marc
Allégret lemondott hivataláról. A bizottság – Malraux javaslatára – az író Pierre
Moinot-t választja új elnöknek. Ekkor azonban kiderül, a tisztújítás korántsem
korlátozódik az elnök megválasztására, ugyanis Malraux kezdeményezésére – és a
jelenlevők nem kis megrökönyödésére – a művészeti igazgatót is lecserélik. (Malraux-nak
szemlátomást fogalma sincs róla, hogy a filmkultúrát nem is annyira képviselő,
mint inkább megtestesítő Langlois valóságos jelkép, és vakságának hamarosan meg
is fogja adni az árát.) A vita egyre hevesebb, és amikor Truffaut (aki szintén
tagja az igazgatói tanácsnak) rájön, mire megy ki a játék, teátrálisan elhagyja
a termet, és becsapja maga mögött az ajtót.
Az ajtócsattanás felér
egy hadüzenettel. Truffaut még aznap szétkürtöli a hírt, és nekilát az egész
filmszakma riadóztatásának. Godard-nak is telefonál, de ő akkor már Havannában
van, ahová egy kulturális kongresszusra félszáz közismert francia értelmiségivel
őt is meghívták. Amikor február 12-én visszaérkezik Párizsba, a reptérről nem
hazamegy, hanem egyenesen a Cahiers du Cinéma szerkesztőségébe. Itt van a
Langlois visszahelyezéséért küzdők főhadiszállása. Ahol égnek a telefonvonalak:
tájékoztatják az újságírókat, és táviratokkal próbálják rávenni a francia és
külföldi rendezőket, hogy az új igazgatónak tiltsák meg filmjeik vetítését. Az
akciónak meg is van az eredménye. Az újságok – a Combat-tól a L’Humanitéig – már
másnap öles szalagcímben adják hírül a botrányos eseményt. Ami a rendezőket
illeti, Truffaut és társai az elbocsájtás másnapján vagy nyolcvan francia filmessel
vették fel a kapcsolatot, és a nyolcvan közül a kérésre csak kettő mond nemet, Roger
Leenhardt meg Claude Autant-Lara. Az utóbbi azért, mert Henri Langlois-t legalább
annyira utálja, mint az Új Hullám fiatal rendezőit.
Február 11-étől már egyre-másra
küldik a külföldi rendezők is a tiltakozó táviratokat. Legelőször Josef von
Sternberg, akinek bár fogalma sincs, hogy miről van szó, de boldogan áll ki az
általa teljesen ismeretlen Langlois mellett. „What is Langlois doing? Of
course, I support Langlois.” És ott van a tiltakozók sorában Rossellini,
Antonioni, Bertolucci, Pasolini, Buñuel, Cukor, Cassavetes, Dreyer, Ford,
Fuller, Hawks, Hitchcock – és sorolhatnám. „Mélyen felháborít ez a durva menesztés
– az idézet Fritz Lang táviratából való –, Langlois egész életét a Filmarchívumnak
szentelte (…); ez a jelentős intézmény, amit ő hozott létre, nélküle aligha tud
fennmaradni. Kérem, az én nevemet is írják fel a tiltakozók listájára, és ezzel
egyidejűleg megtiltom az általam rendezett filmek vetítését.”
Miközben a filmesek
sorompóba állnak, Langlois ügyesen hátralép, mintha nem akarná jelenlétével tovább
szítani a szenvedélyeket. Interjút nem ad, de hogyan is adna, akkor ugyanis válaszolnia
kéne a filmarchívum könyvelési fegyelmét meg a kópiák siralmas állapotát
firtató kínos kérdésekre. Nem csoda, hogy alakja körül egyre sűrűbb a homály. A
Langlois-legenda lassan háttérbe szorítja a legenyhébb szóval is ellentmondásos
valóságot.
Godard jelen van a
február 12-i első nagy tüntetésen, amikor a röpcédulát osztogató filmrendezők
és kritikusok elzárják a filmarchívum Ulm utcai vetítőtermének bejáratát. Sőt,
feltehetően a hatásos röplap-szöveg is az ő munkája. „A kultúra mindenre
elszánt ellenségei mindenféle bürokratikus ürüggyel hatalmukba kerítették a
szabadság bástyáját (mármint a filmarchívumot – Á. P.). De mi nem hagyjuk
magunkat! A szabadságot nem ajándékba kapja az ember, hanem kiharcolja magának.
Akik Franciaországban és külföldön szeretik a mozit, egytől egyig veletek vannak
stb.” Godard-nak, látni való, kiváló érzéke van a mozgósító jelszavakhoz. A röpcédula
tüntetésre, tiltakozásra tüzeli az egyetemistákat, meg arra, hogy zavarják meg
a Filmarchívum mozielőadásait. Ez már nem is a szokványos tüntetések és
tiltakozások hangja, a szóhasználat már városi gerilláé, az indulat pedig a
három hónappal később utcára vonuló diákok dühét előlegezi.
A február 14-i
tüntetésnek szintén a négy Langlois-testőr, Truffaut, Godard, Rouch meg Rivette
a fő szervezője. Este hatkor jó háromezren gyűlnek össze a Chaillot-palota mögötti
térségen (az épület alagsorában van a filmarchívum másik vetítőterme). A nevezetes
eseményt „a gumibotok napjaként” őrizte meg a filmes emlékezet. Ez volt az első
alkalom, hogy a rendőrök rátámadtak a művészek és értelmiségiek békésen tüntető
tömegére. Truffaut-t és Tavernier-t alaposan helybenhagyják, Rivette-et gyomorszájon
öklözik, már a Kifulladásig
rendezőjének feje felett is lecsapni készül egy gumibot, amikor egy civilrendőr
egyszer csak elordítja magát: „Ne bántsátok, ez Godard!” A tüntetők már
oszladozóban vannak, amikor egy vörös üstökű fiatalember megpróbálja maradásra
bírni a tömeget. Truffaut – a történet Jean-Michel Frodon vaskos filmtörténetéből
való – az ismerőseitől kérdezi, ki a fene ez a fickó. Valami diák a nanterre-i
egyetemről – hangzik a válasz. Hogy az illetőt Daniel Cohn-Benditnek hívják,
akkor még nem tudja senki…
Ha Langlois leváltása
volt a hatalom első nagy tévedése, akkor ez a rendőrattak a második. Ha igaz,
maga de Gaulle is helytelenítette a dolgot, amikor a hír tudomására jutott. A Langlois-ügy
a „gumibotok napja” után már több kulturális eseménynél, immár nem moziról van
szó, hanem szólásszabadságról. Jóllehet a gaullista hatalom egyelőre értetlen
szemlélője az eseményeknek, Langlois visszahelyezéséért folyó harcnak napról napra
nagyobb a jelentősége: az ügy hamarosan ugyanolyan fontos lesz, és ugyanolyan tünete
is a válságnak, mint az egyetemi diákság vagy a munkások elégedetlensége.
Két napra rá megalakul a
francia filmarchívum védelmi bizottsága, amelynek Jean Renoir a tiszteletbeli
elnöke. Ettől fogva a bizottság szervezi a tüntetéseket, gyűléseket és sajtóértekezleteket.
Az elsőnek, február 16-án, az azóta bezárt Studio
Action a színhelye – itt Godard már arra buzdítja a hallgatóságot, hogy késsel
vagdossák fel a mozi-székek plüsskárpitját, és dobáljanak tintásüvegeket a mozivászonra.
Az ellenállás március végéig folytatódik, amikor a kulturális minisztérium végre
meghátrál, és Langlois-t visszahelyezi állásába. Nem árt ennek a tiltakozásnak
a történetét újra meg újra áttanulmányozni. Iskolapéldája annak, hogyan tudja
egy mindenre elszánt és leleményes szakmai közösség a politikai hatalommal elfogadtatni
a követeléseit. Május 2-án az Ulm utcai vetítőterem újra megnyitja kapuit.
Csakhogy a fiatal mozi-nézőket akkor már egészen más problémák foglalkoztatják…
*
Még javában tart a
Langlois visszahelyezésével kapcsolatos huzavona, amikor Godard, 1968. február
21-én, New Yorkba érkezik több hetes látogatásra. A rendező – főleg a fiatalok
szemében – akkortájt csaknem ugyanolyan kaliberű „sztár-értelmiségi” az
Egyesült Államokban, mint Sartre vagy Arendt. Nem csoda, hogy a filmjei bemutatóján
egy kicsit úgy érzi az ember, mintha Beatles-koncerten volna. Ráadásul nemcsak
filmbemutatókról van szó: az is szerepel a tervben, hogy Godard vagy húsz előadást
fog tartani a kaliforniai, kansasi, minnesotai, floridai stb. egyetemek
hallgatóinak. Jellemző Godard akkori népszerűségére, hogy az előadásaira –
Samuel Fullertől King Vidorig, Peter Bogdanovich-tól De Palmáig – az amerikai
mozi akkori nagyágyúi is kivonulnak. Az előzetes alku szerint a rendező
ezer-ezerötszáz dollárt kért előadásonként, ami szép summa lehetett, ha arra
gondolunk, hogy ugyanabban az időben hetven-hetvenöt dollár volt egy nyugatra utazó
hazai turista devizaellátmánya.
*
A New York-i út után
Godard első tévéfilmjével van elfoglalva. Még 1967 tavaszán megbízást kap az
akkor ORTF-nek nevezett francia köztelevíziótól Rousseau Emiljének adaptációjára. A megrendelők nyilván valami új – de az
eredeti művet azért tiszteletben tartó – értelmezést várnak a Kifulladásig rendezőjétől. A Godard
által elképzelt változatnak azonban vajmi kevés a köze Rousseau nagy hatású
könyvéhez. „Olyan fiatalemberről lesz szó – magyarázza elképzeléseit a rendező
a Cahiers du Cinéma októberi számában –, aki nem hajlandó koptatni a túlzsúfolt
gimnáziumok padjait, ehelyett a természettől akar tanulni, az embereket bámulja,
moziba jár, tévét néz, rádiót hallgat.” Emil szerepét Jean-Pierre Léaud,
Sophie-ét – Patricia Lumumba néven – Juliet Berto alakítja. Godard nem volna
Godard, ha a két fiatalt nem dobná be azonnal a politikai élet sűrűjébe.
Patriciát például azért rúgják ki az egyik Citroën-üzemből, mert arra biztatta
a munkásokat, hogy vegyék fel zsebmagnóra a főnökök szidalmait. Ami Emilt illeti,
ő erőnek erejével akar átjutni az egyetem bejáratát őrző ejtőernyősök sorfalán,
mire azok tüzet nyitnak, és halálosan megsebesítik. Idáig az elkészült film azonban
nem jut el, megreked az első szintnél, ami nem más, mint a két fiatalnak a
valósággal való találkozása.
Godard olyan nevelést
állít szembe a kilúgozott „hivatalos” tananyaggal, amely lehetővé teszi, hogy a
diákból a „Mao Ce-tung-i gondolat fényében” igazi forradalmár legyen. A
megvilágosodást a rendező korántsem agymosásként, nem is valamiféle elitiskolai
képzésként képzeli el, mindez inkább afféle szeretetteli párbeszéd egy olyan
férfi meg egy olyan nő között, akik a létező világ hazugsággal fertőzött nyelve
és képei elől visszamenekülnek az ártatlanság állapotába.
A filmnek – Godard a
címet (Le Gai Savoir) Nietzschétől
kölcsönözte – egyszerű a szerkezete. Mintha tanteremben ülnének, Emil és
Patricia nézik az eléjük vetített képeket, kérdéseket tesznek fel velük
kapcsolatban, kommentálják őket, miközben Godard, akit nem látunk, órát tart,
magyaráz, szójátékkal, szabad asszociációval próbálva megvilágítani a nyelv
rejtett igazságát. A módszer hol didaktikus, hol humoros, hol felszínes, de az
üde párbeszéd őrzi ennek a rendkívüli évnek a hangulatát. Mivel a filmet a
májusi események után vágják csak össze, Godard a diákvezérek (köztük Cohn-Bendit)
hangját is felhasználja, sőt, a filmbe sok fotót és eredeti háttérzajokat is
beilleszt.
Nem csoda, hogy az ORTF
hallani sem akar a Le Gai Savoir
bemutatásáról, az úgynevezett ellenőrző bizottság pedig (magyarán filmcenzúra)
nem is engedélyezi a film franciaországi bemutatását. Mivel a dialógust, egy
évre rá, könyvben is kiadják, könnyű utána nézni, mi is zavarhatta a cenzúrahatóságot.
Szó van a filmben – a sértőnek és obszcénnak tartott tirádákat nem számítva – a
szimplán lefasisztázott és „zömmel csak reklámot sugárzó” francia
köztelevízióról, amelynek gyáva gazemberek a munkatársai, szó van az Ifjúsági
Ügyek „mindenre képes” miniszteréről (a posztot 1968-ban François Missoffe
töltötte be), továbbá Godard nemcsak részletesen elmagyarázza, hogy mi a
Molotov-koktél receptje, de arra is javaslatot tesz, ki legyen a célpontja
ennek a házilag előállítható bombának: többek közt a CRS-nek nevezett francia
rohamrendőr meg az olasz carabiniero, vagyis az elnyomás minden emblematikus
képviselője…
Mindent összevéve, a Le Gai Savoir már a „Dziga Vertov
csoport” alkotásainak szájbarágó stílusát és a godard-i mozi későbbi
alakváltozásait előlegezi. A filmet Európában egyetlen egyszer mutatják be a
nagyközönségnek, mégpedig 1969. június 28-án, de három hónapra rá a New York
Theater is műsorra tűzi. A Le Gai Savoir
az első a Jean-Luc Godard „láthatatlan” filmjeinek sorában: annak jele, hogy a
sztárkultuszt elutasító rendező ettől fogva valamiféle fél-illegalitásban
képzeli el művészi pályáját.
*
Mert Godard a hatvanas
évek második felében már egyik nagy sztárja a francia mozinak. Bizonyítéka
ennek az a könyv is, amely Jean-Luc
Godard par Jean-Luc Godard címen épp 1968 májusának elején jelenik meg a
párizsi Pierre Belfond kiadónál (a kötet – valóságos breviárium – az akkortájt
már maoista filmrendező legfontosabb kritikáinak és interjúinak gyűjteménye).
Csakhogy Godard maoizmusa – és ez az összegyűjtött szövegekből is kirajzolódik
– nem egészen azonos a Kína felé tekintgető francia szélsőbal szögletes
meggyőződésével. Ez utóbbi például – akárcsak az FKP – keményen elítéli az
akkortájt kezdődő diákzavargást, a munkástömegektől elszakadt fiatalok
kispolgári elégedetlenségének tartva az egyetemisták lázongását (a fiatal
maoisták a diákokkal való szolidaritás helyett inkább a nagyüzemi munkássággal
keresik a kapcsolatot). Godard azonban – velük ellentétben – közel érzi magát
az egyetemistákhoz, és megbűvölt csodálója Daniel Cohn-Bendit tevékenységének
és személyiségének.
Május 4-ének 5-ére
virradó éjszakáján (ezen az éjszakán volt az első nagyobb összecsapás a Latin
Negyedben a diáktüntetők meg a rohamrendőrök között) ő is részt vesz a „haditanácson”,
amit egyik műkritikus barátja montparnasse-i lakásán tartanak. Ott merül fel az
ötlet: a köztévé egyik irodájában van egy tucat kamera, mi volna, ha lefoglalnák
a felvevőgépeket, és átadnák őket a diákoknak? Így is történt: a kamerákat
lefoglalják, és – egy 35 mm-es Cameflex kivételével – átadják a kíséretükben
levő egyetemistáknak. A megmaradt kamerával pedig beülnek a műkritikus
lehajtható tetejű gépkocsijába, hogy filmre vegyék az aznap éjszaka történteket.
Godard, miután megnézte a filmet, úgy nyilatkozott, ennél jobb filmet senki se
csinált 1968 májusáról. Kár, hogy a filmszalag – amit a nanterre-i diákoknak is
levetítettek – elveszett a májusi zűrzavarban.
6-án már maga Godard is
utcán van – ő egy 16 mm-es Beaulieu-féle kézi-kamerával ‑, hogy megörökítse az
eseményeket. Az utcai harcokban – kivágott fák, felszedett utcakövek,
felborított és felgyújtott autók, vízágyúk, könnygránátok – vagy nyolcszázan
megsebesülnek, négyszáz tüntetőt őrizetbe vesz a rendőrség. Négy napra rá, a május
10-ről 11-re virradó éjszakán, a Latin Negyed még elkeseredettebb harcok
színhelye. Ez volt a „barikádok éjszakája”. Sok fotó készült a kézi kamerájával
dolgozó sötét szemüveges Godard-ról ezekben a mozgalmas napokban. A rendezőt Chris
Marker is lefilmezte; a jelenetet aztán fel is használta a Le fond de l’air est rouge (Vörös
az ég alja) című 1977-es filmjében.
Godard – Anne
Wiazemskyvel meg Jean-Pierre Léaud-val az oldalán – éjszaka is járja az
utcákat, megy barikádról barikádra, és ahogy „elkötelezett” rendezőhöz illik, igyekszik
minden fontosat megörökíteni. Ott van május 13-án azon az egymilliós tüntetésen
is, amely a place de la République-től indul, és halad a place
Denfert-Rochereau felé, ott van a Sorbonne-t még aznap kora este elfoglaló és a
sikert dzsessz-koncerttel ünneplő diákok között, és ott van, két napra rá, az
Odéon színház nézőterét forradalmi fórummá alakító egyetemisták soraiban, mi
több, szem- és fültanúja az első színházfoglalók meg a színházigazgató
Jean-Louis Barrault közti ingerült szóváltásnak.
Ekkorra a Langlois
visszahelyezéséért vívott harcban már megedződött filmes társadalom is
csatasorba áll, és beleveti magát a harcba. Május 15-én az (azóta ENS Louis-Lumière-re
átkeresztelt) ENPC, vagyis a Fotó- és Filmművészeti Főiskola diákjai is
sztrájkba lépnek, és elfoglalják a tantermeket. Egy nappal később, 16-án, a
rangos Idhec (Institut des hautes études cinématographiques) hallgatói is
követik példájukat, 17-én este kilenckor pedig az ENPC Vaugirard utcai
épületében megnyílik az egész filmszakma États Généraux-nak nevezett első közgyűlése.
Ezerkétszáz szakember és diák gyűlt össze az intézmény dísztermében. Jean-Luc Godard
is jelen van a közgyűlés első három napján, de valahogy nem érzi jól magát a
bőrében. Hiába a sztárság presztízse, 1968 mégiscsak a kétségbevonásnak, minden
tekintély megkérdőjelezésének éve. Ez alól a sztárság sem kivétel. Godard azonban
zokon veszi, hogy a közönség leszólja, megmosolyogja a javaslatait. Emellett
hiábavalónak, meddőnek tartja a nemritkán amatőr (például ingyen-mozit követelő)
hozzászólásokat. Négy indítványt azonban 17-én elfogad a közgyűlés közönsége.
Megszavazzák az általános sztrájkot, a forgatások és filmvetítések leállítását,
a gyűlölt Nemzeti Filmintézetnek (vagyis a CNC-nek) a felszámolását, valamint a
cannes-i filmfesztivál felfüggesztését.
Időközben ugyanis, május
10-én, a XXI. cannes-i filmfesztivál megnyitja kapuit, és Robert Favre Le Bret
fesztiváligazgatónak esze ágában sincs lefújni a tervezett bemutatókat. De
17-én befut Truffaut, akit azzal is megbíztak, hogy közvetítse a közgyűlésnek a
fesztivál felfüggesztését megszavazó határozatát. Másnap reggel megérkezik Godard
is. Emellett Alain Resnais, Claude Lelouch, Louis Malle és Claude Berri is Cannes-ban
van már. Mindannyian eltökélték, a tervezett sajtó-értekezleten együtt fogják követelni
a filmes seregszemle azonnali bezárását. Arra célozva, amit Mirabeau 1789.
június 23-án XVI. Lajos küldöttjének mondott a Labdaházban („…a nemzet
akaratából vagyunk itt, és csak szuronnyal lehet eltávolítani minket.”), Godard
kijelenti: „a Fesztiválpalotát elfoglaltuk, és innen csak Esquimaux Gervais
márkájú jégkrémmel lehet eltávolítani minket…” A bejelentést óriási hangzavar
fogadja. Roman Polanski, Louis Malle, Monica Vitti azonnal lemond
zsűri-tagságáról, a zsűri elnöke pedig, az idős André Chamson keserűen
állapítja meg, hogy a csonka testület már nem határozatképes.
A viharos hangulatban
Godard meg Truffaut a lázadók élére állnak, elfoglalják előbb a fesztiválpalota
hallját, majd a dísztermet. Az a céljuk, hogy megakadályozzák Carlos Saura Peppermint frappé című filmjének kora
délutánra kitűzött vetítését. A vita egyre hevesebb a fesztivál felfüggesztését
követelő radikálisok, valamint azok között, akik – tekintettel a külföldi
filmesekre meg a közönségre – a vetítések folytatása mellett kardoskodnak.
Godard megpróbálja meggyőzni a közönséget arról, hogy a tiltakozó diákokkal meg
munkásokkal való szolidaritás most fontosabb minden filmbemutatónál, de hiába.
Lehurrogják, kifütyülik. Mire Godard, türelme fogytán, lemarházza a nézőket.
Majd elsötétül a nézőtér, és megkezdődik a Peppermint
frappé vetítése. De a színpadon álló rendezők, akikhez időközben a színész-rendező
Jean-Louis Richard és Jean-Pierre Léaud is csatlakozott, nem hagyják annyiba a
dolgot. Rácsimpaszkodnak a függönyre, nem hajlandók lemenni a színpadról. Mire
abbamarad a vetítés, és felgyulladnak a lámpák.
Robert Favre Le Bret
fesztiváligazgató jelenik meg a színpadon, mellette Philippe Erlanger, a
fesztivál tiszteletbeli elnöke, valamint André Holleaux, a Nemzeti Filmintézet,
a CNC igazgatója. Megpróbálják jobb belátásra bírni a lázadókat, a fesztivál nemzetközi
seregszemle – érvelnek –, és Franciaországnak semmivel sincs több joga, mint a
külföldi részvevőknek. Legalább a külföldi filmeket mutassák be – indítványozzák.
A terem megéljenzi a javasolt kompromisszumot, de Carlos Saura, a Peppermint frappé rendezője valamint a
főszereplő Geraldine Chaplin tiltakoznak, kiderül, ők is szolidárisak a
lázadókkal. Akik nem mozdulnak a színpadról. Mire a vetítéspárti nézők felrohannak
a színpadra, és összeverekednek a rendezőkkel. Truffaut-t fellökik, Godard-t
pedig, aki a szemüvegét is elveszti a nagy kavarodásban, pofon vágják. „A film
– üvölti Godard, teljesen kikelve magából – azé, aki csinálta. Egy filmet nem
lehet a szerző akarata ellenére bemutatni!”
Mire a rendezők sorban
be is jelentik, hogy visszavonják a filmjeiket a versenyből. Közben a vita
folytatódik a színpadot elfoglaló rendezők meg a közönség között. Polanski is
megszólal, szemére veti Truffaut-nak meg Godard-nak, hogy nekik csak játék a
forradalom, mint gyerekeknek a katonásdi, és ő, aki lengyel lévén, mégiscsak
tudja, mi a „vörös zászló”, azt tanácsolja francia rendezőtársainak, hogy
legyenek egy kicsit óvatosabbak. A nézőtéren hátulról kiabálnak, hogy tűz van,
mire a nézők fejvesztve igyekeznek elhagyni a helyiséget. A terem már csaknem
üres, mire kiderül, hogy a tűz vaklárma volt. Amikor a maradék közönség megnyugszik,
megjelenik Le Bret, és bejelenti, aznap minden vetítés elmarad. Majd másnap, amikor
már a szolgálatok is figyelmeztetik a rendzavarás veszélyére, úgy dönt, félbeszakítja
a rendezvényt.
A XXI. cannes-i
filmfesztivált – a nyitó film címével szólva – „elfújta a szél…”
(Folytatjuk)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 20-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13607 |
