Pernecker Dávid
A
filmeket és sorozatokat újragondoló rajongói elméletek ártalmatlannak tűnő
sületlenségei a művek jelentését kérdőjelezik és tagadják meg.
Filmekről
spekulálni kitűnő szórakozás, remek időtöltés. Egy bizonyos szintig szorosabb,
mélyebb viszonyba kerülhetünk egy-egy adott filmmel, ha elméleteket gyártunk
történetükkel, szereplőikkel kapcsolatban. A spekulációknak azonban határa van.
Az egyre csak terjedő és terebélyesedő rajongói elméletek (fan theories) azonban hajlamosak túllépni ezt a határt,
túlmerészkednek a történetek feldolgozásában mindig is szerepet játszó
egészséges találgatás („Szerintem ő a gyilkos!”) határvonalán, és berendezkednek
egy önkényesen kialakított és biztonságosnak vélt birodalomban, mely igen messze
esik már attól, amiről az adott film vagy sorozat valójában szól. A rajongói
elméleteket összetákoló csodálatos elmék úgy védelmezik az általuk leleplezni
vélt filmes összeesküvéseket, mintha azok az adott alkotások megrendíthetetlen,
egyedüli, kizárólagosan érvényes magyarázatát adnák.
Jól
láthatóvá vált ez a mentalitás például a Törvény
nevében (True Detective) sorozat 2014-es
első évadának fináléja után. A sorozat rajongói éjt nappallá téve vizslatták
Nic Pizzolatto jótékonyan homályos művét. Ennek eredménye meg is lett,
kitalálták ugyanis, hogy Marty Hart nyomozó (Woody Harrelson) felesége a
történet hátterében folyton ott lebegő mumus, a Sárga Király, hogy Rust Cohle
(Matthew McConaughey) egy vietnami elől menekül, aki a nyomozó háborús bűneiért
akar bosszút állni, és azt is, hogy Hart és Cohle egy természetfeletti
dimenziócsapdába fognak átlépni a sorozat záró-epizódjában. Amikor pedig az
utolsó epizód stáblistája elkezdett peregni, a fejtegetések kiagyalói –
gondosan felépített elméletük védelmében – csalódottan estek neki a szerzőnek.
Az erősen elliptikus történetvezetésű Törvény
nevében nyilván remek alkalmat nyújt az ilyen és ehhez hasonló – idézőjeles
bizonyítékokkal alátámasztott – elméleteknek, azonban a fináléra érkező kemény
reakciókból egyértelművé vált, hogy a rajongói teóriák miért is olyan
sebezhetőek, megszülői pedig miért olyan sértődékenyek.
A
fan-elméletek megalkotói ugyanis képtelenek elszakadni attól a gondolattól,
hogy minden általuk szeretve tisztelt alkotás valamiféle narratív csavarba fog
torkollni, hogy minden szeretett műben ott van egy meglepetés, egy fordulat,
amire az adott alkotás épül, vagy ami átírja annak történetét. Így „derülhetett
fény” arra, hogy a J. K. Rowling Harry
Potteréből készült filmfolyamban Dumbledore (Michael Gambon) nem más, mint
a valamilyen félresikerült varázslatnak köszönhetően időhurokba keveredett Ron
Weasly (Rupert Grint). De így juthatott valaki arra a következtetésre is, hogy
a Jurassic Worldben Owen Grady (Chris
Pratt) nem más, mint a Jurassic Park
elején látható pufi kissrác, akinek Alan Grant (Sam Neill) bemutatja, hogy
miként vadásznak a velociraptorok. Hasonlóképpen fejtették meg azt is, hogy a
második Mad Max-filmben bumeránggal
gyilkoló előemberi kisfiú cseperedett a Tom Hardy által 2015-ben megformált hőssé.
Sokakat hódított meg az elmélet, miszerint Christopher Nolan A sötét lovagjának igazi hérosza nem a
denevérember, hanem annak antagonistája, a Joker, aki a film során Gotham
gengsztereit és korrupt elöljáróit teszi el láb alól, megtisztítva a várost a
bűntől. Az elmélet arra viszont nem tér ki, hogy Joker miért robbant fel egy
ártatlanokkal teli hajót.
A
rajongók ezeket a teóriákat nagyszabású személyes intellektuális
teljesítménynek vélik – és némelyik a fantáziálás szintjén valóban az is –, de
leleményességük elismerését nehezíti, hogy a legtöbb esetben arról van szó
csupán, hogy pár filmszerető elgondolkodik azon, hogy „mi lenne, ha”. A
legújabb Csillagok háborúja-film, Az utolsó Jedik kapcsán ez a minta
tökéletesen láthatóvá válik. Még a mozikba sem került a tűkön ülve várt mű, de
a rajongók már a film plakátjának kompozíciójába látták Darth Vader
sziluettjét, ami számukra egyet jelentett azzal, hogy a Sötét nagyúr valamilyen
formában visszatér a vászonra. Azt az összetett kérdést, hogy miként és miért
történne ilyesmi, nem bolygatták. Szerencsére a Luke Skywalkert alakító Mark
Hamill gyorsan megcáfolta az elméletet, amit elméletnek csak ironizálva nevezhetne
bárki. A cím és a film előzetese bőven elég volt pár lelkes fan számára ahhoz,
hogy előjöjjenek a „szürke Jedik” ötletével, mely nagyjából annyit tesz, hogy
Rey (Daisy Ridley) a Jedi-rend elkerülhetetlen bukása után az első olyan
Erő-használó hőssé válik az öreg Luke tréningjének köszönhetően, aki az Erő
sötét és világos oldalából egyaránt képes meríteni. Ehhez az elmélethez nyilván
erősen társul a másik: Luke az utolsó Jedi, és tuti, hogy meg fog halni a film
cselekménye során. Közben mások azt fejtegetik, hogy Luke már nem is Jedi, sőt,
éppen ellenkezőleg, gonosz figurává válik, akit Rey, az igazi utolsó Jedi fog
kinyírni. Folytathatnánk ezt a felsorolást napestig.
Az
ilyen és ehhez hasonló elméleteket hasonló motiváció hozza világra, mint a
rajongói fikciókat (fan fiction) és a
rajongói képzőművészeti alkotásokat (fan
art). Míg azonban utóbbiak megalkotóit az vezérli, hogy egy adott filmet
alapul véve abból új történetet, új víziókat hozzanak létre, addig a rajongói
elméletek a konkrét filmektől és sorozatoktól nem tudnak elszakadni. A rajongói
fikciók és műalkotások (rajzok, festmények, szobrok, zeneművek) a filmek
elemeivel úgy játszanak, ahogy valaki, aki szembemegy a LEGO építési
útmutatójával, és valami részben-egészben mást épít a kockákból, mint amire
azokat szánták. A rajongói elméletek szerzői szerint viszont a LEGO-építményt
az építő csak álmodta, az nem is létezik. Travis Bickle, Martin Scorsese Taxisofőrjének főhőse pedig meghalt a
bordély koszos padlóján. A film utolsó jelenete csupán Bickle haláltusája során
vizionált látomása. Scorsese semmit nem mond tehát az Államok társadalmáról
művének sokkoló zárójelenetében. James Bond pedig nem valódi személyiség, hanem
csak egy fedőnév, amit a sorozat minden újragondolásakor más- és más kémek
vesznek fel, és minden eddigi – Daniel Craig előtti – Bond-figura vagy meghalt,
vagy kiöregedett.
A
legkomolyabb probléma a rajongói elméletekkel az – mint az talán a fenti
példákból is látszik –, hogy a filmek és a sorozatok mélyebb rétegeibe
merészkedő analitikus olvasattal szemben megragadnak a mű felszínén, és onnan
nem is tágítanak. Ez a felszín pedig a történet és a történet el- vagy inkább
felmondása, pontosabban ennek olyan aspektusai, melyeken az elméletek alkotói
nem képesek túllendülni, vagy csak simán nem értik azokat. A rajongói elméletek
eltekintenek a metaforák felkutatásától, csupán a történet vélt vagy valós
hiátusainak kitöltése a céljuk. Nem a mű jelentését igyekeznek megérteni, nem a
nagyobb képet keresik a kereten túl, nem mélyebb értelmet kutatnak a sorok között,
hanem azt állítják, hogy amit láttunk, az nem
úgy van. Az egész csak megtévesztés volt.
A
rajongói elméletek szerzői a művek történetének bizonyos szintű tagadásában
élik ki tehát magukat. Rust és Cohle elveszett egy sátáni téridő-csapdában, és
kész. Az, hogy esetleg a Törvény nevében
zárlatában a gyilkos kalandot túlélő Rustot mindvégig emésztő mélyfekete nihil
csap át visszafogottságában is megtisztulásélmény-szerű reményteliségbe,
elfogadhatatlan számukra.
Mindennek
ellenére a rajongói teóriák ártalmatlannak tűnnek, hiszen nem kell velük
foglalkozni, ha nem akarunk. Pár betépett félművelt cinefil kitalálta, hogy a
minden Csillagok háborúja-megszállott
által tiszta szívből gyűlölt Jar-Jar Binks valójában egy teljesen képzett
harcos, aki tökéletesen tudja használni az Erőt – na és, kit érdekel? Nos, úgy
tűnik, hogy sokakat, mivel már nem csupán a Reddit van tele velük, hanem a
szórakoztató-filmes netmagazinok, sőt, még a magvasabb kritikákat publikáló portálok
is számos teóriát közölnek (főleg a Reddit felhasználóinak tollából). Az
olvasók szeretik ezeket az elméleteket, mert érdekesek, mert viccesek, mert „gondolatébresztők”.
A szerkesztők pedig azért vonzódnak hozzájuk, mert a másolás-beillesztés – tényleges
munkát helyettesítő – protokollja után már nem kell velük tovább dolgozni.
Miután ezek az írások betörtek a kattintásvadász filmes oldalakra, nívójuk,
hitelük, hihetőségük is megnőtt. A kontentszörnyet valamivel etetni kell, és a „lenyűgöző”
vagy „elmerobbantó” rajongói teóriák hozzájuk fűzött kommentárok nélküli
újraközlése némileg könnyebb meló, mint arról elmélkedni, hogy a Mad Max: A harag útja hősei közül kik
felelnek meg az Apokalipszis négy lovasának, vagy arról, hogy az Eredet miért szól a filmkészítés
folyamatáról. Épp ezért sokan hajlamosak már összekeverni a rajongói
fantáziálásokat a kritikákkal, esszékkel, és elemzésekkel. Ha pedig ez így megy
tovább, a rajongói elméletek a filmes publicisztikák éllovasai lehetnek, ami a
velejüket adó felszínesség és átgondolatlanság filmesztétikai térnyeréséhez
vezethet – már ha egy kicsit riogatni szeretnénk.
Arról
viszont a rajongói elméletek – fentiekhez hasonló – elmarasztalásakor nem
igazán esik szó, hogy mégis kinek képzeljük mi magunkat, hogy holmi
elefántcsonttornyokból dorongoljuk le azokat a filmkedvelőket, akik legalább igyekeznek
valamit kezdeni kedvenc filmjeikkel, próbálnak gondolkodni róluk. Nem az lenne
a feladat ilyen érdekes jelenségek vizsgálatakor, hogy valamiképp felhívjuk a
figyelmet arra, hogy a rajongói elméletek is vezethetnek igazán mély, részletes
analízishez, ha azok kiötlői egy kicsit jobban figyelnének a film
formanyelvére, a szimbólumokra, hasonlatokra, parabolákra, referátumokra, és
kevésbé hagyatkoznának a történetek nem létező fordulatainak és vélt titkainak
leleplezésére?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/03 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13584 |
