Huber Zoltán
: A „fake news”
kifejezés maga is álhírré válik, ha nem értjük meg alaposabban.
Alig néhány éve egyeduralkodónak számított az a nézet,
hogy az internet fejlődésével és a közösségi platformok robbanásszerű
terjedésével végre valóban egyenlő mértékben és közvetlenül formálhatjuk a
demokráciát. A világháló alulról építkező struktúrája és a hatalmas mennyiségű
heterogén információ törvényszerűen kizárják a tudatos torzítás, az elhallgatás
vagy a manipuláció lehetőségét, szólt az érvelés, amit az arab tavasz
kipattanása látszólag látványosan példázott. Aztán ahogy a valódi megújulás
helyett csak még instabilabbá vált a régió, a hurráoptimizmus is egyre sötétebb
depresszióba csúszott.
A kritikus hangok és negatív vélemények felerősödése nem
mostanában kezdődött, de Donald Trump és a Brexit óta a közösségi médiát
apokaliptikus jelzőkkel szokás illetni. Míg 2016 egyik kulcskifejezése a „post-truth”
volt, 2017 a „fake news” jegyében telt és vérmérséklettől függően a
szólásszabadság, a demokrácia vagy a
teljes nyugati világrend egyik legnagyobb veszélyforrásaként emlegetik és egyre
hangosabban követelik a virtuális közösségi terek külső szabályozását.
Trump egyik kedvenc szófordulata hatalmas villámkarriert
futott be és már jóval többet jelent az álhírnél. Jelenleg ott tartunk, hogy sokan
és sokféleképp használják, azaz pro- és kontra automatikusan összekapcsolják
mindenfélével anélkül, hogy előtte pontosan tisztáznák, mit is értenek a
kifejezés alatt. A „fake news” maga is szenzáció lett és szép lassan ugyanúgy
elferdíti és torzítja a tényeket, mint az álhírek, ezért érdemes alaposabban a
fogalom mögé nézni.
A megváltozott technológiai környezetet ostorozók hajlamosak
úgy gondolkodni, mintha valami egészen új helyzetről lenne szó, pedig az
érzelmi befolyásolás, a kétes hitelességű információk továbbadása és a média
tudatos manipulálása korántsem mai fejlemények. Ami a közösségi média
megjelenésével jelentősen változott, az a hatékonyság és a sebesség. A
célközönséget ma minden eddiginél gyorsabban és pontosabban el lehet érni, az
átalakuló kommunikációs és médiafogyasztási szokások pedig tagadhatatlanul olyan
tendenciákat indítottak el, melyek aggodalomra adnak okot.
Való igaz, a bárki számára szabadon és látszólag ingyen
hozzáférhető hálózatokon soha nem lehetett még ennyire eredményesen információt
gyűjteni, ellenőrizni vagy gyártani, a kérdéssel foglalkozó elemzések túlnyomó többsége
kizárólag a technológiára, módszerekre vagy célokra koncentrál és elfeledkezik
magáról a felhasználóról, aki egyértelműen az egész folyamat kulcsa.
Tény, hogy a Facebook, a Google és a hozzájuk hasonló
tech-cégek üzleti modellje, az újfajta hirdetési szisztémák és a különféle oldalak
motorháza alatt ketyegő titokzatos algoritmusok mind a bulvárosodás és a szenzációs
álhírek terjedésének kedveznek. A közösségi média hajnalán a résztvevők
önszabályozása még működhetett (a légből kapott híreket a kommentelők gyorsan
hatástalanították), ma annyi a felhasználó és az információ, hogy az effajta
kontroll lehetetlen.
Az automatizált, a klikkelések számára (azaz bevételre
és/vagy politikai tőkére) optimalizált programok és troll seregek hibátlanul használják
a platformok lehetőségeit és túl nagy tempót diktálnak. Ám az, aki az álhírek burjánzását
és tovagyűrűző hatását Zuckerberg, Trump vagy az orosz titkosszolgálatok
nyakába varrja, az épp a lényeget hagyja figyelmen kívül: az egyszeri
felhasználót, aki hozzászól, megoszt, tartalmat gyárt és magára zárja a valóság
egy számára kényelmes olvasatát. (Bővebben: Baski Sándor: Buborékok és barrikádok – Közélet
a világhálón – Filmvilág 2017/1.) A célzottan előállított álhírek volumene
ugyanis eltörpül a személyes tartalmakhoz, megosztásokhoz és hozzászólásokhoz
viszonyítva.
Mivel maga a technológia alapvetően értéksemleges, csak
ráerősít a már létező attitűdökre. Az internet, a virtuális kommunikáció és a
digitális közösségi terek az emberi agyra, viselkedésre vagy az információ
feldolgozására gyakorolt hatásait kutató tudósok megállapításai – nem meglepő
módon – tökéletesen rímelnek a társadalomtudósok megfigyeléseire. Az egyéni és
közösségi szint egymás tükörképei, a „fake news” diadalmenetét, a szélsőséges,
egymást kölcsönösen kizáró és tagadó világmagyarázatok terjedését, a közösen
elfogadott tényalapok eltűnését így ebből a személyes nézőpontból is érdemes
átgondolni.
A közösségi háló egyik nagy ígérete, hogy soha nem
leszünk magányosak és unatkozni sem fogunk, hisz bárkivel bármikor kapcsolatba
léphetünk. Bár ma virtuálisan többet kommunikálunk, mint valaha, ezek valójában
vészesen egyoldalú és lebutított alkalmak. Sherry Turkle amerikai
szociálpszichológus egyenesen úgy fogalmaz, itt az ideje visszakövetelni a valódi
beszélgetéseinket. A chat-ablakokban felbukkanó másik ugyanis nincs jelen,
inkább egyfajta illúzió, a virtuális csevegés során így gyengül az odafigyelés
és az empátia. Ha valaki főleg így kapcsolódik az embertársaihoz, kevésbé fogja
felismerni a másik érzéseit, ami előbb-utóbb az önértékelés és a külvilágról
alkotott kép és az információfeldolgozás torzulásaihoz vezet.
Az agyunk egész egyszerűen nem úgy működik, mint a közösségi
oldalak algoritmusai, azaz máshogyan kezeli az emberi kapcsolatainkat. A virtuális
térben mindenki, még a legtávolabbi, egyébként már rég elfelejtett ismerős is
érdekesnek, fontosnak és elérhetőnek tűnik. Az egyenlő megjelenés első pillantásra
nagyon demokratikusnak tűnő elvéből egyenesen következik, hogy egy ilyen
viszonyrendszerben bárki pillanatok alatt véleményvezérré válhat. Elég csak
ráérezni a többiek hangulatára, a népszerűnek vélt álláspont hangoztatása a csoportnyomással
és a nyájhatással keveredve könnyen öngerjesztővé válhat. Mivel mindenki a
többiek figyelmére vágyik, ezért olyasmit oszt meg, amiről úgy gondolja, a
közössége ráharap. Ha kizárólag személyes kapcsolatteremtésre szeretnénk is
használni ezeket a felületeket, akaratlanul is egy amorf információáramlásba
kerülünk. Mindez a médiafogyasztási szokásainkat, így természetesen a filmhez
való viszonyunkat és a filmkritika helyzetét is érzékenyen érinti.
(Összeállításunkban a blogos filmértelmezéssel Pernecker Dávid és Szíjártó Imre
cikke foglalkozik bővebben. – A szerk.)
Evolúciós örökség, hogy a negatív hírek jobban
megragadják az emberek figyelmét, így ezek nyilván jobban terjednek. A mai
információdömpingben egy magát tájékozottnak tartó ember azonban már könnyen úgy
érezheti, a jelen problémái előbb-utóbb biztosan maguk alá temetik az
emberiséget. Ha persze objektíven vizsgálnánk, könnyen belátható, valójában
óriási lehetőségek állnak előttünk, ám ezt a nézetet több energiába telik
képviselni, mint a negatív szemléletet követni.
A cinizmus nagyon kényelmes alapállás, hisz felment a
felelősség alól, ami a „fake news” és a konteók hatásmechanizmusának egyik
legfontosabb eleme. Ördögi kör ez, hisz ha a többség hasonlóan gondolkodik, a
negatív jóslatok önbeteljesítővé válhatnak, amire aztán rögtön rávágható, „na
ugye, mi előre megmondtuk”. Vagyis az a hamis kép alakulhat ki, hogy a
véleményvezérek és követőik valami kikezdhetetlen igazság vagy tudás birtokában
vannak.
Az empátia háttérbe szorulásával és a cinizmussal a megváltozó
médiafogyasztási szokások tökéletes szimbiózisban léteznek. A közösségi
felületek vezető cégei a mai napig technológiai- és nem médiacégnek tekintik
magukat, ami azért fontos, mert így nem vállalnak felelősséget a rajtuk
keresztül áramló tartalomért. A rá zúduló hírtömegből a felhasználó mazsoláz,
azaz ő a saját hírfolyama szerkesztője és alakítója, aminek nem feltétlen van
tudatában.
Nincs tényellenőrzés, sőt, az információkat
akarva-akaratlan mindenki a saját nézetei, világképe szerint formálja, ráadásul,
ha valami ezeknek ellentmond, nemhogy mérlegelni nem kell, de még csak
szembesülni se vele. Csak be kell
zárni a megfelelő ablakot, az algoritmusok a háttérben figyelik és megjegyzik,
hogy mit is szeretnénk látni. Kényelmes, egyszerű, otthonos és fájdalommentes:
észre sem vesszük és máris abban a bizonyos véleménybuborékban találjuk
magunkat még akkor is, ha úgy gondoljuk magunkról, hogy nagyon éberek vagyunk
és kritikusan gondolkodunk.
Mivel túl sok információ ömlik ránk, nincs időnk és
energiánk megvizsgálni és elemezni egy hír vagy szöveg szélesebb kontextusát.
Ahogy az iróniát is sokkal nehezebben ismerik fel a virtuális térben, úgy a
ferdítéseket vagy hazugságokat sem feltétlenül csípjük el. A kétkedés vagy
továbbgondolás helyett kulcsszavakra ugrunk és automatikusan, gyakran zsigerből
reagálunk. Ha elér egy kritikus tömeget, a vicces paródiából halálosan komoly
szöveg, a légből kapott fantazmagóriából vagy a féligazságból valódinak tűnő
álhír lesz. A filmkritikának is ezzel a helyzettel kell szembenéznie, hisz a
zsigeri nézői reakciók és bulvár-pletykák ma jóval nagyobb súlyt képviselnek,
mint az átgondolt vélemények.
A ténnyé szilárduló véleményekből és spekulációkból végül
olyan párhuzamos valóságok születnek, melyek között akár áthidalhatatlan
szakadékok is keletkezhetnek. A közösen elfogadott tényalapok híján az építő
vita lehetősége tűnik el, ami atomizálja a társadalmat és a manipulatív
politikusoknak kedvez, akik nyilván tudatosan erősítik is ezeket a
folyamatokat.
Az álhírek és dezinformációk efféle terjedése elsősorban
azokban az országokban hatalmas probléma, ahol hiányzik vagy nagyon gyenge a
független, a tényeket folyamatosan ellenőrző média, de a fejlett demokráciák is
komoly kihívásokkal néznek szembe. Innen már csak az a kérdés, inkább optimisták
vagyunk-e és mindebben a virtuális hálózatok egy régóta esedékes tisztulási
folyamatát látjuk, vagy a negatív véleményeket követve megkongatjuk a
vészharangot.
A „fake news” komplex problémájával pro- és kontra nagyon
csábító és egyszerű visszaélni, ahogyan nagyon kényelmes a technológiára vagy a
hatalomra mutogatni. A kezdeti hurráoptimizmus után beköszöntött a nagy
kiábrándulás, de ha már egyszer úgy alakult, hogy több milliárd ember önként
lemondott a személyes szabadsága egy részéről néhány cég javára, akkor érdemes
megvizsgálni a saját egyéni lehetőségeinket.
Tudatosítanunk kell magunkban, hogy olyan üzleti vállalkozásokról
beszélünk, amik profitot termelnek, azaz a jelenlegi helyzeten csak akkor
változtatnak, ha tömegesen elfordulnak tőlük – ami egyébként a szavazatokra
hajtó politikusra is igaz. Másrészt az internet még mindig egy kaotikusan
burjánzó dzsungel, amit régen ünnepelni volt szokás, most pedig félni illik
tőle. E két szélsőséges hozzáállás helyett talán érdemesebb lenne végre tényleg
megtanulni helyesen használni, de ami még fontosabb, hogy mások véleményére
akkor is nyitottnak kell maradnunk, ha számunkra elfogadhatatlanul érvelnek.
Semmiféle gép nem ment fel ugyanis a nyílt, felelősségteljes gondolkodás alól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/03 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13572 |
