Schubert Gusztáv
Az időutazóval háromféle súlyos baleset történhet: elfelejti a múltat, megfeledkezik a jövőről, olvasatlanul szemétbe dobja a mai lapot.
2014. május 35.
Végre megtudhattuk a déli CD-Timesból, ki volt a gazfickó, aki miatt befagytunk a 2014-es évbe. Megtudhattuk? Nem tudom, miért írok múltidőt. Tegnap, tegnapelőtt – értelmetlen szavak már ezek is – ugyanezt olvastam, Holnap, holnapután – a se lesz többé – megint meg fogom tudni újra, hogy a pasast H. G. Wellsnek hívták, Pentiumom újra és újra megmutatja majd, hogyan szállt le a lyoni omnibuszról a Lumière-gyár előtt 1895 egy napfényes délutánján (ha nem mutatná, nehezen is tudnám elmagyarázni, mit is kell ezen érteni most, hogy örök holdtölte fényeskedik nekünk), hogyan zavarta meg az előhívó laborban foglalatoskodó testvéreket, hogyan avatta be őket ördögi tervének ártatlanabb részleteibe, amin persze a két derék francia kapva kapott, hiszen egy ideje maguk is hasonló projektumon mesterkedtek. „Miképpen lehet megállítani, rögzíteni, visszajátszani, előre és hátrapergetni a tünékeny időt? Uraim, ha tudni akarják, vessenek egy pillantást ennek a fekete doboznak a tartalmára.” Öcs és báty kíváncsian hajolt a vörös bársonytokban rejtező gép fölé: „Vetítő!” – kiáltottak fel egyszerre. Lelkesen, a testet öltött csoda láttán? Csalódottan, mert valaki megelőzte őket? „Nem, Uraim, többet tud annál. De nevezzék, ahogy jólesik. Az önöké. Nem, Auguste. Semmit sem kérek cserébe. Csak annyit, ne hagyják a padláson porosodni.”
„Az időgépemet.” De ezt már odakint tette hozzá. Elvegyülve az üzemből kitóduló munkások között. Magasságos délután volt, filmforgatáshoz ideális idő.
2014. május 35.
Filmbolond voltam. Napi 4-5 vetítés meg se kottyant. Faltam a fantasztikus filmeket. A klasszikusokat nem szerettem, nem érdekelte őket a jövő. Egyszerűen nem vettek róla tudomást, Rick és Ilsa Lund, Baptiste és Garance, Michel Poiccard és Patricia Franchini, szenvedtek, szerettek, az én hőseimhez képest mégis porszemek voltak, ha gondoltak is a jövőre, az csakis az ő személyes jövőjük volt, híján minden fantáziának, a másnapot olyannak képzelték, amilyen a jelenük volt. Én Mariát szerettem a Metropolisból, nem a helótalányt, aki a nagyváros bugyrában senyvedő munkásokat lázította, verjék szét, amit az új világ építészeinek lángelméje megalkotott, hanem tökéletes mását, a robot-Mariát. Példaképem Cabal volt, az És a holnap eljő falanszter-konstruktőre, aki megszerkesztette odakint, az emberi világban a harmóniát, véget vetett a hatvanéves háborúnak. Hogy gyűlöltem a simaképű Theotocopulost, aki keresztbe akart tenni minden haladásnak: „Mi végre ez a folytonos fejlődés? Boldogabbak lettünk általa? Vessünk véget neki. Ez legyen a tudomány utolsó napja!” Gyűlöletes szavak. Én Cabalnak hittem, amint a fellázadt falanszterlakók ostromolta obszervatórium tornyából az első űrhajó után tekintett: Az univerzum vagy a Semmi.
Aztán másfajta filmek jöttek. Nem álmodozott már senki szép új világról. A zsarnokoké lett a jövő, vagy a barbároké, Szibéria szeméttelep lett, Manhattan börtönsziget. A nagyvárosok utcáin lézerpisztolyos martalócok garázdálkodtak, a sivatagban motorosbandák öldököltek a kevéske benzinért, élethalálharc folyt a nőkért, androidok lázadtak teremtőjük ellen és keresték az örökélet titkát.
A moziból kijövet mindig sötét volt. Egyre sötétebb. Szakadt androidok kínáltak „egy kis szívességér” ingyenjegyet, mézesmáz nepperek alig használt implant emlékeket, horpadt robotok egy kis dugimozit. Mit tagadjam: kezdtem ezt a csúf új világot is megszeretni. Az idő minden zugába eljutottunk. Minden képtelen vágyam azonnal teljesült, minden elmúlt pillanat a memóriámba égett, olyan lettem, mint Funes, az emlékező, több emlékem volt, mint valamennyi embernek, mióta világ a világ. Funes képes volt felidézni az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és annak a tajtéknak a körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a quebracho-forradalom előtt. Én a jövőre is emlékeztem: a Niobé fagyos nitrogénfelhője ugyanígy kavargott stratoscafunk körül, amikor 3445-ben a begerjedt szilikonfalókat mentünk lecsendesíteni.
2014. május 35.
A filmkritikusok vették észre először, hogy baj van. Egy pesti filmlapban – valahol ott, ahol most a Pannon-tenger vet sugaras tajtékot – már tizennyolc évvel ezelőtt nevén nevezték a Kasszandra-szindrómát és a Funes-paradoxont:
„Az időutazóval – mind azok vagyunk a Föld nevű időgépen – háromféle súlyos baleset történhet elfelejti a múltat, megfeledkezik a jövőről, olvasatlanul szemétbe dobja a mai lapot. A három tulajdonképpen egy, bármelyik hibát kövessük is el: ugyanoda jutunk, a nemlét mozdulatlan örökkévalóságába. A természetes időben élő ember szelektál, felejti az érdektelen múltat, kerüli a fenyegető jövőt. Történetet, történelmet választ a milliárd lehetséges körül. Szegény? Amit elveszít térben és anyagban, időben és intenzitásban nyeri vissza. Az elátkozott szerencsésnek, akit a Funes-kór elkap, mindene meglesz, csak épp a lelke vész el, áttetsző, mint az ablak vagy a monitor képernyője, átfolynak rajta a képek, az egész világ átáramlik rajta, csak ő nincs sehol. Meglehet az emberi faj másodpercenként ötmilliárd hamis reflexió, de létezik, míg a kristálytiszta tengerszem semmit sem lát a benne tükröződő felhőkből, fenyvesekből.
Az anyagmegmaradás törvénye az informatikára is érvényes, Johnny Mnemonic csak azért lehet infohírnök, mert kitörölték a gyermekkori emlékeit, a szuperteljés múltért, a hiperfekt jövőért a jelennel fizetünk. Ha többet akarunk látni, a gondolkodási időnkből fogjuk megfizetni. Funes az első képzabáló. Húsz évnyi emléke is végzett vele, nekünk a film, a tévé, a kompjuter végtelen megabájt memóriát ajándékozott, ötven év műsoridőt minden áldott napra.
És ha mindez nem lenne elég: ott van a Kasszandra-effekt. A múltba repülők tudják, semmit sem szabad megváltoztatni a históriában, ha március idusán megmentik Caesar életét, száz év múltán sivatag vöröslik Róma helyén. A jövőutazás még veszélyesebb. A jövőből semmit sem lehet visszahozni, még az emlékeket sem. De akkor mi értelme van? És ki tudna a csábításnak ellenállni. Mindenki a jövőben szörfözik, utópiákat és rémmeséket mesél boldog-boldogtalan. A Tizenkét majomban hírnök jő a katasztrófán túlról, hogy megakadályozza a világ pusztulását. Nem az ügyességén múlik, hogy nem sikerül, a világ rezisztens már mindenféle katasztrófa-próféciára, olvasta már az összes forgatókönyvet az Astounding Magazine-ban vagy a Galaktikában. Még hogy időutas! Ki nem az? Nem hisznek neki, bolondokházába zárják.”
2014. május 35.
Az utolsó utópia, amit a katasztrófa előtt láttam, az utópiák végét harangozta. Menekülés Los Angelesből. Carpenter egyszer már megcsinálta ezt a filmet, akkor még fekete utópiaként mesélte. Tizenöt évvel később, a Gibson-féle virtuális világot belakva már nem volt többé értelme annak a kifejezésnek: „fekete utópia”, a totálkáros jövő végtelen játszótér lett, a katasztrófa-turizmus a legjövedelmezőbb üzletág. Úgy vártunk az újabb és újabb katasztrófára, ahogy Los Angeles romos börtönszigetén a szörfösök a földrengés utáni szökőárra.
Már csak egyetlen vészjelzés maradt: a paródia. A Menekülésben mindenki megkapja a magáét, a jövő mérnökei éppúgy, mint a múltba révedők: 2013-ban Amerikát egy bigott katolikus vezeti, halálbüntetés terhe mellett tilos a dohányzás, a házasságtörés, a húsevés, a börtönszigetet megkaparintó forradalmárok ugyanolyan csürhe, mint az utcai bandák. Snake Plissken, a fenegyerek nekivág a romos aszfaltdzsungelnek, hogy visszaszerezze a világ energiakulcsát, amit az elnök lánya, Utópia, a lázadók kezére játszott. Egy gombnyomás, és oda a civilizáció: elhallgatnak a rádiók, kihunynak a képernyők, exitálnak a számítógépek. Az emberiség visszahull a sötét középkorba. A Kígyó, ahogy szuperhőshöz illik, még idejében visszaszerzi az energiakulcsot. És mert alapjában véve jó fiú, nem adja vissza a bigott prezidentnek, betáplálja a világkódot, és megnyomja a vörös gombot.
2014. május 35.
Tegnap van megint. Déli tizenkét óra. És éjszaka. Századik, ezeregyedik azóta, hogy a világháló szétszakadt? Már nem számolom. Csak a pentium villog, saját meghajtója még bírni fogja jódarabig. Halottakkal társalgok. bizonyos Charintival: „A legvégén jönni fog valaki, aki felfedezi a legnagyobb dolgot, a Nevetést, ami azért tökéletesebb találmány mindennél, mert a tökéletlenség láttán tör ki az emberből. Nevetés orkánja tör fel a csillagokig, és a Nap és a Hold és a csillagok nevetni fognak, és minden megújul és megfiatalodik, és kezdődik minden elölről.” Leveszem virtuálsisakom, hallgatom a csendet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1357 |
