Kovács Patrik
Spártától Aleppóig terjed
a hétköznapi hősök tablója a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál idei
programjában.
Immár negyedik alkalommal
nyitotta meg kapuit a Budapesti Nemzetközi
Dokumentumfilm Fesztivál. A jelenlegi versenyprogram ugyan bőséggel merít a
globális világ égető problémái (rasszizmus, nemzedéki ellentétek, migrációs
válság, diszkrimináció) közül, ám csúcsdarabjai egyetlen vezértéma köré
szerveződnek: határpozíciójú átlagemberekről szólnak, akik a legkeményebb
próbatételek közepette is szívósan küzdenek akár egy nemes idea szolgálatában, akár
identitásuk vagy szűkebb családjuk megóvásáért. Bátor magány, makacs tisztesség
és vakmerő önfeláldozás: a fesztivál legjobbjai eme univerzális értékeket állítják
a közönség elé egy-egy kivételes életút, emberi teljesítmény példaszerű
felmutatásával.
Két kitűnő magyar
produkció is különdíjban részesült a mustrán: Simonyi Balázs Ultra (2017) című opusza és Bartha Máté
kisfilmje, a Bajnok (2017) hősei egyaránt
sportolók. Előbbi a Spartathlon elnevezésű ultramaratoni futóverseny néhány
résztvevőjét követi nyomon, akik előtt gigászi kihívás tornyosul: időre kell
teljesíteniük a két- és félszáz kilométeres távot Athén és Spárta között. Simonyi
– aki maga is a versenyzők sorát gyarapítja – színes társaságot vesz górcső
alá: idősödő apa és értelmi fogyatékossággal küszködő fia, bizonyításvágytól
fűtött magyar kisember és mély gyászát futásba „fojtó” német családanya perspektívája
váltja egymást a filmben. A kamera bámulatos észrevétlenséggel lopódzik közel a
megállás nélkül menetelő versenyzőkhöz, hogy diszkréten felfedezze megrabolt
álmaikat, hiú reményeiket, gyarlóságaikat és nagyságukat.
A rendezőt egyszerre
foglalkoztatja, miért vágyik vissza a túlhajszolt, modern ember a természet
anyaölébe, ugyanakkor ama nemes önzést is fürkészi, mellyel a futók képesek
lélekben, testben tökéletesen egybeolvadni heroikus küldetésükkel. Az Ultra leginkább rétegzett karaktere nem
a melankóliára hajlamos rendező és nem is a nemzetközi csapat valamely tagja,
hanem egy ötvenes éveiben járó magyar férfi, a hajdani „rendszerváltó” nemzedék
tipikus képviselője. Szabó Béla látszatra átlagember (ragyogó önjellemzés, amikor
megemlíti, hogy a budapesti telefonkönyvben e név tizenöt oldalt tesz ki);
saját bevallása szerint is csekély tehetséggel áldotta meg a sors, vasszorgalma
azonban nem ismer határokat, hiszen saját szakállára, versenyen kívül akkor is
belevág a Spartathlonba, amikor a megmérettetésen – a többszöri sikertelen
teljesítés miatt – hivatalosan már nem indulhatna. Vesszőfutása éppen e lehengerlő
küzdőszellem miatt izgalmasabb és sokkal inkább azonosulásra csábító, mint a
többieké. A film vizualitása is leleményes: a kamera a figurákhoz hasonlóan
folyamatosan mozog, „körbetáncolja” a roppant küzdőteret, a görög tájat
pásztázó drónfelvételek és a hangulatos éjszakai képek pedig fontos tartozékai
az atmoszféraépítésnek.
A Bajnok főhőse Vanessza, a fiatal cigánylány, akinek egyetlen
lehetősége a felemelkedésre, ha kiaknázza ökölvívói tehetségét. A rövidfilm
végigkíséri az ifjú hősnőt a dohos vidéki edzőtermekből a neves bokszgála
döntőjébe vezető útján; Bartha önkéntelenül is „követi” a bokszfilm műfajának hagyományos
cselekménysémáját (a protagonista a fokozatosan nehezedő meccseket sorban megnyerve
végül a dobogó tetejére állhat), miközben a hazai közönség is könnyen
odakapcsolódhat az eseményekhez, köszönhetően a hiteles észak-magyarországi
miliőnek és a sallangmentes elbeszélésmódnak. Épp ez utóbbi a Bajnok legnagyszerűbb erőssége, s a lány
diadala a rövid kóda tükrében pürrhoszi győzelemnek tetszik: Vanessza és edzője
visszatérnek a nyirkos, betonszürke salgótarjáni lakótelepre, hogy másnap újabb
– ezúttal talán kissé nagyobb – célt tűzzenek maguk elé. A Bajnok tehát szaggatott, elliptikus cselekményépítésével és pesszimista
végkicsengésével az amerikai sikermítosz fonákját mutatja fel, miközben
szimpatikus tárgyilagossággal viszonyul a romaintegráció témájához is.
Szintén a keserű
lánysors áll Anna Zamecka Az én vérem
(Comunia, 2016) című munkájának
középpontjában, mely nemcsak a fesztivál Ők
ártatlanok elnevezésű szekciójának győztese, de korábban Európai Filmdíjjal
is jutalmazták. A történet egy hátrányos helyzetű lengyel család küzdelmes
mindennapjaiba enged bepillantást, főszereplője pedig a 14 éves kislány, Ola, akinek
egyszerre kell gondoskodnia léha, alkoholista apjáról és viselkedészavaros
öccséről, miután édesanyja elhagyta őket. Zamecka alig leplezett empátiával,
ugyanakkor pátoszmentesen rajzol portrét a hősiesen helytálló kislányról, s
közben akut társadalmi problémákat is leltároz: az idősebb nemzedék teljes
közönyét és céltalanságát, valamint a tradicionális lengyel közösségek
megrendülését. Utóbbit jól példázza, hogy az autista öcs, Nikodem felzárkóztatását
sem az iskola, sem pedig a Lengyelországban hagyományosan fontos identitásképző
erőt jelentő klérus nem hajlandó magára vállalni. A végsőkig áldozatkész Ola
tragédiája akkor válik teljessé, amikor megpróbálja újraegyesíteni a
szétszakadt családot, ám tékozló anyja néhány nap után megfutamodik. Jeges űr
tátong a két szülő között, sőt az egész famíliát áthatja az egymás iránti
közöny. Az én vérem lidérces kriptahidege
érzékletesen tudósít a modern kiscsalád válságáról, s Zamecka a téma
feldolgozásában visszafogottan a minimális eszközökre szorítkozik. Tág teret
enged karaktereinek, ugyanakkor szavak helyett sokszor a pőre arcközelik
beszélnek – márpedig Ola szomorkás tekintete egykönnyen nem feledhető.
Marcel Mettelsiefen Hazám, Watani (Watani: My Homeland, 2016) című kisfilmje más környezetben ugyan, de szintén családi
válsághelyzetet exponál. Az 51 perces dokufilm egy szír menekültcsalád históriája,
akik – miután a katonai szolgálatot teljesítő apát foglyul ejti az Iszlám Állam
– Németországba távoznak az eszkalálódó polgárháború borzalmai elől. Házat és
költőpénzt kapnak egy békés kisvárosban, s míg a gyerekek több-kevesebb
sikerrel beilleszkednek a helyi iskolaközösségbe, addig a lelkileg összeroppant
anya az eltűnt férj után vágyakozik. Remények és kétségek közti őrlődése
szívszorító, egynémely – magányról és hontalanságról szóló – kommentárja pedig
már-már játékfilmeket idézően cizellált és mély értelmű. Ugyanakkor sokkoló
jelenetek peregnek egymás után: nehéz feledni például, amikor a megtört asszony
az ISIS által halálra kínzott foglyokról készült fényképeket böngész, rettegve,
mikor tűnik fel köztük a férje. Mettelsiefen ragyogóan takarékoskodik a szűk
játékidővel, s még a fiatalabb generáció integrációs törekvéseire is figyelmet
fordít. A család nagylánya, Helen például örömmel válik meg hidzsábjától,
élvezni kezdi a kötöttségek nélküli női létet, s lelkesen vegyül el németajkú
kortársai között. A Hazám, Watani megrázó
krónika az újrakezdés nehézségéről, hazaszeretetről és identitástudatról, tompa
reményekről és állhatatos hitről.
James Baldwin Remember This House című befejezetlen
memoárján alapul Raoul Peck dokuja, a Nem
vagyok a rabszolgád (I Am Not Your
Negro, 2016), mely a múlt század afroamerikai polgárjogi mozgalmának kései,
de nagyszabású mementója. Peck hűen követi Baldwin eredeti munkájának
koncepcióját: három emblematikus fekete aktivista, Malcolm X, Medgar Evers és
Martin Luther King életpályáját használja sorvezetőnek a téma tág fókuszú
bemutatásához. Peck mélyfúrása azt tárja fel, miként gyökeredzik a fehér
többségi társadalom és a fekete kisebbség ellentéte az amerikai populáris
kultúrában (filmekben és egyéb szórakoztatóipari cikkekben), a történelemben, a
közgondolkodásban és a szocializációs különbségekben. Ennek megfelelően eklektikus
forrásokból is dolgozik: archív híradórészletek, amatőr felvételek, reklám- és
mozifilmek, interjúk és frappáns képes illusztrációk keverednek egymással, ám
szerencsére korántsem öncélúan. A Nem
vagyok a rabszolgád azért is különösen tárgyhű, sőt lírai személyességű,
mert az esszéíró Baldwin maga is testközelből ismerte a mozgalmat, Samuel L.
Jackson narrátorhangja pedig méltóképpen tolmácsolja a néhai szerző
gondolatait, mindamellett meditatív hangulatot kölcsönöz a képeknek, és nagyszerűen
köti össze az elbeszélés különálló epizódjait.
Kakukktojás a
versenyprogramban, mégis rendkívül szórakoztató és a nézőt érdekes szellemi
kihívás elé állító horvát áldokumentumfilm ®iga Virc Houston, van egy kis gondunk! (Houston,
We Have a Problem, 2016) című darabja, mely a hidegháború kulisszái mögé invitál bennünket.
Teljességgel fiktív története szerint a hatvanas évek elején a különutas
Jugoszlávia is beszállt a szuperhatalmak között folyó űrversenybe, s olyan
csúcstechnológiát fejlesztett ki, mely még az Egyesült Államok érdeklődését is
felkeltette. Virc furfangosan próbálja elhitetni velünk, hogy Kennedy
megvásárolta Tito űrkutatási programját: valódi archív felvételeket elegyít korhűnek
tűnő, de valójában fiktív képekkel és beszélő fejes interjúkkal, melyeket beavatott
színészek játszanak el. E rendhagyó történelemóra nemcsak a közönség tárgyi
tudását teszi próbára, de egyszerre bővelkedik izgalmas és humoros
momentumokban, nem is szólva arról, hogy a NASA által „elrabolt” űrmérnök –
természetesen szintén mondvacsinált – drámája még a szemünkbe is könnyet csalhat.
E pimasz mockumentary ráadásul arra is remek bizonyíték, hogy a BIDF repertoárjától
a rendhagyó közelítésmódú darabok sem idegenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/03 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13566 |
