Baski Sándor
Zvjagincev családi/társadalmi
apokalipszise.
Alkotó ember számára a
fennálló rendszer alapjait megkérdőjelezni működő demokráciákban sem a legjövedelmezőbb
vállalás, ugyanez az autokrata rezsimekben már az önsorsrontás minősített
esete. Andrej Zvjagincev sem azzal az igénnyel indította rendezői pályáját,
hogy bejelentkezik az orosz Jafar Panahi szerepére, az apa-fiú történetet
elmesélő A visszatérés (2003)
játszódhatott volna bárhol és bármikor, a Száműzetés
(2007) esetében pedig eleve koncepció volt, hogy se az időt, se a helyet ne
lehessen beazonosítani. Az újgazdagok és a mélyszegények világát ütköztető Elena (2011) már a társadalmi feszültségekről
is tudósított, de az orosz medve bajszát először a Leviatánnal (2014) rángatta meg igazán a rendező. Interjúiban ekkor
még az aktuálpolitikai áthallások helyett a történet egyetemességét
hangsúlyozta, kiemelve, hogy korrupciós tanmeséjét egy amerikai eset ihlette. A
film ugyan nem festett szívderítő képet az orosz közviszonyokról, de Zvjagincev
védekezhetett volna akár azzal is, hogy a bemutatott visszáságok a provinciális
vidékre jellemzők inkább, a fővárosban talán nem is annyira fojtogatóak a viszonyok
– lám, a helyi hatalmasok által fenyegetett főszereplő is egy moszkvai barátban
talál szövetségest.
A Szeretet nélkül már semmilyen illúziót nem hagy: a rothadás
permanens, áthatja a társadalom minden rétegét, nem érdemes többé a magán- és a
közéletről külön beszélni. Ebben a történetben nincsenek korrupt politikusok és
hamis papok, családi drámát látunk, mégis ez Zvjagincev legpolitikusabb és
legnyomasztóbb filmje. Felismerhető az idő is, 2012-ben járunk, a
propagandacsatornák az ukrán frontól tudósítanak, a tévé és a rádió ott
duruzsol végig a háttérben, a szereplők úgy fogyasztják a híreket, mintha
muszáj lenne. Nem kommentálják, a véleményük se olvasható le az arcukról, a
kétféle apokalipszis – a személyes és a társadalmi – mégis rímel egymásra.
A felszínen egy család
szétesése zajlik, ami a történet kezdetére gyakorlatilag be is fejeződik, csak
a romok eltakarítása marad hátra, beleértve a közös lakás eladásán kívül a
közös gyerek sorsának eldöntését is. Borisz munkahelyén kizárólag családos emberek
dolgozhatnak, aki elválik, az az állását is elveszti, a férfinek ezért
létkérdés, hogy feltűnés nélkül és minél előbb újraházasodjon, míg Zsenya, a
fogyasztás és a mobiltelefonja bűvöletében élő feleség a családi panelt
újgazdag barátja villájára cserélné le. A 12 éves Aljosát egyikük sem akarja
magával vinni az új kapcsolatába, inkább bentlakásos katonai iskolába adnák.
Késhegyre menő vitájuknak fültanúja a fiú is; másnap nem megy haza. Hiánya két
napig fel sem tűnik a szüleinek, csak ezután kezdik lassan az aggodalom jeleit
mutatni, még ha nem is egyértelmű, a fiút vagy magukat sajnálják inkább. A
szembenézést mindenki megspórolja.
Zvjagincev a román új
hullámra jellemző modorban, szenvtelenül rögzíti a nyomozás folyamatát, a néző
a szülőkkel együtt szembesül vele, hogy a hatóságok nem képesek vagy nem is
akarnak segíteni – visszatérő motívum ez a rendező filmjeiben –, feladatukat
egy civil keresőcsoportnak kell átvennie; szociális háló és szolidaritás állami
szinten már nyomokban sem létezik.
A Leviatánhoz hasonlóan Zvjagincev és állandó írótársa, Oleg Negin
most sem riadnak vissza a poentírozástól, de ahogy a tengerparti kisvárost
átszellemítette a rendező, úgy Moszkva szürke paneljaiból, erdős parkjaiból és
a luxuslakás rideg geometriai formáiból is képes olyan expresszionista teret
alkotni, amelyben a direktebb mondatok is hitelesen csengenek. A nyomozást
ugyanakkor krimibe illő pontossággal és részletességgel dokumentálja, hogy a
végén aztán a műfaj legfontosabb konvencióit mégis zárójelbe tegye. Lényeges
információkat tart vissza, van, amire a nézők csak a főszereplők reakcióiból
következtethetnek, és az sem derül ki, mi történt valójában Aljosával. Megszökött,
elrabolták, baleset érte?
Talán nem is számít
igazán, eltűnése és hiánya is szimbolikus. A sokszor, sok helyen Tarkovszkijjal
rokonított Zvjagincev a Stalker után
– a keresőbrigád eljut egy Zónához hasonló, elhagyatott gyárépületbe –, mintha
a Solarist is megidézné. Nála nem az
eltávozott szerelmek materializálódnak, hanem a ki nem mondott, önmaguk előtt
is titkolt szülői vágyak válnak valóra, így az, akit nem szeretnek, egyszerűen
megszűnik létezni.
SZERETET NÉLKÜL
(Nyeljubov) – orosz, 2017. Rendezte és írta: Andrej Zvjagincev. Kép: Mihail
Kricsman. Zene: Jevgenyij és Szasa Galperine. Szereplők: Marjana Szpivak
(Zsenya), Alekszej Rozin (Borisz), Matvej Novikov (Aljosa). Gyártó: Non-Stop
Productions / Fetisoff Illusion. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 127 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13545 |
