Soós Tamás Dénes
Szász János Kodelka-gyilkosságot
feldolgozó filmjének különös aktualitást ad a #meetoo-kampány.
Szász János rendszerint azt
a határzónát pásztázza a filmjeivel, ahol a civilizációs kísérlet végleg kisiklik,
ahol ösztönlényei, egzaltált, gyengeidegű bolondjait, szülők által magukra
hagyott, kivetettségben élő gyermekei benső szorongásaik elől gyilkosságba menekülnek
– vagy sodródnak inkább. Kölyökhősei a rendszer logikáját viszik el a
végletekig, A Witman fiúk az iskolai
állatkísérletek nyomán akarják megérteni a halált, és egy prostituált karjaiban
a szexualitást, A nagy füzet vidéki
nyomorba kitelepített kiskamasz vadorzói a túlélés erkölcstelen erkölcsét tanulják
el és gondolják tovább, kegyetlenségeiknél így nincs is természetesebb a
világon. Szászt nem a közösségi nyomás, a rendszer, az etikett, vagy a
társadalom kritikája érdekli, hanem azok a pszichológiai homályzónák, ahol
megtörténik a megmagyarázhatatlan döntés, ahol a halál, az elmúlás
misztériumára fogékony lelkek áthágják a különböző, civilizációs, kulturális,
erkölcsi határokat, mert úgy érzik, másfelé már nem vezet kiút „a lélek benső
fenyegetéseitől és a külvilág agresszivitásától satuba fogott ember
szorongásából” – ahogy Reményi József Tamás fogalmazott az Ópium kritikájában.
Ha a Woyzeck, a Witman fiúk, az Ópium, A nagy füzet azt kérdezi, mi történik,
ha túllendülünk ezeken a határokon, A
hentes, a kurva és a félszemű már azt, hogy mi lesz velünk, ha évek óta a
határon túl élünk. Szász eddigi legkiábrándultabb filmjében már nem az
elkerülhetetlen lecsúszás, a jellemtorzulás állomásait jegyzi föl, hanem egy
hírhedt rablógyilkost léptet elénk: Léderer Gusztávot, aki a Prónay-különítmény
tagjaként aktív részt vállalt a fehérterrorból. Már Tanácsköztársaság bukásának
idején is a haszonszerzés motiválta: politikai hovatartozástól függetlenül
bélyegezte kommunistának és állította ítélőbíróság elé az áldozatait, hogy
felakaszthassa őket, majd elkobozhassa a vagyonukat. Tevékenységével később, a
húszas években sem állt le, de ekkor már maszekban dolgozott: felesége
segítségével valószínűleg több vagyonos polgárt zsebelt ki és tett el láb alól,
a hatóságok azonban megvédték a háborús hőst, hiába merült fel a neve több
gyilkossággal kapcsolatban. Csak jó pár évvel és emberöléssel később, 1925
januárjában bukott le, miután megölte és 22 darabra vágta Kodelka Ferencet, a
Soroksári úti hentest, aki heti egy alkalommal szép összegért látogatta
Léderernét. A házaspár egy idő után már nem elégedett meg a heti penzummal, és
hogy kiforgassák az összes pénzéből a tehetős hentest, rávették egy hamis üzletre:
egy amerikai üzletembernek kellett pénzt kölcsönöznie busás kamattal, és a
második találkozón megölték.
Szász csavar annyit a
hideglelős történeten, hogy az a szorgos Wikipedia-olvasók számára is
tartogasson izgalmakat, de alapvetően nem a krimi fordulatai érdeklik. Nem foglalkozik
azzal, hogy rácsatlakozzon a hollywoodi stílt a hazai akciófilmezésben is
meghonosító gyakorlatra (Aranyélet, A Viszkis), a nyíltan társadalomkritikus
kezdeményezéseknél (Kút, Kojot, A martfűi rém, és Aranyélet
megint csak) pedig jóval allegorikusabban fogalmaz. Lemond a suspense
feszültségéről: az ő Lédererjét bár üldözi a hatalom, és kénytelen elbujkálni
vidékre, hogy behajtsa a hentesen a tartozását, amit még a világháborúban
kötött üzletben halmozott fel, de a rendőrök nem nyomoznak utána, és a helyiek
sem jelentik föl. A hentes, a kurva és a
félszemű a fordulatokra, leleplezésekre építő krimik szerkezetét, a
világban és a tudásunkban folyamatos beálló változást is tagadja. A hentes… állapotfilm, amely egy atomjaira
hullott világot tapogat körbe. Itt már nem laknak filozófiára, költészetre
fogékony bolond-Woyzeckek, és a rendből, a családból kitaszított fiúk is rég
felnőttek már: helyükre a potentátok és a mindenáron érvényesülő karrieristák
léptek.
Szász elemi erővel rakja
elénk ezt a málló falakból összetákolt, latyakos földutakon bejárható,
penészszagú világot, amely régi magyar művészfilmekből vagy az amerikai
poszt-apokaliptikus mozikból lehet ismerős. A stilizálásra fogékony rendező
most is elemeli a történetet, a Woyzeck
után újra fekete-fehérben forgat Máthé Tibor operatőrrel (a lefojtott
színpaletta jól passzol a történethez: több benne a rejtély, az indulat),
másrészt archetípusként rajzolja elénk a figurákat. Léderer (Nagy Zsolt) arcát
úgy szabja át, mint a nácikét Hollywoodban: műszem és visszataszító sebhely
jelzi, hogy velejéig gonosz ember, erre még a nevetségesen fésült haj is
rásegít. A szerep kedvéért húsz kilót hízó Hegedűs D. Géza pedig tarkopasz
fejével, vizslató tekintetével a kielégíthetetlen vágyat testesíti meg: azt a
férfit, aki mindent be akar kebelezni. Az 1945
kiskirályának (ma úgy mondanánk: oligarchájának) nagytestvére ő, akinek a kövérsége
szintén szimbolikus: abból fakad, hogy megállíthatatlanul zabálja fel a
környezetét. Talán nem véletlen, hogy a magyar filmben most szaporodtak el a
kisgömböc-allegóriák, A hentes…-be is
könnyű belelátni aktuális párhuzamokat, pláne, hogy a #meetoo-kampány
kirobbanása óta a 90 éves történet nem várt jelentőségre tett szert. Elég csak
emlékezetünkbe idéznünk, ahogy Gryllus Dorka késsel a kezében csábítja a
hentest, vagy a koponyába állított bárdot, hogy egyértelművé váljon, hogyan
rétegzi egymásra Szász a zabálás, a kéjvágy, és a gyilkosság metaforáit ebben a
világban, ahol mindent húst – emberét, disznóét – kilóra mérnek, és a nőket is
ugyanezzel a lendülettel adják-veszik a piacon. Léderer is, Kodelka is csak
birtokos szerkezetben beszélnek és gondolkodnak a nőről, akit meghódítani nem,
csak áruba bocsájtani képesek. Szásznál a férjét támogató Léderernéből
kiszolgáltatott, a szabadságára vágyó exprostituált válik, akinek nem a
luxusélet fenntartására kell a hentes pénze, hanem hogy megvásárolja a kocsmát,
amelyben pultosként dolgozik, és így kiszakítsa magát az örökös
alávetettségből.
Nézőként is az ő
kétségbeesett menekülésébe kapaszkodhatunk bele, mert egy idő után másba
nemigen lehet. Szász eljutott a végponthoz, filmje koncentrikus köröket ír le,
és újra és újra azt próbálja megfogalmazni, miről lehet beszélni ott, ahol a
hatalomvágy, a kapzsiság már rég felemésztette a lelket. Kétségtelen: A hentes… felejthetetlenül égeti a
fejünkbe ezt az ösztön- és érdekvilágot a bestiálisra rajzolt figuráival, a nagyot
robbanó erőszakkal, és Máthé Tibor erős képeivel, de a film az első fél óra
után nem tud továbblendülni, felfejlődni, és csak azt variálja, amit már addigra
megfogalmazott férfiak és nők, kiskirályok és szolgák közti birtokviszonyokról.
A cselekményt az újabb és újabb alkudozások végeláthatatlan sora teszi ki, az
idő megáll, mi pedig bennragadunk ebben a pokolban, hiába lép ki Gryllus Dorka
a bordélyház kapuján, melynek ajtaja fölött a Sátán szája tátong. Csak a
szakmáját elhagyó prostituált esetében bontakozik ki a remény, hogy változzon a
dolgok állása, de neki is csalódnia kell. A kölcsönös kétségbeesés hajtja őket
egymás karjába Lédererrel, sikertelen öngyilkossági kísérletük után
találkoznak, és a nő újra szüzességet fogad: csak akkor engedné újra ágyába a
férfit, ha a kapcsolatukat egyenlő alapokra helyeznék, de egyenlő persze csak a
gyilkolásban, bűnrészesként lehet. Azonosulni vele tudunk: ahogy vívódik a
férfiak közt, a csábító maszkját viselő Gryllus egyszerre tűnik slamposnak,
kihívónak és vigasztalhatatlanul bánatosnak. De hiányérzetünket erősítheti,
hogy Szász nem engedi, hogy ő vigye a főszerepet, csalódástörténetét csak a
színésznő néma tekintetéből tudjuk kiolvasni, mert a film tetemes részében az
alkudozó és megalkudó férfiak foglalják el a színpadot. Pedig az animális
ösztönök létminimumán tengődő Léderer és az őrült vágytól hajtott, és ezért még
a gyilkossági kísérleteket is megbocsátó Kodelka szkandere helyett sokkal
izgalmasabb a margón lejátszódó női sorstragédia, ahogy Gryllus többször is
nekifut, hogy saját kezébe vegye a sorsát, hogy aztán rendre egy férfi mellett
kössön ki. A színésznő a vívódó szeretőt, a megtört akaratú szolgálót, a
kegyelemért esdeklő áldozatot, és a kegyetlen csábítót is nagy, drámai erővel
láttatja. Élete egyik legemlékezetesebb alakítása ez; Hegedűs D. Gézáé, Nagy
Zsolté nemkülönben.
Szászt különben már a
főiskola óta izgatja a Kodelka-gyilkosság története. 1985-ben vizsgafilmként
dolgozta fel A Léderer-ügyet,
amelyben a hentest Kovács Lajos, Léderert Cserhalmi György, Léderernét pedig
Hernádi Judit játszotta el. A 16 mm-es kisfilm állítólag elveszett, nem tudjuk
előkeresni, miben változott a rendezői koncepció, de ma már nehéz is más
színészekkel elképzelni ezt a történetet, annyira egybeforrt Hegedűs, Nagy és
Gryllus a figurákkal. Szász olvasata erős, víziója pedig emlékezetes – csak azt
sajnálhatjuk, hogy az eszement vágy és a patriarchális kegyetlenség részletező
felfejtése miatt sokkal kevesebb idő jut a női alávetettség elemzésére.
A hentes, a kurva és a félszemű
– magyar, 2017. Rendezte és írta:
Szász János. Kép: Máthé Tibor. Zene: Jóhann Jóhannsson. Vágó: Kornis Anna.
Hang: Fék György. Producer: Bodzsár István. Szereplők: Hegedűs D. Géza (Kodelka
Ferenc), Nagy Zsolt (Léderer Gusztáv), Gryllus Dorka (Mici), Székely B. Miklós, Börcsök Enikő, Andorai Péter,
Bognár Gyöngyvér, Peter Wolf. Gyártó: Unio Film. Forgalmazó:
Big Bang Media. 105 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13544 |
