Huber Zoltán
A McDonagh testvérek világának hősei esendő
emberek, kívülállók, törvényszegők, bűnösök: a megváltás váratlan helyekről
érkezik.
Kétszer három nagyjátékfilm, hangos sikerek és apróbb botlások, tizenhét év
alatt. John Michael McDonagh és a nála három évvel fiatalabb Martin eddigi mozgóképes
életművei nemcsak a számokat nézve egymás tükörképei, de alkotói alapállásuk is
könnyedén párhuzamba állítható. Elég csak a nagy figyelmet keltő
bemutatkozásaik, az Erőszakik és A guardista (2011) hasonlóságaira
gondolnunk, melyek messze túlmutatnak a főszerepekben brillírozó Brendan
Gleeson vagy a haverfilmes szituációk egyezésein. A látványos különbségek
ellenére a McDonagh-fivérek hasonló témákban, stílusokban és műfajokban gondolkoznak,
melyben nyilván kulcsszerepe van a közös tapasztalatoknak és ihletforrásoknak.
Bár mindketten Londonban születtek és az életük nagyobb részét ott is töltötték,
gyermekkorukban a család néhány évre visszaköltözött a szülők hazájába,
Írországba. A kettős identitás élménye (mindketten egyszerre ír és brit
állampolgárok) folyamatosan visszaköszön a filmjeikben, a kívülállás, az
uralkodó normák és szabályok tudatos kikezdése központi motívumok. Történeteikkel
egyszerre idézik meg a különös figurákról sztorizgató ír balladák, a hatalom
minden formája ellen lázadó punk és a sötétlően ironikus brit gengszterfilmek
szellemiségét. A McDonagh-univerzum egyszerre erőszakos, önreflektív és mélyen
empatikus, középpontjában a katolikus hagyomány központi kérdésével, a megváltás
enigmatikus problémakörével.
Eddigi munkáik egytől-egyig bűnfilmek, a szó konkrét és átvitt értelmében
is. Kettejük közül egyértelműen John Michael McDonagh a kevéssé ismert, rá még
manapság is gyakran „Martin McDonagh testvéreként” hivatkoznak, annak ellenére
is, hogy kettejük közül elsőként ő készített rövidfilmet. Igaz, a The Second
Death létrejöttében az öccse producerként segédkezett, akit ekkora már a
kortárs angol színház zabolátlan tehetségű fenegyerekének kiáltottak ki. Martin
McDonagh az ezredforduló környékén valósággal ontotta magából a sikerdarabokat – Leenane szépe, Koponya Connemarában, Vaknyugat, Kripli, Alhangya, Párnaember,
A nagy kézrablás – (közülük többet itthon is láthatott a színházba járó közönség) és világhírű
drámaírónak számított. Színdarabjai leginkább Harold Pinter zárt szituációs,
kevés szereplőt mozgató drámáival rokoníthatók, ahol a szavaknak mindennél
nagyobb súlyuk van. Ez a fajta építkezés köszön vissza a testvérpár filmjeiben
is még akkor is, ha több karaktert és helyszínt vonultatnak fel vagy épp a
választott műfajjal játszanak.
A két McDonagh főhősei egytől-egyig kívülállók, akik a saját kódexüket
követve külön utakon járnak, de végül szembe kell nézniük a döntéseik
következményeivel. Mivel végig őket követjük, az ő szemükkel látjuk a
környezetüket és az ő csípős megjegyzéseiken nevetünk, akkor is szorítunk
értük, ha vitatható vagy ronda dolgokat tettek. A McDonagh-fivérek karakterei
nem alakoskodnak, nem akarnak mindenáron megfelelni. Sokkal érzékenyebbek és
intelligensebbek, mint elsőre gondolnánk, mert komoly súlyokat cipelnek
magukkal. A legjobb filmjeik a morbid humor és játékosság ellenére is tragikus
alaptónusúak, a törvényszerűen elkomoruló befejezéseket egyedül a feloldozás
felvillanó lehetősége oldja.
Pályakezdő rövidfilmjeik nemcsak kiváló előtanulmányai a későbbieknek, de a
fogalmazásmódok hasonlóságaira és különbségeire is remekül rámutatnak. John
Michael McDonagh 2000-es indulása, a The Second Death még azzal együtt
is jóval borúsabb és kiábrándítóbb öccse négy évvel későbbi bemutatkozásánál,
hogy a Six shooter harminc percében két feleség, egy csecsemő, egy
fiatal fiú és egy aranyos háziállat haláláról is értesülünk. Míg Martin
éjfekete viccet farag a főhős passzív sodródásából és egy klasszikus poénnal
zárja a filmet, a bátyja fordított taktikát követve a humoros kitérőkkel és a
kocsmai italozással az elkerülhetetlen végzetnek ágyaz meg.
A The Second Death sejtelmes sztorija egy viktoriánus rémmese
eszközeit felhasználva a bűntudatról mesél, ami elől a vallás sem jelent
menedéket. A sztorit az ír vidék dermesztő nyirkos sötétsége és a főhős magánya
keretezik, a kocsmában lófráló helyiek komikuma így bizarr ellenpontja a
pultnál alkoholizáló férfinak. A Six shooter (2004) ezzel szemben szándékoltan megrendítően indít (Brendan
Gleeson arcát szuperközeliben látjuk mialatt a felesége halálhírét fogadja), de
az egyre hajmeresztőbb fordulatokkal Martin McDonagh szépen csőbe húzza a
nézőt. A gyászos komolyságból véres bohózat kerekedik és mire az öngyilkosságot
fontolgató férfi a szenvedő Jézus képére pillant, egyértelművé válik, hogy szatirikus
tréfával van dolgunk.
A humor és dráma rendhagyó szimbiózisa uralja a testvérpár első
nagyjátékfilmjeit is, melyekkel azonnal kult-státuszba kerültek. A sort nyitó,
2008-as Erőszakik után Martin
McDonagh neve már nemcsak a színház világában csengett jól. Sokan egyesen az új
Tarantinót vagy Guy Ritchie-t vélték felfedezni benne és a korabeli közönség is
egyértelműen e két előd korai sikereihez mérte, azaz ironikus
gengszter-vígjátékként fogadta a filmet. Ennek a szörnyű nyomát viseli az
utóbbi évtizedek egyik leghajmeresztőbb magyar címadása is, de ha egy picit is
megkapargatjuk a vonzó műfaji mázat, igen masszív témákat találunk. A remek
dumák és csípős poénok mögött Martin McDonagh egy rettentő bűn terhét cipelő férfi
nagyon is komoly pokoljárásáról mesél.
Az eredeti cím (In Bruges) azért
is nagyon fontos, mert a két főszereplő valamiféle földi purgatóriumban, téren
és időn kívül rekedve várakozik. A belga város speciális zárványként megmaradt
óvárosa földön túli hangulatot áraszt és távolabbról Hieronymus Bosch vízióit
is felidézi, amit a felbukkanó mellékfigurák (törpe, filmesek, kövér turisták)
csak tovább erősítenek. A helyszín egyszerre meseszerű és rideg, tökéletesen
rímelve a két férfi eltérő szemléletére. Míg a véletlen gyermekgyilkosság miatt
száműzött Ray próbálja elkerülni a külső-belső számvetést, az apafigurává
előlépő Ken hisz a megbocsátás erejében és végül az életét adja a bűnösért. A
filmet nem véletlenül emlegetik az elmúlt évtized legjobbjai között, hisz a
különböző, látszólag összeférhetetlen alkotólemek egymás hatását felerősítve
forrnak egységbe.
Ilyesfajta kettősségek jellemzik John Michael McDonagh nyíltan rasszista és
bunkó főhősét is, aki korántsem olyan ostoba és közömbös, mint amilyennek
elsőre tűnik. A guardista (The Guard)
a buddy cop filmek sémáit gyakran szó szerint is kiforgatva egy olyan férfi portréját
rajzolja meg, aki a látszat ellenére nagyon is tudatosan viselkedik rosszul. A
távolról érkező amerikai FBI-ügynök (Don Cheadle) afféle rezonőrként felismeri
a címszereplő sajátos erkölcsi elveit és bölcsességét, a tahó Boyle őrmester
így csak távolról emlékeztet a skót Irvin Welsh Mocsok című regényének rendőrére. A film lenyűgözően komplex
címszereplője a szándékos provokációval az önkéntelenül előhúzott sztereotípiák
és pózok, illetve a finomkodó politikai korrektség ellentmondásait hangsúlyozza
és erre akár az életét is hajlandó feltenni.
John Michael McDonagh következő filmje, a Kálvária (Calvary, 2014) csak
az első felületes pillantásra tűnik egészen másnak, valójában nagyon is
következetesen építi tovább A guardista
konfliktusrendszerét. Kis túlzással azt mondhatjuk, McDonagh egy friss
előítéletet forgatott ki. A katolikus egyház nagy port kavart pedofil-botrányai
után egy olyan szituációból indul ki, ahol a pap az egyetlen igaz ember a
közösségben és rajta kívül mindenki más romlott. A segítőkész James atyát épp
azért fenyegeti meg halálosan egy férfi, mert gyermekkorában egy katolikus pap
molesztálta. A szintén terhes múltú főhősben fel sem merül a rendőrség vagy menekülés.
A rendelkezésére álló időben inkább sorra látogatja a vidék bűnös lelkeit és megkísérli
jó útra téríteni őket.
A jószándékú pap (ki más is játszhatná, mint Brendan Gleeson) látszólag
tehetetlen az általános erkölcsi hanyatlással, a közösség széthullásával
szemben, mégis kitart az elvei mellett. Tulajdonképp ő maga sem hisz igazán a
vallásban, mégis megpróbálja megmenteni a vétkeseket. Elfogadva a sorsát,
megbocsát nekik és feláldozza önmagát. John McDonagh nagyon bölcsen végig
homályban hagyja azt a kérdést, vajon James atya tisztában volt-e azzal, ki
akarja meggyilkolni. Bár a falu eltévelyedett lakosai között jó néhány vicces
mellékszereplő akad, az író-rendező takarékra csavarja a humort és a történetben
rejlő whodunit krimi sem érdekli. Ironikus kiszólásaival nem lazítja, inkább tovább
mélyíti a nagyon is filozofikus példázatot, hisz filmjével a krisztusi út
lehetőségéről elmélkedik.
A Kálvária szellemi folytatásával
azonban mégsem ő, hanem a testvére jelentkezett, igaz a Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri ) 2017-ben forgatott csodálatos
mesterművét hosszabb várakozás és egy nagyobb kitérő előzte meg. Martin
McDonagh az Erőszakik kirobbanó
sikere után mintha a róla kialakult hamis poszt-tarantinós képnek próbált volna
görcsösen megfelelni és ezzel kisebb zsákutcába jutott. Második filmje egy
vaskosan önreflektív, erőltetett meta gengszer-vígjáték, ami az ötlettelenségből
próbált előnyt kovácsolni, mérsékelt sikerrel.
A hét pszichopata és a Si-cu (Seven
Psychopaths, 2012) alapvető problémája, hogy hiányoznak belőle az árnyalt,
mélységükben is kidolgozott karakterek. Hiába szellemesek a párbeszédek és
sorjáznak a nézőre kikacsintó fordulatok, hiába az önfeledten mókázó sztárok,
az egész csak látványos porhintés. Érdekes egybeesés, hogy a tavaly készült harmadik
filmjével John Michael McDonagh is hasonló csapdába esett. A War on Everyone (2016) a nyolcvanas-kilencvenes
évek rendőr-párosait parodizáló ámokfutás, melybe rengeteg kreatív ötlet és
frappáns mondat került ugyan, csak épp minden teljesen öncélúnak hat. Úgy
tűnik, a rafinált zsánerjátékok és csattanós beszólások a kellő ellensúlyok
nélkül kissé üresen konganak. McDonaghék csak akkor képesek igazán nagyot
dobni, ha együttéreznek a karaktereikkel és szeretnék megérteni, megmenteni
őket.
*
A Három óriásplakát Ebbing határában
lehengerlő bravúrja, hogy Martin McDonagh rögtön három ilyen figurát vonultat fel.
A lánya erőszakos halálát kinyomozni és feldolgozni próbáló anya, a közösség
érdekeit szem előtt tartó sheriff és az éretlen, erőszakos rendőr furcsa triója
egy vibrálóan összetett és állandóan formálódó viszonyrendszerben kénytelen
felelősséget vállalni a saját tetteiért. Martin McDonagh saját bevallása
szerint kimondottan Francis McDormand és Sam Rockwell számára írta a forgatókönyvet,
majd Woody Harrelson is beszállt, még gazdagabbá téve a főszereplők közötti
interakciókat.
McDormand személye és a rozsdaövezetben vegetáló amerikai kisváros helyszíne
óhatatlanul a Coen fivérek nevét hozza be, de itt nagyon máshol vannak a
hangsúlyok. A Három óriásplakát Ebbing
határában a McDonagh-univerzum eddig legdühösebb, legbizakodóbb, ugyanakkor
legkiérleltebb filmje, fantasztikus karakterekkel és rendkívüli színészi
alakításokkal. Az igazságért harcoló, a kék munkásruháját afféle katonai
uniformisként viselő Mildred szabályos háborút folytat a rendőrséggel, amire a
sikertelen nyomozást lezáró rendőrfőnök (Harrelson) és az együgyű, előítéletes
és agresszív Dixon (Rockwell) tökéletesen ellentétesen reagálnak.
A három figura a maga sajátos módján önmagával szeretne tisztába jönni,
amit azonban csak a többiek segítségével érhetnek el, még ha sokáig nincsenek
is tisztában ezzel. Az elsőre feloldhatatlannak tűnő konfliktusban a szereplők szép
lassan megtanulják meghallgatni, megérteni és elismerni a másik szempontjait,
ezért ha a problémáik nem is oldódnak meg maradéktalanul, valamiféle remény azért
felcsillan a horizonton. A film cselekménye tulajdonképp végtelenül egyszerű és
röviden összefoglalható, de a tét nem annyira a rendőrség által hosszú hónapok
óta felderítetlen gyilkosság kinyomozása, hanem elsősorban az, hogy megismerjük
ezeket az embereket és elfogadjuk őket akkor is, ha vitatható vagy egyenesen visszataszító
dolgokat művelnek.
Martin McDonagh még a legapróbb mellékszereplőket is élővé varázsolja, az
igazán lenyűgöző mégis az, hogy mindenkihez, még a kezdetben kifejezetten
ellenszenves Dixon figurájához is ugyanazzal az empátiával fordul, mint a
gyászoló hősnőjéhez. A történet egyik szereplőjének sincs ugyanis igaza,
miközben valamiben mindegyiküknek igaza van – az elgondolkodtató paradoxon
egyetlen feloldása ezért az, ha a kölcsönös erőszakon és páncélként viselt
szarkazmuson átlépve valahogy megpróbálnak kommunikálni egymással. A vágyott
megváltást ugyanis nem Isten, hanem a másik ember kínálja – legyen bűnöző,
rendőr, pap vagy egyedülálló anya.
Három óriásplakát Ebbing határában (Three
Billboards Outside Ebbing, Missouri) – amerikai-brit, 2017. Rendezte és
írta: Martin McDonagh. Kép: Ben Davis. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Frances
McDormand (Mildred), Woody Harrelson (William Willoughby seriff), Sam Rockwell
(Dixon), Lucas Hedges (Robbie), Kerry Condon (Pamela), Caleb Landry Jones
(Red), Abbie Cornish (Anne), Peter Dinklage (James), Zeljko Ivanek (Őrmester), Clarke
Peters (Abercrombie). Gyártó: Blueprint Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 115 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 16-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13539 |
