Andorka György
A Star
Wars-franchise egyik legszimpatikusabb darabja.
Az utolsó
jedik kapcsán óhatatlanul is
felötlik az emberben a gondolat, hogy két remek filmkészítő mintha a klasszikus
papírhajtogatós játék sokmillió dolláros verzióját játszaná éppen, ahol mindenki
félig vakon, csak a megelőző sort látva írja a folytatást: míg J. J. Abrams megcsinálta
a biztonsági játékok örök etalonját, a körülményekhez képest állítólag
meglehetősen szabadjára engedett Rian Johnson készen kapott sakkfiguráival a
kezében láthatóan az elvárások tendenciózus felülírását célozta meg. Ám filmje
amilyen tiszteletlen, olyannyira tisztelettudó is, és végső soron sokkalta közelebb
jut a Star Wars titkának megfejtéséhez, mint skatulyából kihúzott elődje.
Az
Új-Hollywoodba bolondult Abramsszel szemben Johnson önreferencia helyett az
eredeti szellemében (amely utóvégre a posztmodern pastiche-hibridek prototípusa
volt) ismét a filmtörténettel folytat párbeszédet: a Szárnyaktól a Casablancáig
terjedő konkrét idézetek mellett direktebb módon nyúl Lucas eredeti inspirációs
készletéhez – a szamurájtörténetek vagy épp második világháborús bombázófilmek
világa karakteres vizuális tablóvá áll össze, amire a feltehetőleg Kurosawa ihlette,
lenyűgöző színdinamika teszi fel a koronát. A sűrű, kissé túlterhelt
forgatókönyvbe eközben izgalmasan kitalált négyfelvonásos történetvázat rejt:
az epizodikus felépítés egyfelől szintén a Star Wars gyökereire kacsint
ki, a nagy érzelmi amplitúdójú, majdhogynem önmagukban is életképes blokkok azonban
cselesen vannak egymásba fűzve, a párhuzamos szálakból pedig néhol szinte nolani
finesszel épülnek katartikus kifutású crescendók. Johnson emellett az űropera-sorozat
alapjáraton konzervatív elbeszélésmódjától szokatlan elemek behozásával is próbálkozik.
A jedi-vonalon érdekesebb filmnyelvi truvájokat alkalmaz, Kulesov Moszkva–Washington
montázspéldájának szellemes továbbgondolásától kezdve A vihar kapujában
módjára megbízhatatlan elbeszélésekből összeálló múltbéli epizódon át az
önmagát csak később leleplező flashbackig. Az ellenállók történetszálát pedig banális,
de annál inkább életszagú megoldások hozzák le a földre: terveik ostoba
banánhéjakon csúsznak el – két arrogáns ember kommunikációképtelensége vezet
közvetetten tragédiához és az események fordulatához –, de meredek húzás önmagában
az is, hogy a cselekmény középső része gyakorlatilag felesleges, kudarcos kitérőnek
bizonyul, gigantikus MacGuffinnak, ha tetszik, amelynek szerepe a nagy egészben
csak a legvégén pattan teljesen helyre. És bár menet közben nem találja el tökéletesen
az arányokat, néhol önreflektívbe hajló humora szövetidegennek bizonyul, és egyáltalán:
a klasszikus forgatókönyvírási intelmeket számos ponton feledi, annyi bizonyos,
hogy az új Star Wars-fejezet fényévnyi
távolságra van Az ébredő erő kiszámíthatóan unalmas, az utolsó szögig a
rajongók kielégítésére tervezett nosztalgiavasútjától.
Ha
vannak is egyértelmű áldozatai a túlzott ambícióknak – lásd a „kaszinóváros”
dőzsölő fegyverkereskedőivel és Del Toro opportunista gazfickójával sután és
didaktikusan felrajzolt, többet érdemlő motívumot, amelyet már nem igazán bírt
el a szerkezet (a háború nem Jó és Rossz küzdelme, hanem önmagát fenntartó,
lelketlen gépezet) –, a főszereplő hármas, Luke, Kylo és Rey útja hibátlanul van
végigvezetve. És ha valami, akkor ők jelentik a lényeget, rajtuk keresztül pedig
az átívelő, központi tézis: az Erő nem a jedik, az utólag idealizált, mítoszok
falával körülvett szekta tulajdona – kékvérűek helyett pedig akár egy névtelen
senki is válhat a Galaxis megmentőjévé. Meglehetősen radikális üzenet ez az
elvileg Skywalker-sagaként aposztrofált franchise legújabb darabjától, amely
minden ízében a múlthoz való viszonyulást teszi témájává, de teljesen más
kicsengéssel, mint elődje. Ha Az ébredő erő a mindenkori fiúk és tanítványok
terhéről beszélt, az új film az apák és mesterek terhét allegorizálja – elengedni
és „azzá lenni, akit túlnőhetnek.” Az utolsó jedik egyszerre varázstalanít
és talál rá újra a mese ősforrására, a saját ösvényén keresztül; temérdek hibát
vét, ahogy azt a fészekből kirepülő fiókák tenni szokták, de végeredményben a legszimpatikusabb
addíció a kánonhoz – legyünk hát mi is merészek – talán egészen 1980 óta.
STAR WARS: AZ UTOLSÓ JEDIK (Star Wars: The Last Jedi) – amerikai, 2017. Rendezte és írta:
Rian Johnson. Kép: Steve Yedlin. Zene: John Williams. Szereplők: Daisy Ridley
(Rey), Mark Hamill (Luke), Adam Driver (Kylo Ren), Carrie Fisher (Leia), Oscar
Isaac (Poe). Gyártó: Lucasfilm / Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum
Hungary. Szinkronizált. 152 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 15-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13537 |
