Huber Zoltán
Guillermo del Toro szörny-meséje egyszerre kortalan
és fájóan aktuális.
Bő
tíz év telt már el A Faun labirintusa óta és bár Guillermo
del Toro alapvetően azóta is a markánsan egyéni vízióit vitte vászonra, a
hangosabb kritikai- és közönségsiker az utóbbi időben rendre elmaradt. A
különös ebben az, hogy a mexikói rendező akár a szigorúbb stúdiófilmes keretek
között is a kedvelt műfaji előképeiből merít és hasonló megoldásokkal dolgozik,
sőt, egymás mellé téve a műveit a színvonalat tekintve sem ingadozik nagyon, az
egyes darabok fogadtatása mégis merőben eltérő. A legújabb film, A víz
érintése ismét hibátlanul simul bele az életműbe, az igazi különlegességét
az adja, hogy a régi mese leporolt tanulsága most épp kínzóan időszerű.
Papíron
pedig nincs itt semmi igazán érdekes. A szigorúan őrzött katonai
laboratóriumban egy titokzatos lényt tartanak fogva. A hidegháborús paranoiában
szenvedő parancsnokok kísérleti célokra használják, majd el akarják pusztítani,
ám egy jó szívű takarítónő kapcsolatba kerül vele és megpróbálja megmenteni. A víz
érintése tehát ősöreg karakter- és történetpanelekből építkezik, és
nagyon elegánsan megidézi a vonatkozó korszakokat és zsánereket, olyan sajátos
fénytörésben, ahogy azt csak Del Toro tudja. Igaz, a gótikus hangulatok most
némileg háttérbe szorulnak és a nosztalgikusabb, melankolikusabb jegyek
dominálnak.
A
szépség és a szörnyeteg klasszikus meséje találkozik az ötvenes évek
horror/sci-fi hibridjeivel (különösen A
fekete lagúna szörnye domináns), egy tisztes adag melodrámával és néhány
musicales motívummal megbolondítva. Az egész koktélt persze az író-rendező
jellegzetes szín- és formavilága tartja egyben, valahol a régi rémképregények,
a steampunk-esztétika, illetve a rozsdavörös és zöld tónusokban újraálmodott
hollywoodi glamúr határvidékein. A víz érintése okos kevercse nem csak
azért szerencsés, mert gyönyörűen mutat a vásznon és a folyamatos
hangnemváltásokkal a kortárs néző ingerküszöbét is lazán megugorja, de magát a
történetet is tökéletesen gazdagítja.
A
némaságra kárhoztatott hősnő egyszerre idézi meg Hamupipőke és Amélie Poulain
alakját, Sally Hawkins igen gyorsan az ujja köré csavarja a nézőt, ami
kulcsfontosságú a későbbi események szempontjából, hiszen rajta keresztül
találkozunk a különös lénnyel és végig érte aggódunk. Hawkins egyszerre
törékeny és nagyon is öntudatos, így a vele szemben álló, fenyegetően robosztus
Michael Shannon méltó ellenfele. Kimondottan izgalmasra sikerültek a jók ügyét
segítő mellékszereplők is: Octavia Spencer életvidám pragmatizmusa, Michael
Stuhlbarg hezitáló tudósa vagy Richard Jenkins ódivatú grafikusa mind
emlékezetes karakterek.
Különösen
ez utóbbi figura tekinthető afféle szerzői rezonőrnek, hisz nemcsak a
klasszikus zenés produkciók iránt rajong, de a tévés reklámok világában még
mindig egy aprólékosan kidolgozott, kézzel rajzolt plakáttal próbál
megrendeléshez jutni. A nyilvánvaló alkotói áthallások mellett a régi filmek
szeretete egyébként is hangsúlyos szerepet kap a történetben, A víz
érintése így akár a mozi kihaló félben lévő varázsának címzett
szerelmeslevélként is nézhető.
Del
Toro sikeresen teremti újra ezt a bizonyos varázslatot és nem mellesleg
tökéletesen kiaknázza az effajta hangulatok iránt időről-időre fellángoló
retró-lázat. Az író-rendező új életet lehel a klasszikus mesébe, az örökérvényű
példázatot ráadásul igen aktuálisnak érezhetjük. A víz érintése a
mássághoz való viszonyt csodálatos humanizmussal ábrázolja, így Del Toro úgy
szól hozzá a világ jelen állapotához, ahogyan csak nagyon kevesek. A
tudatlanságból táplálkozó félelem, a cinikusan táplált általános gyűlölködés
idején a konkrét érvelésnél talán sokkal célravezetőbb egy ilyen szemet és
szívet gyönyörködtető, univerzális érvényű példázattal állást foglalni. Az
idegentől nem rettegni kell és nem zsigerből az elpusztítására törni, hanem
óvatosan nyitni felé és megismerni, mert akkor akár csodák is történhetnek. Az
egyre nagyobb hangzavarban nagyon kellenek az ilyen filmek.
A VÍZ ÉRINTÉSE (The Shape of Water) –
amerikai, 2017. Rendezte: Guillermo del Toro. Írta: Vanessa Taylor és Guillermo
del Toro. Kép: Dan Laustsen. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Sally Hawkins
(Elisa), Michael Shannon (Strickland), Richard Jenkins (Giles), Doug Jones
(Lény), Octavia Spencer (Zelda). Gyártó: Fox Searchlight / Bull Productions.
Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos.
123 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 11-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13530 |
