Rudolf Dániel
Erős női karakterek,
társadalmi érzékenység, izgalmas látványvilágú rajzfilmek a 15. Anilogue
egészestés versenyszekciójában.
Az öt versenyfilm közül
a legambiciózusabb, a fődíjat is elnyerő vállalkozás a kínai Xuan Liang és Chun
Zhang alkotása, A hegyek és vizek könyve,
mely festői szépségű képekben ötvözi a hagyományos kétdimenziós és a CGI
animációt. A kínai mitológiában gyökerező film egy fiatal lány, Chun története,
aki egy, a miénkkel párhuzamos világban él, ahol a hozzá hasonló, emberek és
istenek közti lények feladata a földi világ természeti törvényeinek irányítása.
Tizenhatodik életévébe lépve Chun lehetőséget kap, hogy néhány napra delfin alakjában
éljen, mikor is egy baleset során közvetlen okozója lesz egy emberi fiú
halálának. Megpróbálván helyrehozni bűnét, hősünk tiltott szövetséget köt a fiú
feltámasztására – amivel a világok kozmikus rendjét teszi kockára.
A Ghibli Stúdió műveinek
hatása alatt készült film alkotói nagy műgonddal és szárnyaló képzőerővel
jelenítenek meg egy színes és kreatív fantáziavilágot, melyben minden egyes
apró motívum és kreatúra, a hatalmas, életet adó begóniafától a kártyaasztallá
változó macskákig a lehető legaprólékosabban és legegyedibben van kidolgozva. A
cselekmény helyenként lelassul és nem minden motiváció világos, de mindezért
kárpótol a gyönyörű animáció, a fantáziadús látványvilág és a líraira
hangszerelt, meditatív stílus.
A világ innenső végén, Sunao
Katabuchi filmje, egy Hirosimából származó életvidám fiatal nő története, akit a
második világháború alatt szülei férjhez adnak egy szomszédos kisvárosban élő
hivatalnokhoz. A szinte gyerekből feleséggé váló Suzu megpróbál beilleszkedni
új otthonába és megszerettetni magát férje családjával, miközben a napi terhek
mellett az egyre súlyosabbá váló háborús helyzet is rányomja bélyegét közös
életükre.
A lassan csordogáló,
mintegy százharminc perces szüzsé során a háború háttérként szolgál a személyes
drámákhoz, illetve kontrasztként a főhősnő naiv, mindenestül pozitív személyiségéhez
és életszemléletéhez, mely alapvetően kérdőjeleződik meg az őt és szeretteit érő
tragédiák sorozata által. Az elbeszélés végig a kisemberi „legalsó” szinten
marad, a hátországban élők mindennapjain és személyes sorsán keresztül láttatja
az egyre közelítő, végül már szó szerint a szomszédból „beköszönő” világégést. Mindezen
drámaiság nem válik tolakodóvá, ellenkezőleg, visszafogottságában képes
kiteljesedni. Az animáció szándékos „esetlensége”, ceruzarajzokra emlékeztető,
mégis remekül kidolgozott világa is ezt a hangvételt erősíti, kontrasztba állítva
a főhősnő rajzaiban megtestesülő személyes, belső világát és az őt körülvevő,
ellenséges és rideg valóságot.
A szintén a felkelő nap
országából származó A saját hangod kedves
meséje ellenben jóval harsányabb, színpompásabb tónusokkal lett vászonra
álmodva. Egy tengerparti kisvárosban élő középiskolás lány barátai segítségével
amatőr rádióállomást hoz létre, abban bízva, hogy az ott sugárzott zene hangjai
felébresztik kómában fekvő, korábban rádiós műsorvezetőként dolgozó édesanyját.
Naoyuki Itō animéje olyan örök
témákról beszél, mint a rivalizálás és a barátság közti illékony határvonal
vagy az álmainkért kiállás fontossága, a romantikus szál kivételével (jelentősebb
férfikarakter szinte alig adódik a filmben) minden olyan dolgot érintve, melynek
egy valamirevaló tinédzser „coming-of-age” sztoriban jelen kell lennie. Mindezt
egy látványos, humorral és melodrámai hangszínnel egyaránt jócskán
megfűszerezett, de egyébként nem különösebben kiemelkedő fogásként tálalják az
alkotók.
Klasszikus morális
üzeneteket közvetít a francia Arthur de Pins saját képregényéből, Alexis Ducord
társrendezésével készített filmje, a Zombillenium
is. A középpontban ezúttal egy – a címben szereplő – szörny témájú vidámpark
áll, melyben valódi élőhalott kreatúrák (zombik, vámpírok, múmiák, stb.)
dolgoznak, illetve szórakoztatják a nagyérdeműt, így menekülvén meg a pokolbéli
örök kárhozattól. A park léte azonban veszélybe kerül a folyamatosan csökkenő bevételek
miatt, a fő-attrakcióként szolgáló (az Alkonyat-sorozat
„csillám-vámpír” főhősére emlékeztető) egoista vérszívó-ficsúr pedig alig
várja, hogy átvegye a létesítmény feletti irányítást és kiebrudalja onnét a ranglétrán
szerinte alábbvaló teremtményeket. Össze kell hát fogni és közös erővel megmenteni
a vidámparki munka- és életteret.
A cselekményben olyan, jellegzetesen
a hollywoodi családi filmekből ismerős régi vágású fejlődéstörténetek kapnak helyet,
mint a lányát elhanyagoló apa átváltozása odaadó szülővé vagy a zordon minőségellenőr
metamorfózisa másokért kiálló, közösségi szolidaritást vállaló pozitív hőssé. Az
alapötletet, vagyis a klasszikus horror-szörnyek modern környezetbe és a néző
számára ismerős, de az ő számukra különös életszituációkba helyezését pedig már
láthattuk korábban (például a Hotel
Transylvaniában). Mindezek ellenére a Zombillenium
tele van ötletes gegekkel (a sztrájkoló élőhalottak például „We’re the Working
Dead” feliratú táblákkal vonulnak fel) és egy rakás popkulturális utalással (a
Nine Inch Nails rajongó boszorkánylánytól a Michael Jackson-féle Thrilleren át egészen H.P.
Lovecraft-ig), a sodró tempó és a látványos, jól kidolgozott, jellegzetesen
európai és „franciás” vizuális világ pedig a nem túl eredeti cselekmény dacára
is a vászon előtt tartja a nagyérdeműt.
Az ideig kínálat legfelkavaróbb
filmje az iráni származású Ali Soozande debütáló alkotása, az osztrák-német
koprodukcióban gyártott Teheráni tabuk.
A rotoszkóp eljárással (vagyis hús-vér szereplők alakjára való „rá-animálással”)
készült mű a – többek közt Robert Altman vagy Todd Solondz által tökélyre vitt
– klasszikus „multi-plot” szerkezettel dolgozik, három párhuzamos, egymással
laza kapcsolatban álló történetszálat mesélve el, melyek a rideg hagyományokra
és szigorú törvényekre épülő iráni társadalom felszíne alatt megbúvó „devianciák”
felzaklató „kórképébe” engednek bepillantást.
Egy siketnéma fiát
egyedül nevelő asszony, aki prostituáltként kénytelen pénzt keresni, amíg
kábítószerfüggő férje börtönben van. Egy fiatal nő, aki kétszeri vetélés után
végre gyermeket vár, aminek az egész család örül az ő kivételével, aki inkább a
karriert választaná az anyaság helyett. Végül pedig egy szerencsétlen zenész,
aki egy vétlen pillanatban, a diszkó mosdójában elveszi egy ifjú menyasszony
szüzességét. A leendő férj mindkettejükkel végez, ha a nászéjszakán kiderül,
hogy arája nem érintetlen. Természetesen mindhárom történet egyenesen sodródik
a tragédia felé, ez az egyetlen irány, melyet ebben a közegben vehetnek.
Ennek megfelelően a film
atmoszférája mindvégig szorongató, amit felerősít a sötétre hangszerelt,
naturalista képi világ. Míg A világ
innenső felén éppen a felszín alatt megbúvó drámák visszafogott
ábrázolásával érte el a kellő hatást, a Teheráni
tabuk nem fukarkodik sem a valódi melodrámai nagyjelenetekkel, sem a véres
brutalitás és az állatias szexualitás nyers megjelenítésével. Az alkotók célja
egyértelműen a néző felkavarása, ráébresztése arra, mi is megy végbe a világ „innenső
felében”, és ehhez minden stiláris eszközt megragadnak. Bizonyos jelenetek
azért itt sem nélkülözik a költőiséget, az említett kisfiú mint (szó szerint és
átvitt értelemben is) néma megfigyelő pedig az ártatlanságot képviseli egy
velejéig romlott világban.
A versenyszekció mellett
még tíz egészestés alkotást láthatott a közönség (a kitűnő Mi a neved?-ről decemberi Makoto Shinkai-portrénkban írtunk – A szerk.) , közülük érdemes kiemelni az
Oscar-jelölt francia animátor és képregény-rajzoló Benjamin Renner és Patrick
Imbert aranyos állatmeséjét, A csúnya
gonosz rókát, mely a kortárs igényeknek megfelelően nagy rakás iróniával
kezelve prezentál három, a fiatalabb korosztály és szüleik számára egyaránt
szórakoztató rövidebb történetet. Ezekből többek közt megtudhatjuk, milyen az,
ha egy róka csirkének képzeli magát, de azt is, mi történik, ha a gazdaság
szőrös és tollas lakóinak kell helyettesíteniük a halottnak hitt Mikulást.
A fesztivál keretein
között mutatkozott be a hazai közönségnek a Kells
titka és A tenger dala
alkotógárdája által jegyzett, ír-kanadai-luxemburgi koprodukcióban készült A kenyérkereső is, melynek készítői
ezúttal is bőven átugrották a saját rezüméjük által magasra tett lécet. Nora
Twomey rendező Deborah Ellis 2001-ben megjelent azonos című regényét adaptálta
vászonra, mely a tálibok által uralt Afganisztánban játszódik, középpontban a
tizenkét éves Parvanával, akinek édesapját bebörtönzik, anyja és nővére pedig
felnőtt férfi jelenléte nélkül tehetetlenné válnak a család ügyeinek
intézésére. Parvana kénytelen magát fiúnak kiadni, hogy szabadon mozoghasson a
házon kívül és megkereshesse a napi betevőre valót, miközben nem adja fel a
reményt, hogy sikerült apját kiszabadítania a fogságból.
A kenyérkereső erős női főhőst
választ, egy naiv és ártatlan, a körülötte történő szörnyűségekre fokozatosan,
saját gyermeki személyiségének védőfalát lebontva, kényszerűen felnőtté válva
rádöbbenő karakter szemén át láttatja a vásznon pergő eseményeket. A külső
valóság hús-vér szörnyűségeit és Parvana meséinek mitikus fantáziavilágát
egymással ütköztető, a „realista”, vagyis klasszikus, játékfilmes elbeszélő
szabályok szerint működő részeket helyenként élvezetes stilizációval megtörő
stílus észrevétlenül rántja be nézőjét a vásznon ábrázolt világba. Parvana
sorsa számos olyan kérdést felvet, mely nem csak saját közegében, de a „fejlett
nyugaton” is bőven az aktuális közbeszéd része, a nők társadalomban elfoglalt
helyzetéről, a szólásszabadságról és az egyén kibontakozási lehetőségeiről egy
előre leosztott szerepekkel operáló, önnön szigorú rendjét vasbeton falakkal
védelmező társadalmi rendben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13527 |
