Zsubori Anna
Loving Vincent –
francia-lengyel, 2017. Rendezte és írta: Dorota Kobiela és Hugh Welchman. Kép:
Tristan Oliver és Lukasz Zal. Zene: Clint Mansell. Gyártó: Break Thru
Productions / Trademark Films. Forgalmazó: DCI. Feliratos. 95 perc.
„Csak a festményeink
beszélhetnek a nevünkben” – írta a modern festészet atyja. Vincent Van Gogh
alakja és legendája leginkább két okból szokott felmerülni beszédtémaként.
Egyrészt művészi zsenialitása kapcsán, akkor leginkább talán az 1888-ból
származó ragyogó, lángmeleg színekkel festett Napraforgók című alkotása kerül szóba – vagy pedig afféle korabeli
celebként, anekdotahős figurájaként a meg nem értett zseninek, aki levágott
fülének köszönheti hírnevét. Dorota Kobiela és Hugh Welchman alkotása közelebb hozza
Vincentet a nézőhöz: eleven és szenvedélyes, komplex személyiségként ábrázolja,
noha az alkotás nem a művész-dokumentumfilmek panteonját gazdagítja, hanem a filmtörténet
első kézzel festett festményekből álló animációs filmjeként eleveníti meg Vincent
vibráló világát.
A Loving Vincent Orson Welles Aranypolgárát
idézve a főhős halála után indul, interjúkon és leveleken alapuló detektívsztorit
mesél el, Armand Roulin (Van Gogh egyik modellje egy ismerős arles-i családból)
főszereplésével, aki apja kedvéért magánnyomozásba kezd a festő halála ügyében.
Vincentről kiderül, hogy már gyerekként beilleszkedési problémái voltak, zűrös
családi háttérrel rendelkezett, azonban a „meg nem értett művész” élete vége
felé látszólag barátságos, és a művészetére inspirálóan ható környezetre lelt.
Bár a cselekmény a halál lehetséges okait kutatja (gyilkosság? öngyilkosság?),
és az egymásba fonódó, olykor ellentmondó elbeszélések viszik előbbre a
történetet, a film gyengéjét pont ez a kusza és vontatott nyomozás adja. A képi
világa azonban lenyűgöző: teljesen Van Gogh stílusát és konkrét képeit követi,
amire még nem volt példa a filmművészetben (miközben a flashbackek a filmekben megszokott
fekete-fehér formában elevenednek meg). A CGI-túladagolt néző szemének igazi vizuális
orgia a pezsgő posztimpresszionista világa a vásznon, a film azonban ettől még
nem lesz több mint egy újabb posztermásolat a színek szerelmese Napraforgók-járól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13518 |
