Ádám Péter
„Én filmnek látom
mindegyik történetem.” – Hergé.
A párizsi Grand Palais a
világhírű belga képregényrajzoló, Hergé (Georges Remi 1907–1983) életművének
szentelt centenáriumi tárlata 2016 őszétől 2017 januárjáig fogadta a
látogatókat. A rangos intézmény – amely a közelmúltban olyan művészek életművét
mutatta be, mint Picasso, Monet, Hopper vagy Braque – a kiállítással a XX.
századi belga-francia képregény legnagyobb alkotóját is beillesztette a modern
művészet kontinuumába.
*
1929 januárjában a Le Vingtième Siècle (A Huszadik Század) című jobboldali katolikus
brüsszeli napilap hétvégi melléklete Milou névre hallgató kutyájával Szovjet-Oroszországba
küldi legjobb riporterét, Tintint. Ezzel kezdődött a meghatározhatatlan
életkorú képregény-hős kalandsorozata, amely – az 1930-ban közreadott és akkor
még fekete-fehér Tintin a szovjetek
földjén című albumtól a befejezetlenül maradt és csak a szerző 1983-ban bekövetkező
halála után megjelenő utolsó albumig – jó öt évtizeden át nem kevesebb, mint
huszonnégy nagysikerű képregény-albumnak lett nyersanyaga.
A bricsesznadrágot
viselő örökifjú Tintin nemcsak száguldó riporter, nemcsak az igazság félelmet
nem ismerő bajnoka, árvák és özvegyek gyámolítója, nemcsak az egyik
legismertebb képregény-hős, de egyben mítosz is. Több száz könyv, cikk, tanulmány,
egyetemi disszertáció, konferencia foglalkozik a szerző Hergével, a sorozat
főhősével és mellékszereplőivel, a képregények meseszövésével, mélypszichológiai
hátterével, „filozófiájával”. Emellett írók, művészek, filozófusok, filmrendezők
lelkesedtek és lelkesednek ma is a sorozatért, amely igen nagy hatással volt a
belga-francia képregényre és a műfaj legnagyobb alkotóira. Tintin kalandjai csaknem
száz nyelven olvashatók (többek közt magyarul is), az eladott példányok száma pedig
már a kétszázötven-milliót is eléri: a felnőttek körében is népszerű Tintin-albumoknak
többszáz millió olvasójuk van szerte a világon. Ekkora nemzetközi siker talán
csak Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegével
vetekedhet…
Tintinnek meg a sorozat
többi szereplőjének figurája, a művészi grafika, az igényes dialógus meg a fordulatos
meseszövés a belga Georges Rémi tehetségét dicséri (az Hergé művésznév
tulajdonképpen a szerző nevének felcserélt két kezdőbetűje, franciásan ejtve). Hergé,
aki száztíz éve 1907-ben született Brüsszel Etterbeek negyedében, mindössze
huszonkét éves, amikor legismertebb képregényhőse megszületett. Hergé a szélsőjobbhoz
húzó mélyen katolikus brüsszeli középpolgárság szülötte. Autodidakta művész,
akinek tehetségét a szintén szélsőségesen jobboldali napilap, a Le Vingtième Siècle főszerkesztője, Norbert
Wallez, ismertebb nevén Wallez abbé (1882–1952) fedezte fel (maga a rajzfigura
is Wallez atya ötlete). A Mussoliniért lelkesedő abbé nemcsak munkát és lehetőséget
ad a fiatal Hergének, de ezzel egyidejűleg politikai nézeteit és szellemi
fejlődését is befolyásolja.
Igaz, bármennyire közel
állt is Hergé a két háború közötti belga szélsőjobbhoz, idegen tőle minden
politikai aktivizmus, ahogyan a pártfegyelem meg a nyájszellem is idegen tőle. Őt
a szórakoztatás százszorta jobban érdekli, mint a politika. Meglehet, ez a
magyarázata annak, hogy az 1940 májusától 1944 nyárutójáig tartó német megszállás
alatt Tintin kalandjai változatlanul folytatódnak, mintha mi sem történt volna.
Igaz, nem a háború kezdetekor megszűnő Le
Vingtième Siècle, hanem a kollaboráns Le
Soir hasábjain. A napilap hetente megjelenő ifjúsági mellékletét teljes
egészében Hergére bízza. Akinek nem kevesebb, mint négy képregény-albuma
jelenik meg a megszállás alatt.
Brüsszel 1944
szeptemberében felszabadul. A megtorlások idején a kollaboráns elvbarátokat sorra
letartóztatják, néhányat közülük ki is végeznek. Hergét is előveszik, többször
kihallgatják, sőt, egy éjszakára be is zárják, de – jóllehet
még az apolitikus sporttudósítókat meg az irodalomkritikusokat is felelősségre
vonják – végül futni hagyják. A Le Soir
kollaboráns újságíróinak tárgyalásán egy ügyvéd fel is teszi a kérdést: „Miért
nem ül Hergé is a vádlottak padján?” Mire az egyik hadbíró: „Mit képzel! Csak
nem fogjuk magunkat kinevettetni!” Nevetséges is lett volna a hatóságok
részéről egy képregény-figurát elítélni. Mert akkorra már Hergé és Tintin valójában
egy és ugyanaz.
A szélsőséges politikai meggyőződés,
az antiszemita és idegengyűlölő fél-fasiszta ideológia, amelyet Hergé sohasem
tagadott meg, természetesen a képregények világába is beszivárgott. De a képregény-sorozatot
sok minden kiemeli ebből a sötét közegből. Kiemeli, legelőször is, a történeteket
meg a grafikus ábrázolást belengő humor és költészet, és kiemeli a szerző soha
le nem vetkezett naivsága, az a cserkész-ethosz, ami egyik legjellemzőbb
tulajdonsága Tintin karakterének. Mindamellett az is igaz, hogy a
Tintin-sorozat képregényeinek rejtett erők és titokzatos társaságok által
irányított fantáziavilága, amelyben mindennaposak az árulások és összeesküvések,
nagyon is közel áll a két háború közti belga (és nemcsak belga) szélsőjobb
paranoiás életérzéséhez.
Az első világháború
utáni értékválság a józanész mindenhatóságába és a felnőtt-társadalom
megfontoltságába vetett hitet is aláásta. Minden úgy történik, mintha –
gondoljunk csak sok egyéb mellett Erich Kästner Emil és a detektívek című 1928-as regényére ‑ a felnőttek velejéig
romlott világa már csak a gyermekkortól remélhetne megváltást. Ekkor jelenik
meg a Tintin-féle igazságosztó gyerek-hős a képregényben és irodalomban. Azzal
a céllal, hogy ott is megállja helyét, ahol a felnőttek elbuktak. Így leplezi
le Tintin a szovjet propagandát (Tintin a
szovjetek földjén), vet véget Kongóban a törzsi háborúnak (Tintin Kongóban) vagy juttatja rács mögé
Al Caponét (Tintin Amerikában), hogy
csak ezt a három hőstettet idézzük. Igaz, ha lázad is minden igazságtalanság
ellen, Tintin nagyon is konformista. A kamasz Tintin, aki már nem gyerek, de
még nem felnőtt, tulajdonképpen egyesíti magában a gyerek meg a felnőtt tulajdonságait.
Bármennyire gúnyt űz a felnőtt társadalomból, alapjában véve ennek értékeit
tűzi zászlajára.
A mítosz általában a
régmúltba helyezi az általa közvetített eseményeket. Hergé eredetisége abban
rejlik, hogy ő nem a régmúltban, hanem a jelenben – de valamiféle időtlen
jelenben – helyezi el mitikus hősét. Hozzátartozik a mitikus figura karakteréhez,
hogy az autótól a repülőig egyetlen közlekedési eszköz se fog ki rajta. Tintin
nem kalandor, inkább valamiféle superkid:
nemcsak nem öregszik, és nem engedelmeskedik a felnőtt társadalomnak, de mintha
az a világ is időtlenné dermedne, amiben felbukkan. És amilyen időtlen hős
Tintin, olyan örök jelenben élő időtlen hős a kalandok többi szereplője, Milou,
a drótszőrű foxterrier, a nagy nyelvi fantáziával káromkodó korhely Haddock
kapitány, a szórakozott Tournesol professzor, Dupond és Dupont, a két idióta
detektív, az énekesnő Bianca Castafiore stb.
Hogy mitől olyan magával
ragadó ez a fantáziavilág, nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy minden egyes
album sajátos ötvözete fikciónak és valóságnak, akciónak és humornak. Erősen
kihúzott kontúr (az úgynevezett ligne
claire), erős kontrasztok, semmi árnyék – alighanem ez az Hergé-féle stílus
lényege. Plusz a lendületes tempó. Ez a fajta képregény Hergé előtt nem létezett.
Az első albumok még fekete-fehérek, a művész, a Casterman kiadó kérésére, csak
a megszállás alatt tér át a színes technikára. Hergé legtöbbször valós
helyszínre és valós történelmi események darázsfészkébe irányítja hősét, akinek
a Tintin Kongóban albummal például a
gyarmatosított Afrikát, A kék Lótuszban
a kínai-japán háborút, a Tintin Amerikában
című albummal a gengszterek világát kell megtapasztalnia. Tintin emellett
képzeletbeli országokba (Ottokar jogarja,
A Tournesol-ügy), sőt, az
amerikaiakat tizenöt évvel megelőzve, a Holdra is eljut (Megjártuk a holdat).
„Mozi-nézőnek lenni, nekem
ez a világ legszebb mestersége” – mondta Jean-Pierre Melville. Márpedig Hergé
kora gyerekkorától űzte ezt a gyönyörű „mesterséget”. Nem csoda, hogy a Tintin-albumok
képi világa rengeteget köszönhet a mozinak. A gyerek Hergére nagy hatással
voltak a Chaplin-féle burleszkfilmek meg az első westernek, ezért próbálja
később, immár ceruzával a kézben, felidézni ezeknek a vetítéseknek az
élvezetét. Nem véletlen, hogy Tintin 1929-ben született, vagyis abban az
átmeneti időszakban, amikor a hangosfilm fokozatosan kiszorítja a némafilmet.
Amely egyébként sohase volt teljesen néma. És itt nem az élőzenei aláfestésre,
nem a filmet kísérő zenekarra vagy zongorára gondolok, hanem a mára csaknem
elfelejtett „mozgókép-mutogatóra”, aki – miközben pereg a film ‑ pálcával a kézben
értelmezi, kommentálja, magyarázza a vásznon látottakat.
A „mozgókép-mutogató” (franciául
bonimenteur, angolul lecturer) lefordítja az inzerteket, imitálja
a zörejeket, eljátssza a dialógust. Valójában adaptálja a filmet a helyi
kultúrához. A gyerek Hergének tehát az élőszóval kísért mozi az első nagy
filmélménye, és ebből az élményből születik – párhuzamosan a hangosfilm születésével
– a figurákat megszólaltató és minden narrátor nélkül kibontakozó Hergé-féle bande dessinée. Ilyenformán egyáltalán
nem abszurd az a feltevés, amely szerint az Hergé-féle képregény nem is annyira
a hangosfilmmel egyidőben, mint inkább a hangosfilm ellenében, a hangosfilm alternatív változataként jött létre. Olyan
változataként, amely – ha tudattalanul is, de mégiscsak – valamiféle ellenállás
a hangosfilm eldologiasodott „modernségével” szemben, és amely – a már említett
„mozgókép-mutogatós” némafilm mellett – a sajtókarikatúra, valamint a detektív-
és kalandregény műfajának is adósa.
Akárhogyan is, Hergében –
és ebben nincs semmi túlzás – egy filmrendező meg egy operatőr veszett el: ő
mindig megtalálja a legmegfelelőbb nézőpontot, amiből a képet megrajzolja, és
amilyen gondosan ügyel a beállításra meg a képsíkra, olyan gondosan ügyel a
képkivágatra is. Egyrészt neki a kisujjában az egész filmnyelv, másrészt az
általa alkalmazott filmi technikák sohasem öncélúak, mindig a történetmondást
szolgálják. A nevezetes filmi megoldások közé tartozik A hét kristálygömb nagytotálja (23. o.), a Tintint követő „előrekocsizás”
A titokzatos csillag nyitó oldalán, a
714-es járat Sydneybe című album
elején a ráközelítés (zoom) a repülőgép ajtajára. Vagy amikor a Tintin Tibetben album 35. oldalán a három
egymást követő kocka a cinémascope-eljárás imitációjával, a képet széthúzva, „szélesvásznon”
ábrázolja a tájat, miközben a hősök kockáról kockára távolodnak a lassan balra
csúszó szemszögtől. És a sort folytathatnám. Hergé, semmi kétség, sokszor
használja úgy a ceruzát, mintha kamera volna. Meglehet, ez is közrejátszik
abban, hogy olyan sok filmrendező kedveli Tintint. Mint például – hogy csak az
ismertebbeket említsem – Alain Resnais, Roman Polanski, Philippe de Broca,
Peter Jackson, a Le fabuleux destin d’Amélie-t
rendező Jean-Pierre Jeunet, Patrice Leconte és természetesen Steven Spielberg.
Az már csak a háború
után derül ki, hogy a Tintin-albumok rajzfilmként is nagyon jól megállnák a
helyüket. Ezt maga Hergé is érzi, ezért határozza el 1948 tavaszán, élete egyik
nehéz pillanatában, hogy levelet ír Walt Disneynek. A levélhez hét albumot is
mellékel az addigi tizenháromból. A levélben, amelyben megfilmesítésre ajánlja a
képregény-sorozatot, még arra is felhívja a figyelmet, hogy ő mindig „realista
síkon” ábrázolja Tintin kalandjait, szemben a Walt Disney-féle rajzfilmek
költői-meseszerű ábrázolásmódjával. A levélre, két hónap elteltével, nem Walt
Disney, hanem a stúdió reklámfőnöke válaszol. Udvariasan közli, hogy a
következő négy évre már megvannak a tervek, és hogy elejét vegye a
félreértésnek, visszaküldi mind a hét albumot. Az Újvilág nem fogékony Hergé rafinált
művészetére. A belga Tintin meg az amerikai Miki egér történelmi találkozása
elmarad…
De az álom mégis megvalósul.
Igaz, az első rajzfilmkísérletek, még az ötvenes években, már a technika
kezdetlegessége miatt sem tudják visszaadni a sorozat humorát és költői varázsát.
Amikor, már a hatvanas években, végre az amerikai rajzfilmstúdiók is
felfigyelnek a Tintin-albumokban rejlő lehetőségre, a technika ugyan már tökéletesebb,
de az amerikaiak fafejűsége miatt a rajzfilmváltozat sok ponton eltér a képregénytől.
Az amerikaiak kihagyják például Haddock kapitány alkoholizmusát (ő whisky helyett
kénytelen kávéval beérni), kihagyják Tournesol professzor süketségét, és így
tovább. A tizenhárom epizódos sorozatból kiderül: az amerikaiak semmit sem
értettek Tintinből, aki az ő szemükben olyan, mint Bugs Bunny vagy a többi amerikai rajzfilmfigura. A
hatvanas-hetvenes években több hosszabb-rövidebb rajzfilm-adaptáció is készült,
a legutóbbi, ezt Stéphane Bernasconi jegyezte, 1991-ben született. Sajátos kísérlet
az 1972-ben bemutatott Tintin et le lac
aux requins (Tintin és a cápák tava),
amely a vízzel elárasztott falvakat állítja a cselekmény középpontjába. A
rajzfilmet, amely sok mindent átvett a különböző Tintin-albumokból, nem Hergé-képregény,
hanem Michel Greg eredeti forgatókönyve alapján rajzolták.
Az ötvenes-hatvanas
években volt a Tintin-képregények fénykora. Ez az időszak egybeesik a háború
utáni francia mozi első nagy korszakával. Ekkor merül fel először egy
színészekkel forgatott Tintin-film ötlete. Két Tintin-filmet is forgatnak ebben
az időben: a Tintin és az Aranygyapjú
titka (Tintin et le mystère du Toison
d’or, 1961), valamint a Tintin és a
kék narancsok (Tintin et les oranges
bleues, 1964). Ami az elsőt illeti, Miután több felkért rendező – köztük
Alain Resnais is meg Philippe de Broca is – visszalépett, a producerek végül a
fiatal és tapasztalatlan Jean-Jacques Vierne-t bízzák meg a rendezéssel.
Tintint az amatőr Jean-Pierre Talbot, Haddock kapitányt (kiválóan) Georges
Wilson alakítja. A Tintin és az Aranygyapjú
titkáról – amely Hergétől csak a képregény-sorozat „szellemiségét” meg a
történetek hőseit vette át – sok rosszat lehet mondani (előre látható
fordulatok, egyenetlen tempó, kevés izgalom), és mégis: az egész filmet kétségtelenül
belengi az Hergé-albumok varázslatosan ironikus hangulata.
A szintén színészekkel
forgatott Tintin és a kék narancsok –
ennek Philippe Condroyer a rendezője – a rajzfilm hangulatára és
látványvilágára épít. Sokan ezt a második Tintin-mozit jobbnak tartják az
elsőnél. Nekem más a véleményem. Míg az elsőben a kaland állt a középpontban,
itt a rendező, sajnos, a humor, a komikum, a karikatúra meg a burleszk felé csúsztatja
Hergé világát, ráadásul az erőltetetten jópofáskodó színészi játék erre még rá
is tesz egy lapáttal; ennek következtében a film, pedig a bemutatása idején
egyáltalán nem volt sikertelen, ma már csaknem nézhetetlen. Egy darabig szó
volt harmadik Tintin-filmről is, az ötletből azonban nem lett semmi. Akárhogyan
is, mindmostanáig az amatőr színész Jean-Pierre Talbot az egyetlen, akinek
megadatott, hogy Tintin figuráját életre keltse.
A szintén Tintin-rajongó
Steven Spielberget 1982-től foglalkoztatta, eleinte csak producerként, egy
Tintin-film ötlete. Ő – a Tintin és az
Aranygyapjú titka, illetve a Tintin és
a kék narancsok nyomvonalán haladva – eleinte szintén színészekkel dolgozó
mozifilmre gondol. A nehézségek láttán azonban ő is megfutamodott. Ebbe,
meglehet, az is belejátszott, hogy a felkért rendezők – Roman Polanski, Alain
Berbérian, Jean-Pierre Jeunet és Patrice Leconte – hosszabb-rövidebb idő után végül
mind nemet mondtak. Jó mozifilmet forgatni, ráadásul híven Hergé világához – a
feladat az ő szemükben kivitelezhetetlennek látszott. Mígnem a kétezres évek
elején, feltehetően a Peter Jackson-féle King
Kong hatására, fel nem merül egy számítógépes grafikával előállított Tintin-film
gondolata. Az elképzelés annyi év után végre hátszelet ad a terv
kivitelezésének, és a Tintin kalandjai
(The Secret of the Unicorn), amelynek
előkészületeit éveken át a legnagyobb titokban tartották, 2011-re el is készül.
A nyitó képben egy utcai
művész (maga Hergé) dolgozik az előtte ülő ismeretlen portréján. „Én nagyjából
így látom magát” – mondja, azzal az elkészült rajzot átnyújtja az
ismeretlennek, aki nem más, mint Tintin. Csakhogy ez a Tintin már nem rajz,
hanem számítógépes grafikával előállított figura. A jelenet azt sugallja, hogy a
kettő egy és ugyanaz. Tény, hogy Spielberg a filmbe beleadott apait-anyait.
Legapróbb részletig kidolgozott és több albumot is magába olvasztó
forgatókönyv, káprázatos képi világ, pergő cselekmény – és mégis, mintha a
frenetikus tempó az izgalom rovására menne (nemhiába a sivatagi bolyongás a
film legjobb jelenete). Amit nyerünk látványban, elveszítjük feszültségben.
Amikor kalózok támadják meg Haddock kapitány felmenőjének hajóját, az Unikornist,
a kalózok szemüveges-szakállas vezérének arcvonásaiban nem nehéz felismerni
magát Spielberget. Az Unikornist kifosztó kalózvezér mögött ott az
Hergé-életművet „kifosztó” filmrendező. Aki mintha finoman jelezné: nagyon is
tisztában van vele, hogy árulás nélkül nincs adaptáció. De ha így van, vajon a
két Tintin, az Hergé által rajzolt meg a számítógépes grafikával életre keltett
csakugyan egy és ugyanaz?
„«Bovaryné én vagyok»,
mondogatta Flaubert, és ugyanígy én is elmondhatom – Hergé 1975-ös
interjúkötetéből idézek –, Tintin én vagyok […], legalábbis abban az
értelemben, hogy csakis én tudok belé életet lehelni. A Tintin-történeteket nem
lehet futószalagon előállítani. Ugyanolyan személyes alkotás ez, mint egy festő
vagy író életműve. Lehet, hogy mások még jobban csinálnák, lehet, hogy nem, ki
tudja. Egy biztos: nem úgy csinálnák, mint ahogy én, következésképp az a
Tintin, amit mások keltenek életre, sohase lesz Tintin…”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 26-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13504 |
