Varró Attila
Lanthimos szimbolikája
most is talányos, de nem katartikus.
A szent szarvas meggyilkolása
– foglalja össze címével Yorgos Lanthimos újabb brit filmjét, sokadik
állatmetaforájához egy iskolai dolgozattal gondosan kontextust is illesztve a
görög mitológiából. De melyiké? – kérdezhetné joggal a néző, attól függően,
hogy Agamemnon meséjét veszi alapul, aki Artemisz szent állatának levadászása
miatt imádott leánya feláldozására kényszerül vagy az Iphigenia Auliszban Euripidész-tragédiájának zárlatát, ahol ugyanez
az Artemisz utolsó pillanatban egy szarvasra cseréli a feláldozott leányt. Első
esetben a „pszicho-thriller” csalóka címkéjével multiplex-barátnak feltüntetett
film főhőse egy nagyhatalmú sebész-apa, akit egy részeg műhiba miatt elárvult kamaszfiú
kényszerít rejtélyes átokkal saját családja egyik tagjának megölésére: egy
művészfilmes bosszútörténet pereg a vásznon, eszkalálódó erőszakkal és vészesen
ketyegő határidő-dramaturgiával. Második esetben egy fesztiválkedvenc rendező
újabb szerzői szürreáliájában egy tini-hősnő keresi helyét saját családja (szülői
szeretet) és az átkot rájuk bocsátó ifjú antagonista (első szerelem) érzelmi
ütközőzónájában: művészfilmes berkekben népszerű coming-of-age sztori a központ, egyben egy súlyos ógörög leány-dráma
modernizált változata, amelynek alapkérdése az érzelmi kapcsolatok őszintesége
a családtagok között. Két különböző szarvas, két különböző film – a kérdés,
hogy melyik szenved ki a játékidő végére: vajon egy thriller-történet ürügyén
hiteles és megrázó emberi dráma élményével távozhat a néző vagy egy divatos társadalomkritikai
mázzal leöntött izgalmas erőszaktörténet próbálja megnyeri magának a mind
erőteljesebb hatásokhoz szokott artmozi-közönséget.
Lanthimos alkotása
mindkét lehetőség elől kitér: ugyanakkor még erős jóindulattal sem nevezhető hipnotikus
erejű, elliptikus filmcsodának, amely úgy szippantja magába a tanácstalan
befogadót, akár a (szintén a „csodatévő idegen a családban” toposzával élő) Teoréma – főként mivel a mára elcsépelt,
kubricki geometriájú látványvilág és a Bresson modelljeit sikertelenül utánozni
próbáló minimalista színészi játék (ezúttal álomgyári sztárok
marionett-bábjaival előadva) képtelen olyasfajta szuggesztív atmoszférájú
világot teremteni a mese köré, amely saját, belső logikával pótolná a nézői
elvárásokét (miként A homár disztópiája
esetében). A műfaj és művészet határán ingadozó opusz már félúton két szék
között végzi. Rejtélynarratíváját a szülők inadekvát viselkedése
hatástalanítja, akik vagy passzívan vagy bosszantóan ostobán állnak a
problémához (lásd a teljesen értelmetlen kínzás-jelenetet), mintha csak előre
tudnák, hogy ennek az átoknak sem racionális magyarázata, sem bármilyen
lehetséges ellenszere nem létezik. Innentől feszültséget sincs miért érezni az
egyre súlyosbodó helyzet miatt: akár egy kórházi műtő duplafalú üvegablaka
mögül néznék a kegyetlen eseményeket és tehetetlen áldozatokat. Hasonlóan az Éjszakai ragadozók, a Funny Games vagy a Négyzet példáihoz, inkább egyfajta jól megérdemelt bűntető hadjárat
zajlik, amely során primitív vademberi indulatok törik szilánkokra a művelt,
gazdag nagypolgárság illúzióvilágát, mindennemű nézői együttérzéstől
kartávolságon kívül tartva – már csak egy elidegenítően steril modern művészeti
galéria hiányzik a képből.
Lanthimos antropológiai
távolságtartása a személyes drámát sem igyekszik konfliktusokkal, netán jellemekkel
mélyíteni: alig pár percet pazarol arra a nem épp triviális családfői
dilemmára, hogy vajon kit válasszon szerettei közül (míg Euripidész
Agamemnonjánál komoly erkölcsi döntést jelent az áldozat végrehajtása, itt a
hős végül egy inkább nevetséges, mint szívszorító orosz rulettre bízza a
választást); a lány felkínálkozása családja megbüntetőjének puszta túlélési
kísérletté silányul elkenve a korábban felvázolt szerelmi konfliktust; a férj
és feleség közötti elhidegülésből pedig nem kapunk mást egy bizarr szexuális
aktus ismétlődő metaforájánál és Nicole Kidman egyre szoborszerűbb arcánál. A szent szarvas meggyilkolása precízen
illeszkedik a kortárs művészfilm rideg indulatú társadalomkritikus trendjébe
(Seidltől Östlundig), biztos kézzel adagolt polgárpukkasztás és fensőbbséges
ítélkezés lélektelen mechanizmusa – nem az ógörög tragédia emberi
áldozatvállalásról, egyetemes morális kérdésekről tanúskodó szent szarvasa,
inkább csak trójai faló, amelynek újgörög alkotója egy rangos kulturális termék
dekoratív álcájában csempészi mozikba a kíméletlen emberundort.
A SZENT SZARVAS MEGGYILKOLÁSA
(Killing of a Sacred Deer) – brit-ír, 2017. Rendezte: Yorgos Lanthimos. Írta:
Efthymis Filippou. Kép: Thimios Bakatakis. Szereplők: Colin Farrell (Steven),
Barry Keoghan (Martin), Nicole Kidman (Anna), Raffey Cassidy (Kim), Sunny
Suljic (Bob). Gyártó: Film4 / Hanway Films / Element Pictures. Forgalmazó:
Vertigo Média Kft. Feliratos. 121
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 25-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13502 |
