Vincze Teréz
Sally
Potter szatírája a nyugati (felső)középosztályról.
Egy
party, két házigazda, öt vendég – és egy rendező-forgatókönyvíró, aki láthatóan
nagyon elemében van, amint szatirikus humorral rántja le a leplet az angol
felsőközéposztályról ebben a társasági feketekomédiában.
Sally
Potter a hetvenes évek vége óta a brit filmkészítés meghatározó alakja, a társadalmi-politikai
kérdések iránt is fogékony, de azokat sohasem direkt formában tárgyaló rendezők
közé tartozik. Forma tekintetében a kísérletező, avantgardisztikus vonulathoz
sorolható, elég, ha az utóbbi időkből olyan műveire gondolunk, mint amikor
jambikus pentameterekben beszélő filmben dolgoz fel a muszlim bevándorlás
kérdését is érintő történetet (Yes, 2004),
vagy amikor közeliben felvett beszélő fejek interjúit szerkeszti másfél órás filmmé
(Rage, 2009). Leginkább azonban mégis
a Virginia Woolf Orlandójából készült
történelmi gender-fantasyjáról ismert, melyben Tilda Swinton 400 év alatt nem
öregszik egy percet sem, épp csak nemet vált.
Ezúttal
a kifejezetten klasszikus felépítésűnek mondható, hetven perces film nagyjából hetven
perc történetét meséli el, miközben ütős szereplőgárdát és a rock, jazz és
komolyzene klasszikusaiból összeállított zenei aláfestést vonultat fel. A
forgatókönyvet Potter maga írta, bevallottan a 2015-ös brit parlamenti
képviselőválasztások idején, és a film brit kritikusai meg is jegyezték, hogy
nem túlzottan nehéz az ország politikai állapotának allegóriájaként olvasni a
darabot. Nem kell azonban politológusnak lennünk ahhoz, hogy a két hét alatt,
stúdióban rögzített kamaradarabot gördülékenyen olvashassuk a nyugati
(felső)középosztály allegóriába csomagolt kritikájaként. A társadalmi közeget
jelképesen lefedő foglalkozások képviselői vonulnak fel a filmben: a politikus
és egyetemi professzor házigazdák vendégei között van aromaterapeuta,
befektetési bankár és leszbikus házaspár is, mely karaktereket a remek színészek
szórakoztatóan alakítják át a figurák által képviselt típusok szatirikus
rajzává.
A
cselekmény fókuszában Janet (Kristin Scott Thomas) és az ő előléptetése áll. A
feministák büszkesége ő, egy vérbeli üvegplafon-törő, aki felért a mindig
vágyott csúcsra: kinevezték egészségügyi miniszternek. A partyn közeli barátok
gyülekeznek, hogy megünnepeljék a jelentős eseményt. A rendezés az elejétől
fogva azt sugallja, hogy a merev arccal, bénultan a semmibe bámuló férj
(Timothy Spall) most döbbent csak rá, hogy mekkorát hibázott, amikor feleségét
mindvégig támogatta politikai ambíciói megvalósításában. Úgy érezzük, katatón
állapota és a merev mozdulatok, melyekből már csak a vintage rock és jazz
bakelitek cserélgetésére futja a lemezjátszón, hirtelen felismert
legyőzetésének, a férfiassága elvesztése felett érzett fájdalomnak a
kifejezése. Persze, tévedünk, mert hamarosan robban az első dramaturgiai bomba,
mely leleplezi a férj fura állapotának okát. Majd később újra fordul a kocka, s
kiderül, hogy mégiscsak van ennek az egésznek köze a férfiasság válságához is,
ami talán még a halálnál is rémisztőbb.
A
kellemesen trükkösre megírt forgatókönyvben jó tempóban jönnek a várt, majd
azokat továbbgördítő, nem várt fordulatok, hogy amikor már azt hisszük,
kiismertük a trükköket, újra meglepődjünk. Mindeközben a különböző figurák és a
hozzájuk kapcsolható sztereotipikus viselkedések, típusproblémák szatirikus
kritikáját kapjuk. A karakterkritika pedig – elegáns módon – egyáltalán nemcsak
magának a típusnak a leleplezésében merül ki (vagyis nem lesz pusztán mondjuk
az ezotéria nevetségessé tétele), hanem az emberi gyarlóság, az öncsalás, a hangoztatott
elvek önellentmondásainak szatírájává válik. Egy feministának könnyűszerrel
nevezhető rendező esetében pedig az sem meglepő, hogy a legszarkasztikusabb (és
legszórakoztatóbb) kritikus szerepét egy nőre osztja – Janet legjobb barátnőjének
szerepében Patricia Clarkson brillírozik. Gyilkosan szórakoztató humora néha
még arról a szereposztási telitalálatról is elvonja a figyelmet, hogy a
spirituális coach és aromaterapeuta szerepében Bruno Ganzot találjuk.
A
film valódi szellemes szórakozást ígér, s a legutolsó percig tartogat
meglepetést. Mindeközben pedig a rendező megfelelő mértékű öniróniáról is
tanúbizonyságot tesz: még a feminista élharcosok is megkapják a magukét.
A VENDÉGEK (The Party) – brit, 2017. Rendezte és írta: Sally
Potter. Kép: Alekszej Rogyionov. Szereplők: Kristin Scott Thomas (Janet),
Timothy Spall (Bill), Patricia Clarkson (April), Emily Mortimer (Jinny), Cillian
Murphy (Tom), Bruno Ganz (Gottfried). Gyártó: Adventure Pictures / Great Point
Media. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos.
71 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13497 |
