Filmvilág

Technika és mágia

Fantasztikus tudomány

Sejtfal kontra műszerfal

A sztártörténész, Yuval Noah Harari szerint, az emberiség mindig is képzetes valóságok között élt, fejlődött, és erre akár büszke is lehet. A jövő éppen csak annyiban más, hogy ezt a virtuális világot holnap vagy holnapután már okos gépek, algoritmusok konstruálják ártatlan és haszontalan tömegek számára, miközben az okos gépek mögött ott lesz – most már tényleg ott lehet – a kicsit kevésbé okos, de magát mégiscsak okosnak gondoló elit, a maga küldetéstudatával, vagy anélkül. Falanszter és Virtualitás tehát jegyben járnak. És a Falanszter közel van, filmes jövőképei kiváltképp.

Kezdetben volt az igazi sci-fi, elején diszkrét évszámjelzéssel, pontosan datálva a megjósolt jövőt. Festhetett boldog vagy boldogtalan társadalmat, lehetett utópia és disztópia. Aztán egy időre elment a kedve az emberiségnek (következésképpen Hollywoodnak is) a jövőbelátástól. Már ami az igazi, kikövetkeztethető futurumot illeti. A klasszikus tudományos fantasztikum sikerműfajai helyét negyedszázadra átvette a techno-adventure, öntudatosan maszatolva teret és időt: már rögtön a korszaknyitó opuszban úgy bolondozva, hogy a csillagrombolók messzi-messzi galaxisban, de réges-régi múltban száguldoznak – ami persze lehetne jövő is, jelen is – vízkereszt, vagy amit akartok.

Nem a tudományos-fantasztikus kalandfilm műfaji diadalútjának, az tart azóta is. De a régifajta, jövőképben utazó fantasztikus mozi mégiscsak visszatért, és világsikereket halmoz – utópiaként is, disztópiaként is. Évszám talán nincs a főcím után, de attól még a filmcsináló igazi jövőt akar mutatni, közelit és kigondolhatót, harminc és háromszáz év között. És ilyenkor technikai tanácsadó, CGI-guru – és persze rendező – megint büszke rá, hogy képes kitalálni a harminctól és háromszáz évig esedékes tudományos-technikai csodákat, jót és rosszat egyaránt.

Ennek viszont mostanra új szabályai lettek. Ha utópia – akkor a szép jövő kemény anyagba (vezérlőpultba és hajtóműbe) költözik. Ha disztópia – akkor a csúf jövő belekódolódik a puha emberi húsba (programozott idegekbe, meghekkelt génekbe).

Részletesebben: ha az elképzelt csodával űrutazni, energiát termelni lehet, ha hófehér védőpanelek, napra irányított szilícium vitorlák, és főleg ha sok-sok drágakőként csillogó ledfény mögé búvik, akkor az első képsoroktól tudhatjuk, hogy többé-kevésbé optimista jövőképbe kirándulunk. Ilyenkor a 3D-szélesvászonról lesugárzik a következő évtizedek, évszázadok okos ketyeréit kikövetkeztető, és róluk valósághű modellt, hihető kulisszát gyártani képes filmesek büszkesége. És ha a büszkeség megvan, akkor általában a cselekmény szerint is jó dolgok várnak ránk az említett harminc és háromszáz év közötti idősávban. Több is ez, mint büszkeség: már-már gyermeki dicsekvő kedv, melyet először Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeiájában értek tetten a kritikusok lassan ötven esztendeje, és most, tényleg néhány évtizednyi szünet után, ez a bocsánatos dicsekvő kedv újra képes teltházat csinálni a multiplexek nagytermeiben csak ezzel, mármint a közeljövőt előrelátó technokrata hitelesség által. Nem csak ettől, de ettől is lett sikeres alig néhány évvel ezelőtt Cuarón Gravitációja, Ridley Scott Mentőexpedíciója. Ez tehát a kortárs tudományos fantasztikus filmek egyik útja, ha tetszik gyengéje, amikor a tudományt elegánsan cselekményébe emeli: a jókedvű, a dicsekvős. És ez az út van fenntartva a hideg vasnak és a led-gomboknak.

Ami a disztópiát illeti, annak divatja is visszatért. A rossz jövőképhez valaha ugyancsak a gépek látványa tartozott, természetesen „rossz gépeké”. Gonosz erők persze ma is hódíthatják a kozmoszt csilivili járművekkel, vezetheti az emberiséget kárhozatba egy-egy beteglelkű szuperszámítógép. Mégis, egy mai negatív utópia alapvetően más. Látványként is. Más benne a főtrend, ahogy a szorongásnak és technikának egyesülnie illik, ahogy vizuálisan meg kell mutatnia magát. Merthogy az ilyen filmekben ma leginkább két tudományos diszciplínának kell találkoznia. Az egyik ezek közül társadalom- és politikatudományi: ez volna egy beteg, és összességében a gazdasági szűkösség állapotában agonizáló világ vezetéstechnikája, ordítóan igazságtalan logisztikája. Ehhez jöhet még a cselekménybe épített jóslat az alkalmazott kommunikációtudomány dicstelen jövőjéről is: a rabszolga-milliókat különösen rafinált és elképzelhetetlenül romlott média manipulálja, tartja ideig-óráig féken.

Aztán ezek így együtt – logisztika és média – találkoznak a szokásos igazi sci-fi komponenssel, a természettudománnyal. Csakhogy nem azzal, ami a Testet kijuttatja a Kozmoszba, az marad az utópiáknak, sokkal inkább azzal, ami belepiszkál a Testbe.

Vagyis az újabb, de mégis legalább másfél évtizede érvényes trend szerint a disztópikus jövőről szóló mesékben a gonosz falanszter-logisztika és a még gonoszabb biológia, kémia és a vele egylényegű „virtuális élet szakmérnökség” volnának az erős szövetségesek.

Az Éhezők viadala (2012-től) trilógiában nem azok a gadgetek hitetik el a nézővel, hogy a filmesek tényleg megálmodták a világ évszázadok múlva esedékes technikai kulisszáit, melyek kézzelfogható anyagból vannak. Azokban nincs semmi új, és főleg, nincs olyan, amit egy új típusú horrorvilág friss védjegyeként fogadna el a néző. A Capitolium lebegve lövöldöző monstrumaihoz hasonlót minden fiúóvodás rajzol, úgy fél évszázada. Ami viszont ezekben a filmekben tényleg új: a viadalok szörnyűséges küzdőtere, ami virtuális is, meg nem is, mesterséges is meg természetes is. Ott vannak benne a mű és valódi fenevadak, mondjuk a szintetikus, de azért biológiai elvárások szerint gyilkoló darázsfaj, ott a genetikailag programozott gyógyulás és halál, ott a személyiség lelki-szellemi oda-vissza kódolása.

Ez, így együtt, már igen, az ilyesmi a mai moziközönség szorongásaiban már szépen passzol a baljós jövőhöz. Ugyanis ma már pontosan így képzeljük el a világkörzetek fölött uralkodó disztópikus szuperdiktatúrát. Hogy tudniillik, annak legfontosabb fenyítő-fenyegető eszközei a valóság és majdnem-valóság közti beteg átmenetet produkáló trükkök, csapdák, halálos megtévesztések. Ez megy, legalább a Mátrix óta, vagyis immár majd húsz esztendeje.

És az ilyen világokban a fémketyerék harcánál tényleg fontosabb a biologikum vagy legalább a képzet és ellenképzet, melyet a testre ható szerek idézhetnek elő, a kék és piros pirulák, de újabban ennél is látványosabb és fájdalmasabb eszközök, melyekkel be lehet avatkozni a Test – az emberi test – dolgaiba.

A Test körüli matatás: látványban, és dramaturgiában tehát erről ismerszik meg a kortárs disztópia jövőképe. Ami pedig testen belüli, az alapesetben olcsóbb a testen kívülinél. Konkrétan: a génsebészi látvány a mérnökinél, vagyis a rossz hírt hozó sci-fi jövőképe olcsóbb a jó jövőt jósoló mozgóképnél. Az alkar bőrére varázsolni egy számot, még ha világít is, még ha látványosan pörögnek is rajta a nullák – maszkköltség és komputertrükk-ár szempontjából nyilván sehol sincs az emlegetett optimista űrszerkezetekhez képest. A nem túl sikeres Lopott idő (2011) puritán látványvilágában vagyunk. A bőrön fényeskedő számsor azt jelzi, mennyi ideje van hátra a szűkösségben élő globál-falanszter polgárának. A szegényeknek talán csak napok, órák, percek, a gazdagoknak akár évszázadok. És az időt, vagyis az életet adni-venni, munkával megkeresni, elrabolni, sőt a film meséje szerint elnyerni, visszanyerni lehet. Ehhez jön még a plusz információ, hogy bár az életidő eloszlása a világban ordítóan igazságtalan, cserébe mindenki fiatalnak látszik: az évekig élő szegény, és az évszázadokig élő gazdag egyaránt. Ilyen az igazi nulla költségvonzatú biológiai film-gadget: egy láthatatlan izé, amiről csak el kell hinnünk, hogy mindenkiben ott ketyeg, egyszerre genetikus pokolgép és szuperkozmetikum, születéskor valahogy beépítik, hogy vigyáz a bőr örökös hamvasságára, de közben menedzseli a belékódolt halált. Látunk például rögtön a nyitójelenetben egy anyát, aki fiatalabbnak látszik a fiánál. Ennyi a jelzés, és mégis hat rendesen: a biológiai alapú scifi-tudomány akkor is tud hátborzongató lenni, ha nem mutatják meg, hogyan is működik, de van kép a következményekről. Ennél, a másik oldalon, még egy hiteles szkafander-sisak is drágább.

És mire is használatos minden esetben a rossz jövőt építő politikai rendszerek számára a sci-fi biologikum? Őrizni a status quo-t. Ahol a jövendő világban szűkösség van, oda kell a történetek szerint a falanszter és központ, a Körzetek és Capitolium. Ahol „retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény”, ott szó szerinti és szimbolikus sündisznóállásokba vonulnak a kiváltságosok. Hol kitámadnak portyázni, megfélemlíteni, büntetőexpedíciózni, hol visszavonulnak rettegni. Nem csupán falakat, kerítést, védőkupolát emelnek (Sziget, 2005; Beavatott-sorozat, 2014), terrorkülönítményt működtetnek (Éhezők viadala, 2012), védett bolygóra költöznek (Elysium, 2013), hanem, hogy a fortélyos félelem tényleg igazgatni tudja a rendszert, ahhoz kellennek nekik a jövő test-tudományainak mindenféle leleményei.

Új trendről lehet szó, de nem akármilyen előképekkel. A gonosz tudós valamit kotyvaszt, a politikus megrendeli, kipróbálja csakis a nagybetűs Rend érdekében. Ősi disztópia-képlet, melynek fejlődési útja a mostani boomig csupa klasszikus filmmel van kikövezve Fritz Lang Metropolisától (1927) mondjuk a Mechanikus narancsig (1971). Ez utóbbi különösen érdekes, belegondolva, hogy ugyanaz a Stanley Kubrick szinte egy időben álmodik filmre Űrodüsszeiát és Narancsot, a testen kívüli technikával dicsekvős, és a testen belül matató tudománnyal rémisztgetős sci-fik egy-egy etalonját. Az egyikben a kiszámíthatóan szabályos gránittömb emel minket mindig magasabb emberi dicsőségre, tiszta ideák nevében, a másikban kiszámíthatatlan hatású büntetőszérum ránt le emberalatti nyomorúságába – nem, dehogyis ideák, hanem a színtiszta falanszter-pragmatizmus nevében. Végül is lehet látványos ez is, az is: az egyikben maga a tudományos objektum, a másikban csak a következménye: Hideg fém és kő emitt, forró bűn és kín amott.

Vissza a közelmúlthoz: az elmúlt másfél évtized filmmesékbe álmodott piruláinak, szérumainak, jövő számára kigondolt bőralatti matatásainak leginkább az a dramaturgiai feladata, hogy segítsenek hamis valóságot teremteni, vagy ha már megvan, eligazodni benne. A falak, melyek elválasztják a disztópiák elitjét és pórnépét akár vegyesen épülhetnek fal-illúzókból és fogható fém-kő-üveg szerkezetekből. A Capitoliumot, az Elysiumot – az egyszerre valóságos és nem valóságos fizikai távolság, a még valóságosabb védművek, és a virtuális csapdák védik, a legeslegvalóságosabb halálveszéllyel. A Szigetben ez ugyanilyen határoló technikával, éppen csak fordítva működik. Mutánsokat tenyésztenek, a kiváltságos megrendelők (megint az elit!) leendő szervdonoraiként, és minden csatornán, minden eszközzel – fogható-tárgyi, pszichológiai, virtuális médiatechnikai trükkökkel – építik föl számukra rövid életük hamis narratíváját: hogy ők globális katasztrófa-túlélők volnának, már-már a szerencsés kiválasztottak, akik hamarosan még jobb és szebb helyre kerülhetnek. Eközben persze vár rájuk a steril embervágóhíd, az ilyen jövőbeli rémmesékbe jól passzoló biológiai-genetikai sci-fi gadget.

Vagyis már 2005-ben sikerfilmet eredményez az új jövőmesék cselekményépítő szentháromsága: Test, Falanszter, Illúzió. A Testbe kell nyúlni a páriák büntetéséhez és hasznosításhoz, Falanszter kell az élet forrásainak szűkössége okán, az Illúzió pedig, vagyis a hihető hazugság – származhat VR-tecnikából, vagy jöhet bőr alá fecskendezve, mindegy: amíg hat, az elit biztonságban van. A Neil Burger és Robert Schwentke rendezte Beavatott-filmek frissebb filmadaptációk frissebb sikerkönyv alapján, de a képlet ugyanaz: van a bezárt világ, kettős, ellentétes szándékkal épített fallal körülvéve: a kintiektől véd a belső, pórias beton építmény, a becsapott bentiek hamis illúziója szerint, vagyis fölöslegesen. Viszont a bentieket szigeteli el a láthatatlan-misztikus védmű, valóságos igény szerint, itt is egy kinti elit védelmében. És a nagy egész megint a három tényező gonosz harmóniája által működik olajozottan, legalább ideig-óráig. Először: Chicagóban, mint hatalmas kísérleti telepen, falanszterrend működik, aminek fenntartásához több ponton is kell a második komponens, a scifi-biológia. És hogy mindezt az itteni bentlakók, akárcsak a Sziget donor-áldozatai, éppen fordítva lássák, vagyis a börtönt majdnem-szabadságnak, a rabszolgaságot önkéntességnek – ehhez kell a harmadik eszköz, a hazugsággyár. Hagyományos agymosó rituálékkal, testen kívüli illúziókkal, és testen belüli tudatmódosítással – mikor melyikkel. A különbség csak annyi, hogy itt az elnyomottak és becsapottak belső világán belül, messze az elit manipulációs boszorkánykonyháitól, az önkéntes kísérleti alanyok körében is működik egy saját boszorkánykonyha, itt piszkálják ki az új rabszolganövendékek agyából, hogy inkább okosak vagy inkább empatikusak, inkább józanok vagy inkább agresszívek, hogy a hűségesek vagy bátrak értelmetlenül eszkábált kasztjaiba passzolnak-e inkább? És persze a testbe kell nyúlni ahhoz is, konkrétan gonosz bio-hipnózissal babrálni a legharciasabb csoport tudatában, ha az embertelen rendbe valaki még embertelenebb rendetlenséget vinne, azaz megpuccsolná a kasztok hamis harmóniáját.

Szerek – bőr alá, vagy intravénásan, kés és lézer a műtőasztalnál, esetleg láthatatlan hullámok, baljós zúgással tehetetlen agyakra irányozva – ez is régi nóta: a poszt-apokaliptikus sci-fiben a múlt technikai roncsai – például a Beavatott-filmekben Chicago kiégett felhőkarcolói – sokkal látványosabbak, mint a jövő emberi bőr alatt érvényesülő a technikája, pedig hát, ezekben filmekben mégiscsak ez a nanotechnológia kínálja az igazi fordulatokat.

Megérkeztünk a jelenbe. Az újdonság a műfajváltás. A Kicsinyítés (2017) bizarr sikervígjáték, melyben ott a két emlegetett komponens: matatás odabent a testben, és a média manipulációja odakint a világban. Ugyanakkor talán mégiscsak attól lehet vígjáték, hogy hiányzik a harmadik összetevő. Van ugyan szűkösség, de a válasz rá nem a falanszter-logisztika. Vagy, ha valaki azzal érvelne, hogy a zsugorítás, hiába illeszkedik a manapság trendi scifi-biológiai ötletek közé, ab ovo vicces, mesefordulatként is, hát még CGI-látványként, tehát úgysem passzolna rosszkedvű narratívákba, akkor erre a válasz visszavisz ahhoz a bizonyos harmadik komponenshez, amit, ha nagyon keresünk, mégiscsak megtalálunk. Hiszen a Kicsinyítés meséje azért megint csak a jövő fenyegető szűkösségéről szól.

Egyeseket liliputivá varázsolni, másokat nem, majd az aprónépet összeereszteni az óriásokkal: akár a kasztok a Beavatottban, akár a körzetek az Éhezők viadalában, csak az ottani élet-halál harcok (vagyis a szociáldarwinista alap) itt be van csomagolva a gyepet nyíró suburb-szomszéd szokásos amerikai műmosolyába.

Önkéntes emberkicsinyítés – mégiscsak ugyanaz a falanszter-logisztika. Vagyis megvan a harmadik összetevő – vígjátékra hangszerelve. Merthogy a filmbéli hirdetések, üzleti bemutatók mögött ott a más filmekből ismert világfalanszter suttogó üzenete: most még jöhetsz önként, de a készletek fogynak. Lesz majd rosszabb is, és ha majd rosszabb lesz, annak lesz jobb, aki még időben a miniatürizált húsosfazék mellé ügyeskedte magát. Vígjáték? Disztópia? A léc rezeg. Ahol a testben matatnak, és közben tréfás tv-spotokban üzenik meg a hamarosan eljövendő hét szűk esztendőt, ott a néző mosolya keserédes.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 08-11. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13496