Kornis Anna
Különös
helyzet, ha a vágónak saját élettörténetét kell editálnia.
Muszter a címe Kármentő Éva könyvének, így, magyar helyesírással. A belső
fülszövegben rögtön meg is magyarázza a jelentést: „német eredetű szó, jelentése minta. A filmes szakzsargonban az előző
nap leforgatott, másnapra előhívott, felhangosított, de még vágatlan anyag
elnevezése”. Ha a szótárban rákeresünk, akkor is ezt a jelentést kapjuk:
minta. Legfeljebb még szóösszetételeket találunk: Musterbetrieb –
mintaüzem, Musterehe – mintaházasság, Musterstück – mintadarab,
stb. Az alcím: Kis magyar család- és filmtörténet a vágóasztal mellől.
De mondhatnánk erre is, hogy muszter, „család-muszter”, és ha nem is
filmtörténeti muszter, de egy filmcsináló életének a musztere. Család-minta
többféleképpen is. Egyrészt – mint a magyar filmszakmában sokan mások, fotósok,
sminkesek, gyártásvezetők – Kármentő Éva is a szülők és rokonok nyomába lépve
választotta a filmes szakmát. Édesapja, Singer László a harmincas években jó
nevű fővilágosító volt a Hunniában. Ez volt a magyar filmgyártás első aranykora.
Ekkoriban indult meg a magyar hangosfilm, új műterem is épült, az úgynevezett
III.–IV.-es, a papa szinte csak aludni járt haza, annyira sok munka volt. A
legtöbb korabeli híres rendezővel, operatőrrel és színésszel dolgozott együtt.
Köztük volt Eiben István operatőr is, akinek egy nap beajánlotta sógorát. Illés
Györgynek hívták, aki a háború utáni magyar film – mondhatjuk, hogy a második
aranykor – egyik legnagyobb operatőre, majd későbbi generációk (mára szintén
híressé vált operatőrök) mestere volt. Nem csoda hát, hogy Kármentő Évából
(akkor még Singer Éva) szintén filmes lett. Későbbi osztálytársa, Kardos Ferenc
viccesen meg is jegyezte egyszer: „Könnyű
neked, te az anyatejjel szívtad magadba a filmszalagot!”
De család-muszter
más összefüggésben is. Éva elmeséli, milyen volt egy zsidó polgári család élete
a háború előtt és alatt, és – mint sok más hasonló családot – hogyan érintették
őket a zsidótörvények, és a háború borzalmai, a holokauszt, aminek édesapja,
nagyapja és több más rokona is áldozatául esett.
Minta
a háború után elkezdődő élet is. Ami egy édesapa nélküli élet volt – később az
ő halszálkás felöltőjéből varrtak kabátot és szmokingjából kosztümöt Éva
édesanyja számára. (Ezeket később Éva megörökölte és sokáig viselte.) És minta
a felnőtté válás is, a mama és nagymama betegségével és halálával.
Amikor
Kármentő Éva bejelentette a családjának, hogy filmes szeretne lenni, nagybátyja,
Illés György a vágói pályát javasolta neki. Persze akkoriban még az, hogy egy
nőből vágó legyen, elég reménytelen ötletnek tűnt, mivel a szakmát idősebb és
tapasztaltabb férfiak uralták. Ráadásul abban az időben hozták azt a rendeletet,
amely szerint vágó (más művészeti szakmákhoz hasonlóan) csupán diplomával lehet
valaki. Ez afféle „fából vaskarika” helyzet volt, ugyanis ekkor még nem
létezett vágó szak a főiskolán. Éva 1956 tavaszán felvételizett rendező szakra,
de hangsúlyozva, hogy vágó akar lenni. Abba az osztályba nyert felvételt,
amelynek hallgatói közül a magyar filmművészet későbbi nagyjai kerültek ki:
Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Kardos Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt,
Rózsa János és Szabó István. (Család-muszter az is, hogy az osztálytársak nagy
része szintén apa nélkül nőtt fel.) Szabó István később osztálytársairól,
Éváról és a többiekről mintázta az Álmodozások kora című filmjének
alakjait.
Éppen
csak elkezdődött a tanítás, amikor jött 1956. október 23-ika. Ez pedig a
felnőtté válás musztere – „… az én gyerekorom
október 23. estéjén ért véget”, írja Kármentő Éva. 1957 januárjában indult
újra a tanítás. Sokan tanították, volt köztük néhány életre szóló élmény is, például
Hegedűs Géza irodalom-, és Szöllősy Éva művészettörténet-órái – Szöllősyt
egyébként operatőrök generációi emlegetik mesterük, Illés György mellett. Jó
osztály volt, együtt jártak moziba, színházba, és mindent megbeszéltek
egymással. „Akkor még azt hittem
– írja erről Éva nosztalgikusan –, hogy
a főiskolai barátságok érvényesek maradnak.”
De a diploma
megszerzése után sem lehetett azonnal vágó – a „szamárlétrát” végig kellett
járni. Először jó ideig vágóasszisztens volt Morell Mihály, Boronkay Sándor és
Kerényi Zoltán mellett.
Szerencsére
az asszisztenskedés mellett volt lehetőség filmet vágni az akkor induló Balázs
Béla stúdióban. Többek között Elek Judit Meddig él az ember-ét és
Gyarmathy Lívia Üzenetét vágta. Ezek a filmek több fesztiválon is
díjakat nyertek.
A
nagy lehetőség 1966-ban jött el, amikor Kerényi Zoltán – betegsége miatt –
kénytelen volt átadni a munkát. Ez a film a Herskó János rendezte Szevasz,
Vera volt. Kármentő Éva ezt írja erről: „Ez volt az én vágói kiképzésem befejezése. Ez alatt tanultam meg Herskó
Jancsitól minden lényegeset, amit a főiskolán nem állt módomban megtanulni.”
A film 1967-ben FIPRESCI díjat nyert a San Sebastian-i Nemzetközi
Filmfesztiválon.
Ez az
időszak volt a magyar film újabb nagy korszakának ideje. A könyv fülszövege
szerint a magyar film második aranykora – bár lehet, hogy inkább a harmadiknak
kellene neveznünk. Az első az volt, amelyben édesapja, Singer László dolgozott.
A második a felszabadulás utáni időszak, amelynek legendás operatőre Éva nagybátyja,
Illés György volt. A harmadik korszak pedig, amelyben Kármentő Éva dolgozott, a
hatvanas évektől kezdve, amikor a magyar film új utakra tért, a megszokottaktól
eltérő kifejezésmódokat keresve és használva. Mondhatjuk hát, hogy a család
szinte az egész eddigi magyar filmtörténetben szerepet kapott.
Innentől
kezdve beindult – ahogy Kármentő Éva mondja – a „mókuskerék”: egyik film jött a
másik után. Ez annak is volt köszönhető, hogy a volt osztálytársak és más
fiatal rendezők nem szívesen dolgoztak az idősebb vágókkal, és inkább újabb megoldásokat
próbáltak ki, Kármentő Éva szerint amolyan „hályogkovács” módon.
A
könyvet olvasva betekinthetünk egy vágószoba életébe is. A borító képei között
láthatjuk Évát fehér köpenyben, amit sokan használtak abban az időben. Ez azért
volt, mert „ a munkakópiát hónapokig
húztuk-vontuk a vágóasztalon meg a földön” és estére sokszor fekete volt
az ember keze és ruhája.
Ízelítőt
kapunk az akkori stúdiórendszer működéséből, megtudjuk mi is az a „musztifeszti”
milyen nagy munka volt a keverőszalagok elkészítése, hogyan zajlott a
hangkeverés (hol volt még akkor a digitális technika!), milyen nagy izgalom
volt egy-egy elfogadási vetítés és az azt követő „ítélethirdetés” (hogy mit
kell kivágni a filmből), és milyen jó hangulatú bulik voltak a filmbemutatók
után a Gorkij (ma Városligeti) fasori Filmklubban.
Éva 1967-ben
dolgozott először Sándor Pállal. A Bohóc a falon óriási siker volt a
szakmában és a nézőknek is nagyon tetszett. Amolyan kultuszfilm lett, ahogyan a
Régi idők focija is, a „kell egy csapat” szlogennel, és a Ripacsok
az „egyedül nem megy”-gyel. Az évek során nyolc játékfilmet készítettek együtt.
Az utolsó a Szerencsés Dániel volt, ami az 56-os téma miatt még a
nyolcvanas években is kényes dolognak számított. Elismerték itthon és külföldön
is (1983. Cannes – FIPRESCI-díj).
A
volt osztálytársak közül Gábor Pállal dolgozott legszívesebben, akinek hat
filmjét vágta. Ezek közül az Angi Vera (1979) óriási magyar és
nemzetközi sikert ért el, különböző fesztiválokon számtalan díjat kapott,
többek között a Chicagói filmfesztivál nagydíja. 1983-ban amerikai koprodukcióban
készült a Hosszú vágta. Amikor az amerikai zeneszerző megérkezett a
zenével, „nem győzött csodálkozni,
hogy nálunk a képet is, zajokat is és a zenét is ugyanaz az egy ember vágja.
Amerikában ez legalább öt-hat ember munkája”.
Az
elsőfilmes rendezők sorát szaporította a Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza
házaspár, akiknek négy-négy filmjét vágta és akikkel baráti viszonyba is
kerültek.
Gyakorlatilag
éveken keresztül folyamatosan vágott, néha évente két-három filmet is. Simó
Sándor, Bácskai Lauró István, Kósa Ferenc, Huszárik Zoltán és a többiek
egymásnak adták a vágószoba kilincsét. Minden film más stílus, más hangvétel, a
rendezők is mind más habitusúak, bizonytalanok, túl határozottak vagy csak egyszerűen
képtelenek elengedni az anyagot. Nem könnyű mindehhez egyrészt alkalmazkodni,
másrészt mégis alkotó munkatársnak lenni.
Bacsó
Péterrel 1977-től tíz játékfilmben és két TV sorozatban működtek együtt. Az
első 1977-ben a Riasztólövés volt, az utolsó 2001-ben a Hamvadó
cigarettavég. Az osztálytársak közül Kézdi-Kovács Zsolttal is dolgozott,
1980-tól. 2002-ben készítették az Az a nap, a miénk című dokumentumfilmet
1956 október 23-ról, arról, hogy elsős főiskolásként hogyan élték meg a nap eseményeit.
Leghosszabb ideig – 1975-től 2004-ig – Mészáros Mártával dolgozott. A közösen
készített filmek közül több is díjat nyert rangos külföldi fesztiválokon. Első
közös munkájuk, az Örökbefogadás – a berlini Arany Medvét kapta meg. Nemcsak
az általa vágott filmeket díjazták, hanem ő maga is több elismerésben
részesült. Kármentő Éva 1984–ben Balázs Bála díjat, 1989–ben Érdemes művész és
2003–ban Életmű díjat kapott.
A „mókuskerék”
lassulni kezdett, de Éva nyugdíjba vonulása után is tovább dolgozott.
A
digitális technika elemi erővel tört be a világon mindenbe, és nem volt ez
másképp a filmes szakmával sem. Újabbnál újabb kamerák, hangfelvevő és keverő
rendszerek és nem utolsósorban vágóprogramok. Ilyen az AVID, amit annak idején
a mérnökök és vágók közös munkájával fejlesztettek ki. Éva a vágók közül az
elsők között kezdett ezzel dolgozni. Óriási dolognak számított ez akkor, mert
sok, nála fiatalabb kolléga kényszerült elhagyni a pályát, akik képtelenek
voltak megbirkózni a digitális vágási technikával.
Mint
tudjuk, a filmgyártás nyelve nálunk eredetileg a német volt. A Fahrt
(kocsizás), a Schnitt, a Blickrichtung (nézésirány), stb. mind a
németből kerültek a magyar szakzsargonba. Az amerikai film térhódításával aztán
egyre inkább az angol kifejezések kerültek előtérbe. Így lett a díszletből set,
az előzetesből trailer és a muszterből rushes vagy dailies.
De ezek az utóbbiak csupán a napi felvett anyagot jelentik, és nem tudjuk más
jelentésekkel összekötni őket, mint a „muszter” szót. Pedig ez a könyv példa
lehet, hogy milyen minták révén válik valaki azzá, ami lesz, nevezetesen kitűnő
vágóvá. Egy újabb szóösszetétellel Musterwerk, azaz mestermű, de lehet
példa, vagy minta-munka is. Mintája egy olyan sorsnak, amelyben a történelem
nagy szerepet játszott. Egy asszony, aki a háború alatt gyerek volt, 1956 után
lett felnőtt, akinek helyt kellett állni a családban és a szakmájában is,
amelyben (legalábbis a kezdetekben) férfiak voltak többségben. És példa, sőt
példaértékű a bátorság is, ahogy mindezt őszintén és bátran leírta.
Múlt és Jövő Kiadó, 2017.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13495 |
