Godard Jean-Luc
„A filmben a
legfontosabb dolog a vágás.”
Jean-Luc Godard
filmtörténetének első kötete a rendező 88. születésnapján (december 3-án) jelenik
meg a Francia Új Hullám Kiadó „Szerzőifilmes Könyvtár” sorozatában. Godard
1978-ban Serge Losique-kal, a montreali filmművészeti konzervatórium
igazgatójával és az egyetem diákjaival beszélgetett. A következőkben Godard
bevezető gondolataiból közlünk részletet. Az eredeti hangfelvételek alapján
lejegyzett teljes beszélgetés angolul is olvasható. (https://www.caboosebooks.net/true-history-of-the-cinema).
*
JLG: 1978 szeptemberében
Serge Losique, a montreali filmművészeti konzervatórium igazgatója arra kért,
hogy folytassam a munkát, amelyet Henri Langlois az azt megelőző évben az
intézményükben elkezdett. Azt javasoltam Losique-nak, ahelyett, hogy olyan
filmkurzusokat tartanánk, melyek manapság a világ minden egyetemén
megtalálhatóak, fogjuk fel az egészet úgy, mint egy üzleti vállalkozást,
egyfajta koprodukciót, mintha egy filmsorozatot készítenénk a következő címmel:
Bevezetés a film és televíziózás (valódi) történetébe.”
Amikor ide jöttem
(Montreálba – A szerk.), azt gondoltam, hogy egyfajta film- és televíziózás-történetet
fogok előadni, a saját használatomra, és az lesz a címe, „Aspect inconnu de l’historie du cinéma” (A filmtörténet ismeretlen aspektusa). Aztán rájöttem, hogy először
is hozzá kéne jutnom a filmekhez, ami számomra nem könnyű. Ilyesmit akartunk
csinálni Langlois-val, de ez még Párizsban is nehéz volt. […] Az az ötletem
támadt, hogy a film történetét nem pusztán kronologikusan, hanem mintegy archeológiai,
vagy biológiai aspektusból is szeretném elmesélni. Megmutatni, hogyan mentek
végbe a különböző változások. Akárcsak a festészetben, mintha a festészet
történetét kéne elmesélnünk: hogy alkották meg a perspektívát, mikor találták
fel az olajfestéket, vagy másvalamit, de beszélhetnénk ugyanígy a zene
történetéről is. Hasonlóan, a film történetében sem esetlegesen történtek meg a
dolgok. A filmet is férfiak és nők alkották meg, akik valamilyen társadalomban
éltek, és egy adott pillanatban megpróbálták magukat kifejezni, és lenyomatot
készíteni erről a kifejezésről, vagy éppen a benyomásaikat kifejezni. Ez pedig
egyfajta geológiai réteget hoz létre, váltakozó kulturális rétegeket. Persze a
vizsgálathoz jó lenne valamilyen erre alkalmas eszköz, ami megszűrné,
átvilágítaná a filmeket, és analizálná őket. Ez az eszköz azonban, mint ahogy
arra rájöttem, nem létezik. Ötven éves vagyok, és úgy érzem, az életemet
befejeztem, van még talán harminc évem, hogy, ha úgy tetszik, ennek az ötven
éves befektetésnek a kamataiból megéljek. Szóval most kezd kamatozni a dolog. Engem
pedig az érdekel, hogy megnézzem, mit csináltam, és mivelhogy filmeket
forgattam, kihasználjam ennek előnyeit, hiszen, gondoltam magamban, akkor ez
így talán egyszerűbb lesz. Annak, aki nem készített filmeket, és úgy néz vissza
az életére, a családja életére, legfeljebb fényképeket nézegethet – már ha volt
nekik –, de mindent nem fog tudni visszanézni. A munkájáról például, azt
hiszem, nem nagyon, ha mondjuk a General Motorsnál dolgozott a futószalagnál, vagy
valamelyik biztosítótársaságnál, esetleg pilótaként. Vagy éppen háziasszony
volt, hiszen szerintem egy nő, aki háztartást vezetett húsz éven át, gyerekeket
nevelt, persze biztos vannak fényképek a gyerekekről, de azt nem hiszem, hogy
arról is, milyen munkát végzett nap mint nap, a mosogatásról, mosásról,
bevásárlásról. Ilyen képekből biztos csak nagyon kevés van. Ilyeneket nem fog
tudni nézegetni. Hangokat hallani hozzá meg főleg nem fog.
Szóval, úgy gondoltam,
persze tisztában vagyok vele, hogy ez is csak illúzió, hogy a film segítségével
nekem könnyebb lesz, hiszem filmet forgattam, ami arról szól, hogy fotósorozatokat
rögzítek, újra tudom nézni őket, és akkor abból a múltból legalább
kiindulhatok, hogy visszanézzek a sajátomra. Egy kicsit mintha a magam
pszichoanalitikusa lennék, magamat analizálnám, és azt, hol is a helyem a
filmművészetben. És rájöttem, hogy maga a filmtörténet, ami látszólag a világ
legegyszerűbb dolgának tűnik, valójában nem látható. Persze az ember megnézhet
egy filmet, és beszélgethet róla, mint ahogy itt is azt tesszük, de ez a
módszer nem vezet sokra. Valami mással kell próbálkoznunk. De lehet, hogy nem
fog rögtön menni.
Amikor Serge-zsel
megérkeztem ide, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy kutatást tervezek.
Volt pár témám: például, hogy a filmben a legfontosabb dolog a vágás, bár az
emberek nemigen tudják, mi az. A zenéhez, festészethez vagy irodalomhoz
viszonyítva a vágás a filmkészítés sajátossága, illetve ma már a televíziózásé
is. A vágásnak rejtve kell maradnia, mert maga a folyamat nagyon is
meghatározó, ez hozza összefüggésbe egymással a dolgokat, ezzel tudunk láttatni.
Példának okáért: amíg egy férfi, akit a felesége megcsal, nem látja a férfit,
akivel a felesége találkozgat, azaz nem lát két képet, a másik férfi és a
felesége képét, vagy éppen a másik férfi képét és a sajátját, addig semmit sem
lát. Az embernek mindent kétszer kell megnéznie. Ezt nevezem én vágásnak – azt,
hogy a dolgokat összehozzuk egymással. Ez a különleges hatalma a képnek, és a
hozzá tartozó hangnak, vagy éppen a hangnak, és a hozzá tartozó képnek. Szerintem
ennek története, ennek geológiája és geográfiája az, amit a film történetében
keresnünk kell, csakhogy ez láthatatlan. Ugyanis nagyon fontos, hogy ne legyen
látható. Úgy vélem, életem hátralévő részét, vagyis munkáséletem hátralévő
részét filmek közt fogom tölteni, és megpróbálom majd megfigyelni,
mindenekelőtt azt, hogyan vonatkozik mindez rám, hogyan illenek bele az egészbe
az én filmjeim.
Szóval, még mielőtt
belevetnénk magunkat, hogy megnézzük, hogy csinálja mindezt Griffith,
Eisenstein és Murnau – hogy a legismertebb példákat vegyük –, csak azt akartam
mondani, mindez nehéz, mert nincsenek meg az ehhez szükséges anyagi, tárgyi
forrásaink. Az ideális az lenne, hogy megnézünk egy filmet, lelassítjuk,
megnézzük, mi történik bizonyos pillanatokban, hogy mozdul Griffith – vagy épp
más – közelebb a színészhez, hogyan hozza létre, vagy éppen szisztematizálja a
premier plánt, hogyan teszi stilisztikai eszközzé, hasonló módon, mint ahogy az
írók megalkotják az írás szabályait. Aztán ahhoz, hogy ezt az eszközt
összehasonlítsuk Eisensteinnel, szükségünk van a Griffith-filmre, időre, hogy
megtaláljuk a Griffith-filmben azt a pillanatot, ahol azt gondoljuk, történik
valami, és észrevesszük, hogy ez a valami nagyon hasonló ahhoz –, vagy éppen
nagyon is különbözik attól –, ami majd később történik… […] Ahhoz viszont meg
kell találnunk azt a filmet, amelyben Eisenstein ezzel élt, és nem szabad
sajnálni az időt, hogy megkeressük, hogy aztán megmutathassuk mindkét pillanatot.
Mindezt ráadásul nem egyedül, hanem másokat bevonva kell csinálnunk, amennyiben
valóban látni akarjuk, hogy tényleg van ott valami. Ha nincs, hát akkor máshol
kell keresni. Pont, mint ahogy a kutatók csinálják a laboratóriumban. Ez a
laboratórium azonban nem létezik. A gyógyszerészetben meg az orvostudományban
folyik csak ilyen tudományos kutatás, vagy az egyetemeken, de ezeknek meg a
hadsereghez van köze. Ott lehet kutatni, és még eszközöket is adnak hozzá. A
filmben nincs ilyesmi.
Itt, ha ilyesmit
akarunk, Serge, akkor a módszerhez ötletem van, eszközeim azonban nincsenek
hozzá. Henri Langlois meghalt; vele kellett volna ilyesmit csinálnom. Ő mindent
pontosan meg tudott volna mutatni, remek memóriája volt, és nagyon jól ismerte
a filmtörténetet. Rögtön mondta volna, hogy „ja, ehhez ezt meg ezt a filmet nézd meg, ebből meg ebből a korszakból”.
[…] Az volna érdekes, ha meglátnánk valamit, és aztán meglátnánk egy másik
premier plánt, de a kettőt egy időben. De még nem ismerem elég jól a filmeket
ahhoz, hogy bele merjek vágni, hogy megmutassak maguknak egy tekercsnyit a Bukott angyalból (Fallen Angel, 1945), aztán a Kifulladásig
(1960) egy tekercsét. Egy kicsit önkényes ugyan, de érdekes lenne kipróbálni,
mert húsz perc után talán világos lenne, hogy nincs ott semmi. […] A
filmtörténet valójában –, ha nekiáll az ember – teljesen feltérképezetlen
terület, ki tudja hol eltemetve. Elvileg a világ legegyszerűbb dolga, hiszen
csak képekről van szó, mintha fotóalbum lenne. A fotóalbum létezik ugyan, de
nincs olyan eszköz, amellyel át tudnánk lapozni.
Szóval elég nehéz ez az
egész. Úgyhogy végül azt mondtam magamnak, először is meg kell nézni újra a
filmeket, kihasználni a konzervatórium támogatását, a saját hasznomra, és ha
másokat is érdekel, én szívesen elmondom hangosan is, mi jár a fejemben, mert
ez az önanalízis egy formájának is tekinthető, illetve a saját munkám
pszichoanalízisének. Hogy újra nézem a filmjeimet, másokkal, mások előtt, ha
nem is a múltamat, de az elmúlt húsz év filmjeit. És megpróbálom más szemmel
nézni azokat az éveket, kicsit mintha tudatlan lennék, kicsit szisztematikusan,
mindig egy-egy filmemmel. Kihasználni a lehetőséget, hogy újra nézhetem, vagy
először látni, ha nem láttam korábban, esetleg olyan régen, hogy már
elfelejtettem; azt a filmet, vagy olyasfélét, amelyre úgy emlékszem, hogy olyan
film volt, amelyre az enyém is utal. És az elején kezdeni.
Ma pedig, az előbb úgy
éreztem magam, mintha először mennék a pszichiáterhez, vagy éppen
állásinterjúra. Kicsit zavarban voltam, nem akartam túl sok mindent látni. Meg
akartam nézni a Bukott angyalt újra, de
végül nem mertem többet megnézni, mint fél órát. Belekukkantottam, és fél óra
múlva azt gondoltam, szóval ez tetszett nekem annyira 20-25 éve, ezt akartam
csinálni, ez volt a példám. Olyan érzés volt, mintha családi albumot nézegetnék,
és kicsit zavarban lennék, főleg, hogy mások is ott vannak. Mintha az ember
átlapozná a családi fotóalbumot, és a végén csodálkozna, hogy micsoda családba
született. Ezt a két filmet nem is igazán látom tisztán, most kicsit mintha
kívülálló lennék. De persze igazából pont ez a célom…
Minden alkalommal két
filmet fogunk megnézni: holnap délelőtt nézzük meg a második filmemet, A kis katonát (1960), amely az algériai
háborúról és Franciaországról szól. És választottam egy másik filmet, amelynek
nincs is valós kapcsolata azzal az időszakkal. […] Azt hiszem, annak idején nem
gondolkodtam el rajta különösebben, de Fritz Lang egyik utolsó filmjei közül
való, amiket elkészített, mielőtt elhagyta Németországot. Nagyon individualista
film. Úgyhogy talán mégis van közös pont. Amiért az M – egy város keresi a gyilkost (1931) A kis katona mellé választottam, annak okát bennem kell keresni.
Azt kérdeztem magamtól, nincs valami ebben a két filmben, ami segíthetne ma
nekem rájönni valamire? Hát ezért választottam őket –, ha valakit esetleg
érdekel –, mert mondanivalót szolgáltatnak számomra…
Magyari Andrea fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13488 |
