Filmvilág

Televízó

Better Call Saul

Jóban, rosszban

A Breaking Bad (Totál szívás) utolsó évadait övező hisztéria csúcsán vélhetően kevesen fogadtak volna arra, ha valamelyik karakter önálló szériát kapna, az pont a simlis Saul Goodman lenne. Nem mintha a csodálatosan ízléstelen és kellően dörzsölt zugügyvéd ne lenne remekül megírt karakter, ám mégiscsak olyan parodisztikus mellékszereplőnek számított, akiből szándékosan hiányzott a főhősök lehengerlő összetettsége. A Breaking Bad szülőapja, Vince Gilligan így kétszeresen is hatalmas fába vágta a fejszét, mikor írótársával, Peter Goulddal úgy döntöttek, a Saul Goodman körül bonyolódó előzménysorozattal a már bevált fikciós univerzumban maradnak. Nemcsak az instant klasszikussá lett előd nyomasztó árnyékával kellett megküzdeniük, de az addig elrajzolt figurával is. Bár az első néhány epizódban még tapintható a lehetséges irányok keresése, a Better Call Saul gyorsan megtalálja a hangját és saját jogán lesz lebilincselő.

Az eddig elkészült három évad ismeretében persze rögtön érthető a döntésük, az ügyvéd felemelkedése (és már ismert bukása) köré tekert sztori igen komoly írói kihívásokat tartogat magában, amiket az alkotók látható élvezettel teljesítenek. A Better Call Saul éppen azért annyira kiváló, mert az előzőhöz hasonló drámai metamorfózist az alkotóknak nehezített pályán kell levezényelniük. Nemcsak arról van szó, hogy a halálos beteg kémiatanár után a főbb szereplők sorsa ezúttal is determinált (hisz tudjuk, mi vár rájuk akkor is, ha nem ismerjük Breaking Bad fináléját), de ezúttal egy karikaturisztikus, egydimenziós karakterből kell tragikus hőst faragniuk. Míg Walter White esetében a diagnosztizált rák, a szerető család és a rendezett kertvárosi életvitel automatikusan garantálta a közönség szimpátiáját és állandó kontrasztot jelentett az egyre tudatosabban vállalt bűnözői léttel, addig ez eredetileg Jimmy McGill néven induló, majd a Saul Goodman névre keresztelt csiricsáré ál-személyiséget választó figura esetében a nagydumás szélhámos agyonhasznált típusából kellett kiindulniuk.

A Gilligan és Gould vezette íróstáb szép fokozatosan építi fel az újabb narratív óraművet, az első évad végére pedig képesek elérni azt a bravúrt, hogy a néző szíve egy minden hájjal megkent ügyvédért vérzik. Míg ugyanis a Breaking Bad arról szólt, mi az ára annak, ha engedünk a sötét oldal csábításának, addig itt az ellenállás következményeit figyelhetjük meg. Walter White felfedezi magában a zseniális bűnözőt és mintha csak egy kémiai reakciót figyelnénk, fokozatosan átengedi magát a Heisenberg névre keresztelt alteregójának. Jimmy McGill ellenben pontosan tisztában van azzal, hogy nagyon tehetséges csaló, de közben próbál tisztességes maradni, egyre kevesebb sikerrel. A hős tragédiája, hogy alapvetően jót akar, így végül kénytelen letérni a helyes útról, amivel egyre súlyosabb helyzetekbe manőverezi magát.

A Better Call Saul alapkoncepciója első hallásra jóval könnyedebbnek tűnhet, mint a Breaking Bad, ám a szereplők sorsa valójában sokkal ellentmondásosabb és komplexebb. A helyes és a helytelen közötti határvonal, a nagyobb jóért vállalt rossz, a tetteinkért vállalt felelősség kérdései a vallás és a filozófia örök dilemmái, melyekkel a sorozat szereplői is kénytelenek folyamatosan szembenézni. Jimmy McGill egyszerre próbál megfelelni a környezetének és saját lelkiismeretének, ám közben zseniális hazudozó, aki élvezettel választja a csúszósabb kerülőutakat (nem egyszer szó szerint). Hősünk gondosan megtervezett stiklijei valóságos műalkotások (lásd a gerilla-módszerekkel forgatott reklámjait), ám ha akaratlanul az arra érdemteleneknek is bajt okoz, végül mindig a szívére hallgat és inkább feláldozza magát. Jimmy a saját értékrendje alapján ugyan mindig helyesen cselekszik, sosem tudja tökéletesen felbecsülni a várható következményeket. Walther White a tudomány embereként az előre nem láthatóval is számolt a döntései során, McGill mindig utólag próbálja kijavítani a hibáit. A sorozat keserédes tónusát épp az garantálja, hogy a néző pontosan tudja, hová vezet mindez. Hősünk végül feladja az elveit és Saul Goodman bőrébe bújva végleg lemond a tisztességes életről.

A főszereplőt az írók hasonlóan izgalmas mellékszereplőkkel veszik körbe, miközben fokozatosan tárják fel a múltja kulcsfontosságú eseményeit. Jimmy jellemvonásait finoman árnyalja a sikeres jogi céget alapító idősebb testvér, Chuck McGill alakja, aki bizarr pánikbetegsége mellett az öccsével szemben táplált féltékenységgel is kénytelen szembenézni. Hasonlóan fontos figura a két testvér közé szorult cégvezető, aki támogatná Jimmy ügyvédi ambícióit, de nem akar lemondani Chuck tudásáról sem. A legérdekesebb mellékszereplő talán Kim Wexler, aki hősünket minden erejével a helyes irányba próbálja terelni, miközben a saját karrierjét próbálja egyengetni.

A feszült családi és szakmai viszonyrendszerek már önmagukban megtartanák a sorozatot, de a Gilligan és Gould vezette kreatív stáb nem elégedett meg ennyivel. Mivel tulajdonképp a Breaking Bad előzményeiről van szó, egyre több ikonikus szereplőjével találkozhatunk. Bár az elsődleges fontosságú csapásirány a McGill/Goodman metamorfózis, már rögtön az első részben elindul egy hasonlóan erős mellékszál. Az idős ex-zsaru, Mike Ehrmantraut egészen más apropóból ugyan, de hasonló erkölcsi dilemmákkal szembesül, mint Jimmy. A motivációit nemcsak egy teljes önálló epizód tárja fel, de a csendes alámerülése a helyi alvilágba valamiféle hidat képez a Breaking Bad és a Better Call Saul eltérő megközelítésmódjai között.

Hiába hasonlóak a morális kérdésfelvetések, az új sorozat zsenialitása a tragikomikus hangvételében rejlik. Míg ugyanis az alapsorozat Shakespeare királydrámáinak világát idézte, itt sokkal visszafogottabb, kevésbé kihegyezett és látványos eszközökkel bontakozik ki a dráma. A Better Call Saul borítékolhatóan nem kavar akkora hullámokat és kevesebben fogják értékelni, holott legalább akkora bravúr, mint a legendás Breaking Bad. Jimmy McGill világában a morális kapaszkodók szinte teljességgel láthatatlanok, a követendő és elkerülendő cselekvési módok csak utólag rajzolódnak ki. A figurákat hiába vezérli a legártatlanabb szándék, a saját belső-külső korlátaik miatt szinte mindig tökéletlenül döntenek. Látszólag szabad akaratukból cselekszenek, a lehetőségeik mégis előre adottak és erre csak akkor döbbenek rá, mikor már késő. Korrigálni próbálnak, mégsem menekülhetnek, ami végtelenül komikus és tragikus egyszerre.

Léteznek helyes utak, de nincsenek jó döntések. E feloldhatatlan paradoxon mindenki számára ismerős lehet, a sorozatot átitató kínzó kettősségek könnyedén átélhetők. Az a különös helyzet áll elő, hogy egyszerre szurkolunk azért, hogy Jimmy vagy Mike tisztességes maradjon, és azért, hogy lépje át a törvény határait. Az ambivalens viszonyra remek példa, mikor az ügyvéd ártatlan nyugdíjasokat környékez meg és bár a ravasz trükkjeivel tulajdonképp az ő érdekeiket is szolgálja, a járulékos veszteségekkel nem számol. Szívszorító a jelenet, mikor Jimmy megpróbálja visszacsinálni az okozott kárt és ezért nem viszi végig a mesterien kitervelt akcióját. Egész egyszerűen képtelenség nem szeretni ezt a kisszerűségében is nagyszabású figurát.

A Better Call Saul hatásához persze elengedhetetlen, hogy az elsőrangú írói munka tehetséges társalkotók kezei között kelhet életre. Hálás feladat a színészeké, hisz még a villanásnyira feltűnő figurák is aprólékosan kidolgozottak. Az idősebb testvér Michael McKean nagy visszatérése, de Steve Banks is méltó módon bonthatja ki a szótlan Ehrmantraut karakterét. A legnagyobbat persze törvényszerűen a címszerepben brillírozó Bob Oderick alakítja, végig fantasztikusan egyensúlyozva az idegesítő ripacs, a szélhámos és a tragikus hős szélsőséges minőségei között.

A sorozat vizuális világa túlzás nélkül új minőséget képvisel a televíziós sorozatok között, Albuquerque napszítta, rikítóan giccses színeitől a lélegzetelállító kompozíciókon át az innovatív beállításokig itt tényleg minden a legapróbb részletekig átgondolt. Hasonló szuperlatívuszokkal lehet jellemezni a vágást is, szinte minden epizódban kapunk egy-egy zseniális montázs-szekvenciát, melyek a kontextusból kiragadva is teljes értékű műremekek. Az elegánsan elővezetett popkulturális idézetekkel és a Breaking Bad rajongóit ravaszul kiszolgáló utalásokkal pedig tényleg hájjal kenegetik az efféle játékokra fogékony közönséget.

Igaz, az alkotók tudatosan szembemennek a hajmeresztő fordulatokra és elbeszélői truvájokra koncentráló uralkodó trendekkel, hisz kifejezetten lassan, kevésbé hivalkodóan építkeznek. A sorozat elsősorban a figurákra fókuszál és inkább elsőrangú karaktertanulmányként, afféle modern moralitásjátékként működik. Bár még két évad várhatóan hátra van, az már most borítékolható, hogy ez a produkció hatalmas nézőszámokat ugyan nem fog elérni, a kultusza már most garantált. A Better Call Saul kétségtelenül az egyik legjobb kortárs széria és tökéletesen mutatja, miért sokkal kreatívabb és érdekfeszítőbb az, ami manapság a kisebb képernyőn történik.

Better Call Saul – amerikai tévésorozat, 2015-2017. Kreátor: Vince Gilligan, Peter Gould. Kép: Arthur Albert, Marshall Adams. Zene: Dave Porter. Szereplők: Bob Odenkirk (Jimmy McGill), Michael McKain (Chuck), Rhea Seehorn (Kim), Jonathan Banks (Mike), Mark Margolis (Hector Salamanca). Gyártó: High Bridge /Crystal Diner. 30x45 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 48-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13484