Pápai Zsolt
Five Easy Pieces – amerikai, 1970. Rendezte: Bob Rafelson. Szereplők: Jack Nicholson, Karen Black, Susan Anspach. Forgalmazó: Sony. 98 perc.
A hatvanas évek elején Hollywood
egyik kulcsműfaja, a családi melodráma a televízióba szorult vissza, nem sokra
rá azonban a friss szemléletű fiatal direktorok ismét mozikompatibilissé tették.
A műfaj újragondolását az európai művészfilmek sugallatára végezték el, ami
mindenekelőtt a pátosz takarékra állításán, és az érzelmi individualizmus
lefojtásán látszott.
Mások –
Ashby, Bogdanovich – mellett Bob Rafelson bizonyította be, hogy Sirk, Minnelli
és Robson öröksége összeépíthető Antonioniéval és Felliniével. Öt könnyű darabjának hőse, a sodródó,
önkereső Robert Eroica Dupea bármely nagy modernista rendező teremtménye
lehetne, az erősen epizodikus elbeszélés ugyancsak a modern film hatását jelzi
(a cím a hős életének a filmben bemutatott öt epizódjára utal), és a narratív hézagok
alkalmazása is modernista ihletettséget mutat (nem derül ki például, hogy miért
hagyta ott hősünk a klasszikus zenészi pályát, és miért lett olajipari munkás).
Robert passzivitásának foka viszont nem mérhető az európai mozialakok
passzivitásához, továbbá – mint a méltán nevezetes jelenet, a forgalmi dugó
közepén rögtönzött zongorakoncertje mutatja – rendelkezik a klasszikus hősöket
inkább jellemző szenvedélyességgel is.
Robert
tehát a klasszikus és modern hősök közötti határzónában áll, de az egész film pozíciója
hasonló. A játékidő teltével a modernista hatásokat ugyanis leváltja a családi
melodrámák inspirációja, ami a tematikus elemek – azaz a Dupea família
viszonyainak bemutatása – mellett kivált abban érzékelhető, hogy Rafelson a
film második felében nemhogy visszavonja az érzelmek ábrázolását, mint Antonioniék
tették, hanem rettentő indulatokat rögzít, minek során Robert alaposan
megszolgálja a maga középső nevét (Eroica = Pátosz).
Ebben a
szakaszban a családi melodráma azon alfaját, a „male weepie”-t („érzelmes
férfifilm”) idézi meg a direktor, amelynek a Haragban a világgal, az Édentől
keletre, a Pókháló a
reprezentánsa. Nem szervilisen, hanem korszerűsítve citálja a műfajt, hiszen az
abban hagyományosan markáns generációs konfliktus élét veszi, illetve a
szélütése miatt megnémult apafigura szerepeltetésével a generációk közötti
kommunikációképtelenség problematikáját újszerű kontextusba helyezi.
Az
utolsó képsorokkal viszont ismét a modern európai művészfilmre kacsint ki
Rafelson. Robert szokatlan lépésre szánja el magát, és radikális gesztusa
visszafogottságában is a nagyhatású lezárást hoz: kevés mélyebb, többértelműbb,
cizelláltabb, egyúttal kiábrándítóbb finálét ismer a hollywoodi mozitörténelem.
Extrák:
Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13463 |
