Ádám Péter
Két évtized Rodin életéből.
Rodin, háttal a kamerának, szemben a hatalmas
fakeretben elhelyezett gipsz-öntvényekkel, amelyből A pokol kapujának befejezetlenül
maradó szobor-együttese fog kikerekedni. A szobrász szemtől szemben legnagyobb igényű
alkotásával? Vagy inkább arról van szó, hogy ezen a kapun minden nagy művésznek
keresztül kell menni? Akárhogyan is, ebben az első beállításban már ott az
egész film: az érzékiség dimenziója, a sziszifuszi munka, az örök
elégedetlenség meg a művész rögeszmés személyiségének végletes önzése. Jacques
Doillon jó érzékkel mindössze két évtizedet akar Rodin életéből bemutatni. A
nyolcvanas évek elejével indít, amikor a negyvenéves csaknem ismeretlen szobrász
megkapja első hivatalos megrendelését, és a kilencvenes évek végéig idézi fel a
művész pályáját. A film futólag utal a jól ismert művekre, A Gondolkodóra, A Calais-i
polgárokra meg A Csókra, részletesebben
csak az 1891-től 1897-ig készülő és a modern szobrászatot előrevetítő monumentális
Balzac-emlékműre összpontosít, amelynek – a különféle változatokkal,
botrányokkal meg a kései rehabilitációval – már önmagában is eléggé regényes a
története.
Auguste Rodin tagbaszakadt
alakját (Vincent Lindon) többnyire a műteremben látjuk, de a műterem börtön is
egyben. És ahogyan a művész minden idegszálával csak munkájára összpontosít,
mindent kiszikkaszt, mindent sivataggá változtat maga körül. A megszállott birkózás
az alkotással, a mindig újat akaró zaklatottság, a rögeszmés alkotótevékenység kevés
időt, teret, energiát hagy az intimitásnak, a magánéletnek, a szerelemnek. Az
önbálványozó művész körül bolygóként két nőalak kering: Rose, a feleség státuszát
birtokló tenyeres-talpas házvezetőnő (Sévérine Caneele – a belga színésznőt Bruno
Dumont 1999-es L’humanité című kitűnő
filmjében láttuk utoljára), akit Rodin néhány hónappal 1917-ben bekövetkező
halála előtt feleségül fog venni, és Camille Claudel (Izia Higelin), a
tehetséges tanítvány, aki egyszerre asszisztense, múzsája, szeretője, majd
vetélytársa a Mesternek.
Bár Jacques Doillon kameráját
mindvégig a nagy alkotó iránti csodálat vezérli, az összkép korántsem olyan
egyértelmű. A művész műterme általában a bohém rendetlenség, a boldog
összevisszaság tanyája (a műterem ebből a szempontból ellentéte, ha ugyan nem
megkérdőjelezése vagy elutasítása a filmben szintén látható nagypolgári enteriőr
kínos rendezettségének). A filmbeli műterem azonban nem a művész belső
világának kivetülése, hanem egészen más. Nem ellentéte a nagypolgári
enteriőrnek, hanem visszája. Legalábbis annyiban, hogy már méreteivel és
állandó nagyüzemével is a gyár, az ipari termelés képzetét idézi. Ez a műterem
ráadásul egy férfi félisten szürke univerzuma, rideg és sivár birodalma. Akinek
szemében közönséges hisztéria a szerelmi partnernek a teljes élet, vagyis a
gyerek és házasság iránti vágya. A filmbeli Rodin szerelmesen simogatja a
tölgyfa kérgét, de látni valóan érzelemszegény a szerelmi kapcsolatokban: a nőt
Camille Claudelben is mélyen lesajnálja, holott elismeri, csodálja, sőt, talán
irigyli is tanítványának tehetségét.
A rendezőt legfőképpen az
alkotás misztériuma, a gejzírként feltörő ihlet foglalkoztatja, a kreativitás
rejtélyéről azonban a film képtelen újat mondani. Látjuk a szebbnél szebb
csupasz nőket, látjuk, ahogy a modell beáll a kívánt pozícióba, és látjuk
Rodint, ahogy összevont szemöldökkel buzgón nekilát a munkának, de semmivel sem
jutunk közelebb az alkotás titkához, még akkor sem, ha Jacques Doillon a
filmben többször is megismétli a mű születésének – furcsamód minden érzelmi
töltéstől megfosztott – jelenetét. Végeredményében a Rodin/Camille Claudel alkotópáros
viszonyának ábrázolása sem tudja visszaadni ennek a kapcsolatnak a tragikus mélységét
és bonyolultságát (Doillon Rodinje
ebből a szempontból mélyen alatta marad Bruno Nuytten 1988-as Camille Claudeljének).
Sokkal sikerültebb
viszont, már a film vége felé, a Balzac-emlékmű születésével kapcsolatos
jelenet-sor. A film azonban itt sem ad választ a rendező által felvetett kérdésre,
nevezetesen arra, hogy egyáltalán lehet-e az alkotás folyamatát filmen
ábrázolni. Hogy egyáltalán életre keltheti-e a filmi fikció az alkotót munka
közben? Bár Jacques Doillon a kérdésre kétségtelenül az egyik legnagyobb francia
férfi színésszel keresteti a választ, az ismert művész-kliséknél ő se tud
többet adni.
RODIN – AZ ALKOTÓ
(Rodin) – francia, 2017. Rendezte és írta: Jacques Doillon. Kép: Christophe
Beaucarne. Zene: Philippe Sarde. Szereplők: Vincent Lindon (Rodin), Izia
Higelin (Camille Claudel), Sévérine Caneele (Rose Beuret). Gyártó: Les Films du
Lenedemain. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos.
119 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13447 |
