Zalán Márk
Denis Villeneuve traumatizált hősei számára csak a szabályok áthágása, a határok szimbolikus vagy konkrét átlépése jelenthet megnyugvást.
Vigyázó szemeinket érdemes időközönként
Kanada filmművészetére vetni, ugyanis bizonyos alkotóik a legrangosabb
fesztiválokon jelentkeznek figyelemreméltó műveikkel. A mezőny rendkívül sokszínű,
a legidősebb korosztályoktól kezdve (David Cronenberg, Denys Arcand), a
középnemzedéken át (Jean-Marc Vallée) a legfiatalabbakig (Xavier Dolan)
találhatunk példákat. Közéjük tartozik az idén ötvenéves Denis Villeneuve is,
aki pár év alatt a szinte teljes ismeretlenségből vált a fősodorbeli filmipar megkerülhetetlen,
műfajilag meglehetősen sokszínű, a szakma és a közönség által egyaránt
megbecsült alkotójává. Az immár huszonhárom éve aktív filmrendező 2010 előtt
forgatott művei ugyan több nívós fesztiválon is (Cannes, Toronto, Sundance)
megfordultak, ám az igazi áttörést a legjobb idegen nyelvű kategóriában
Oscar-díjra jelölt Felperzselt föld (Incendies, 2010) jelentette számára.
Villeneuve felkapottságát jól mutatja, hogy ezt megelőzően tizenhat év alatt
csupán négy nagyjátékfilmet, 2010 óta azonban (ha a Szárnyas fejvadász 2049-et is beleszámoljuk) összesen ötöt készített,
a sebességváltás pedig, a rendező megfogalmazása szerint, ellenkezik az általa
jobban preferált lassú és aprólékos munkatempóval. Filmjeit látva azonban
szerencsés módon a mennyiség nem ment a minőség rovására és Villeneuve az
Amerikában készített műveiben is sikeresen megőrizte rendezői kézjegyeit.
Az erőszak után
Villeneuve a Szent
Lőrinc-folyó közvetlen közelében, a Montréal és Québec között található
Gentilly városában született. Gyermekkori élményei közül meghatározónak
számított, mikor apja egyszer éjjel háromkor kacsavadászatra vitte. A kis
Villeneuve emlékezetébe kitörölhetetlenül beivódott a sötétség, az ijesztő csend,
a tó feletti köd misztikussága, valamint a lövések hirtelen mennydörgése. A
meglepetésszerű zaj és a kacsák pusztulásának látványa nagymértékben
befolyásolták a már filmkészítő Villeneuve erőszak-ábrázolását. Egyes alkotásaiban
kifejezetten brutális jelenetek láthatók, melyek rendre pillanatok alatt
következnek be. Erre számos példát láthatunk a Sicarióban, de ide sorolható a Polytechnique
meghökkentő kezdő képsora is, melyben a békésen fénymásoló egyetemisták körében
váratlanul lövések dördülnek el. A hatást, a befogadó komfortérzetének
megzavarását Villeneuve tovább fokozza azzal, hogy az erőszakot sokszor nem
jeleníti meg, hanem csak – általában kihagyásokkal, bizonyos esetekben
vérfagyasztó sikolyokkal, hangokkal – utal rá, mint a Felperzselt föld, Fogságban,
vagy a Sicario kínzásjeleneteiben. A
rendezőt, elmondása szerint, azonban nem az erőszak nyers ábrázolása, hanem
annak az egyénre gyakorolt hosszú távú hatása foglalkoztatja. Ez összefüggésben
áll Villeneuve elsődleges és legjellemzőbb motívumával, a traumák
feldolgozásával vagy feldolgozhatatlanságával. Első nagyjátékfilmjének, A sivatag románcának (Un 32 août sur terre, 1998) hősnője
kishíján halálos balesete után átértékeli korábbi életét, felmond munkahelyén
és gyermeket szeretne, terve kivitelezéséhez legjobb barátját választja ki. A Maelström (2000) főszereplőnőjének az
általa ittasan elütött és cserbenhagyott idős norvég férfi halálát kell
feldolgoznia, a Polytechnique (2009)
diákjainak pedig az egyetemükön elkövetetett kegyetlen mészárlás utóhatásait. A
Felperzselt föld ikertestvéreinek
édesanyjuk tragikus múltját, a Fogságban
(Prisoners, 2013) hőseinek elrabolt
gyermekeik hiányát, az Ellenség (Enemy, 2013) tanárának hasonmása
felfedezését, a Sicario (2015) titokzatos
bérgyilkosának családja meggyilkolását, az Érkezés
(Arrival, 2016) professzornőjének pedig
lánya fájdalmasan korai halálát kell feldolgoznia. A hősök tehát jellemzően
valamiféle traumában szenvednek, Villeneuve pedig a feldolgozás vagy
feldolgozhatatlanság különféle variánsait mutatja be. Ami közös bennük, hogy
szereplői rendszerint csak úgy képesek megszabadulni a lelkükre nehezedő
terhektől, ha áthágják a szabályokat, szembemennek a társadalmi elvárásokkal,
esetleg annak közönyével, illetve szimbolikus vagy fizikai határokat lépnek át.
Simone (Pascale Bussières) A sivatag
románcában elutasítja, hogy visszatérjen a régi életéhez. Karrierjét tenné
kockára, ha divatmodellként gyermeket vállalna, de ő mindezzel elszántan
szembemegy és otthonát elhagyva, akár sivatag közepén is együtt hálna
barátjával, hogy utódja születhessen. A Maelström
hősnője, Bibiane (Marie-Josée Croze) cserbenhagyásos gázolása után először
megpróbálja folytatni züllött életét, ám bűnét képtelen elfelejteni és
valamiképpen el kell számolnia lelkiismeretével. Első lépésként felhagy korábbi
kicsapongó, felelőtlen életvitelével, majd az elütött férfi fiának bevallja
tettét. Ezzel tulajdonképpen szembeszáll környezetével, hiszen korábban azt
tanácsolták neki, hogy gázolását ne mondja el senkinek, barátnője pedig (aki
már arra sem emlékszik, hány abortuszon esett át) apatikusan közli vele, hogy a
traumákat idővel fel lehet dolgozni. Ahhoz, hogy Bibiane lelkében békességre
leljen, ellen kell szegülnie az őt körülvevő lelkiismereti sivárságnak, és noha
joggal tart attól, hogy a férfi fia börtönbe juttathatja, az végül megbocsát neki.
A Polytechnique mind témájában és stílusában Villeneuve egyik
kiemelkedő filmje, mely a huszadik századi Kanada talán legtragikusabb
eseményét dolgozza fel. 1989 decemberében a montreali egyetem műszaki karán egy
ámokfutó tizennégy diákot ölt meg, többeket megsebesített, majd végzett
magával. Az eset annyiban különbözik a többi iskolai mészárlástól, hogy a tettes
célpontjai kifejezetten nők voltak, mert őket, valamint a feministákat okolta
élete sikertelenségéért. Villeneuve nemcsak hatásosan rekonstruálja a borzalmat,
hanem a traumatizált diákok utóéletét is érzékletesen szemlélteti. A film férfi
főhőse, Jean-Françoise (Sébastien Huberdeau) képtelen feldolgozni diáktársai
elvesztését és öngyilkos lesz (a mészárlást túlélő hallgatók közül sajnálatos
módon többen ténylegesen saját kezükkel vetettek véget életüknek), Valérie
(Karine Vanasse), a női főhős azonban a súlyos fizikai és lelki sérülései
ellenére élni akar. Megnyugvást azonban csak úgy találhat, ha a sztereotípiákkal
szembeszegülve, választott gépészmérnöki karrierjével (mely az őt körülvevő
társadalom szerint nem „női” szakma) párhuzamosan családot alapít. Valérie-nek
végül sikerül elérnie azt, amit nők sokaságának a fejlettebb társadalmakban
sem: egyidejűleg sikeres pályafutást és gyermekvállalást. A Felperzselt föld testvérpárja (Mélissa
Désormeaux-Poulin, Maxim Gaudette) lelkük nyugalmát és életük kiegyensúlyozottságát
csak azt követően nyerik el, miután országhatárokat átlépve, kontinenseket
átutazva, veszélyes terepeket bejárva kikutatják anyjuk életútját, valamint
felderítik apjuk, illetve harmadik testvérük hollétét. A Fogságban minden szülő legrettegettebb félelmét veszi elő: fel
lehet-e dolgozni a gyermekünk eltűnését? Keller (Hugh Jackman), az egyik
hirtelen eltűnt kislány apjának meggyőződése, hogy nem a hatóságok
segítségével, hanem csak a bürokratikus és morális szabályok áthágásával, a
feltételezett elrabló kíméletlen fizikai zsarolásával szerezhet információkat
gyermeke hollétéről. Az Ellenség
meglehetősen társadalomkritikus olvasatában Adam (Jake Gyllenhaal), a kiégett
történelemtanár csak tehetősebb hasonmása halálát követően, annak bőrébe bújva,
más identitással képes békére lelni, kiszakadni monoton mindennapjaiból és
feljebb jutni a ranglétrán. A Sicario
zsoldosa, Alejandro (Benicio Del Toro) a törvények és az előírások
megszegésével, az amerikai-mexikói határ konkrét átlépésével tehet elégtételt a
családját korábban kegyetlenül lemészároló rettegett drogbárón, Manoel Diazon,
az Érkezés hősnője, Dr. Louise Banks
(Amy Adams) számára pedig az idegenek és az emberek közötti nyelvi határok
eltörlése jelenthet megnyugvást. Utóbbi érdekessége, hogy megfordítja az eddigi
Villeneuve filmek dramaturgiáját abból a szempontból, hogy hősnőjének lelkét
nem a múlt, hanem az eljövendő tragédia (lánya halála) súlya nyomja, viszont
éppen jövőbe látása nyújt segítséget az idegenekkel folytatott kommunikáció
létrehozásában.
Az „erősebbik” nem
A Villeneuve környezetében
élő nők, megfogalmazása szerint különösen az egymással permanensen acsarkodó
nagymamái, valamint az évtizedek folyamán apránként matriarchálissá formálódó
kanadai társadalom mély benyomást gyakoroltak rá. Ez az oka annak, hogy legtöbb
filmjében (A sivatag románca, Maelström, Polytechnique, Felperzselt
föld, Sicario, Érkezés) bátor, maszkulin környezetükkel
dacoló, határozott és erős női karaktereket láthatunk. Villeneuve hősnői
nemcsak rendíthetetlen magabiztosságukkal, hanem érzelmileg és morálisan is
kitűnnek rendre lélektelen, erkölcsileg romlott környezetükből, amiben kókler
taxisofőrök, huligánok (A sivatag románca),
közönyös embertársak (Maelström),
hidegvérű gyilkosok (Polytechnique,
Felperzselt föld) törvényszegő akciócsoportok (Sicario), bolygóközi háborúra készülődő katonai vezetők (Érkezés) egyaránt megtalálhatók.
A céltudatos női hősök
mellé ritkán társulnak hasonló fellépésű férfiak, Villeneuve-nél az „erősebbik”
nem képviselői tökéletesen érzéketlenek és az empátiát hírből sem ismerik (Polytechnique, Sicario), vagy bizonytalanok, puhányok és megalkuvók (A sivatag románca, Ellenség). Mindazonáltal Villeneuve repertoárja nemcsak lelketlen
vagy erőtlen, hanem esetenként kifürkészhetetlen múltú karaktereket is
felvonultat. A Fogságban Loki
nyomozóját (Jake Gyllenhaal) nyugalmi állapota és hirtelen feltörő indulatai
között váltakozó habitusa, tetoválásai, irritáló pislogásai és a
szabadkőműveseket szimbolizáló gyűrűje formálják rejtélyessé, a Polytechnique anonim, kifejezéstelen
tekintetű gyilkosának (Maxim Gaudette) hátterét is teljes homály fedi, csak a
motivációi ismertek. Villeneuve tehát, mint az erőszak ábrázolásánál, itt is több
alkalommal csak sejtet, de nem mutat meg, némely karakteréről alig közöl
információkat. A Villeneuve-öt övező népszerűségnek pedig éppen ez az egyik
oka, hogy nézőjével ritkán közli direkten a tudnivalókat, inkább bevonja a
rejtélyek lehetséges megfejtésébe, a traumák feldolgozásába, gazdagítva ezzel a
szabad befogadói asszociációkat, és teszi ezt nemcsak a karakterek, hanem a
vizualitás szintjén is.
„A horizonttal együtt születtem”
Villeneuve egyik meghatározó
ismérve markáns vizuális stílusa, melyet sokban meghatározott a szülőhelye
melletti tó látványa. Ahogy egyszer nyilatkozta: „A horizonttal együtt
születtem.” Habár korai filmjeiben még sűrűn alkalmaz kézi kamerás jeleneteket,
stílusához jobban passzolnak a pontosan beállított, tudatosan kimért
mozdulatlan, avagy mozgó snittek, melyek nemcsak erős atmoszférát teremtenek, hanem
dramaturgiai és szimbolikus funkciójuk is van. A Polytechnique záró képsorában a kamera fejjel lefelé halad előre az
egyetem egyik folyosóján, hangsúlyozva a feje tetejére állt világot, a Sicario képileg egyik legemlékezetesebb
jelenetében pedig az akciócsoport tagjai bevetés és sötétedés előtt egyre
lejjebb menetelnek az amerikai-mexikói határ alatt elhelyezkedő alagút felé,
mely morális lesüllyedésük látványos illusztrálása. Ebből a szempontból
Villeneuve ideális partnerre talált Roger Deakins személyében, akivel eddig
három filmet (Fogságban, Sicario, Szárnyas fejvadász 2049) készített együtt és hasonlóan vélekednek
arról, hogy a képi világot az elbeszélésnek és a karaktereknek kell alárendelni.
Villeneuve a képalkotás mellett filmjeinek zenesávja esetében is hasonló
következetességgel jár el (évek óta a tekintélyes izlandi komponistával, Jóhann
Jóhannssonnal dolgozik együtt), nem véletlen a halk orgonaszóló a vallást
számos ponton érintő Fogságban alatt,
vagy a Sicario apránként építkező,
egyre hangosabb, nyugtalanító és kísérteties feszültségnövelő zenéje az
amerikai-mexikói határ átlépésénél. Villeneuve jellegzetes audiovizuális
eszközei mellett filmjeiben gyakran váltogatja a nézőpontokat és idősíkokat is,
valamint előszeretettel építi műveit a történeteket magukba foglaló ősi,
mitikus szimbólumok köré (Fogságban –
labirintus; Ellenség – pók).
Villeneuve, vezényeljen le
akár alacsony vagy nagy költségvetésű darabokat Kanada és Amerika területén,
csupán apró kompromisszumokra hajlandó, jellegzetes attribútumaiból nem enged,
a tabukat ugyanúgy ledönti, a korábban felépített műfaji hagyományokat pedig
nem ritkán ő maga lépi át (erről lásd Pápai Zsolt remek elemzését a Sicarióról: Filmvilág 2016/4).
Villeneuve a Szárnyas fejvadász 2049-cel tovább növelheti megbecsülését. Bevallottan
keményvonalas rajongója Ridley Scott klasszikusának, de nem másolóként nyúl
hozzá. Miközben a folytatás sikeresen tiszteletben tartja a Blade Runner szellemiségét, képes átemelni
alapvető motívumait és komplex formanyelvi stílusát, újat is tud adni az
eredetihez.
Dennis Villeneuve
személyében egy olyan következetes, határozott, karakán rendezői kézjegyekkel
operáló kortárs alkotóval gazdagodott az elmúlt másfél évtized filmes világa,
kinek munkásságát – kiváltképp, ha a felröppent hírek olyan művek adaptálásával
hozzák kapcsolatba, mint Frank Herbert Dűnéje
vagy Jo Nesbø A fiúja – mindig
érdemes kiemelt figyelemmel követni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13446 |
