Lovas Anna
Figyelő macska-tekintet és szívfacsaró drámák egy felfelé hulló csillag pályáján.
Makoto Shinkai 2016-os filmje, a Kimi no Na Wa (Mi a neved?) az elmúlt egy évben sorra döntötte meg a japán
nézettségi rekordokat, a valaha készült legnagyobb bevételű japán filmek
versenyében megelőzte a korábban mindent vivő Chihiro Szellemországbant, több mint húsz hazai és nemzetközi
filmes díjra jelölték, amiből tízet meg is nyert, és már J.J. Abrams is
bejelentette az amerikai remake igényét. De hogyan jutott el alig húsz év alatt
az egyetemről frissen kikerült videójáték-animátor a „következő Miyazaki”
címig?
A Mi a neved? elképesztő nézettségi és
kritikai sikere a rendezőt lepte meg a legjobban, aki kicsit még mindig csodálkozva
tapasztalja, mennyivel megterhelőbb egy teljes stábot irányítani, mint
egyszemélyes indie alkotóként a teljes
film minden részletét egyedül kidolgozni. Bár első egészestés hosszúságú filmjét
2004-ben küldte a mozikba (Kumo no mukou,
yakusoku no bashou, azaz A felhők
mögött, az ígért helyen), magát csak a 2011-es Csillaghajsza (Hoshi o ou
Kodomo) óta tartja rendezőnek, vagyis számítása szerint a nagysikerű a Mi a neved? a harmadik mozifilmje.
A
Naganóban nevelkedett Shinkai a japán irodalom szak elvégzése után az egyik
legnagyobb videójáték gyártó cégnél, a Falcomnál vállalt munkát: ő tervezte és
animálta több, főleg fantasy elemekkel
felturbózott erotikus-szerepjáték összekötő klipjét illetve nyitó videóját. Itt
tanult bele a számítógépes animációba és ismerkedett meg a később többször is
partnerévé váló zeneszerzővel, Tenmonnal. Tehetségét igazán 1999-ben mutatta
meg, mikor elkészítette első önálló animációját, a Kanojou to Kanojou no Neko – Their Standing Pointst (A lány és a macskája – Kettejük nézőpontja),
egy négyperces fekete-fehér rajzfilmet, melyben egy macska szinte szerelmes figyelemmel
követi fiatal gazdája életét. A figyelő macskatekintet aztán a későbbiekben is
fontos szerepet tölt be. A Dareka no
Manazashi (Valakinek a tekintete)
című 2013-as hatpercesében egy apa-lány kapcsolat elevenedik meg előttünk a
család vénülő macskájának elbeszélésében; a Kanojou…
remake-jeként is felfogható 2016-os Kanojou
to Kanojou no Neko – Everything Flows (A
lány és a macskája – Minden áramlik) minisorozat (négyszer hét perc) egy
fiúcica nézőpontjából mesél a lassan önálló lábra álló lány és az anyja közötti
viszonyról, magányról és felnőtté válásról; a Neko no Shuukai (Macskák
gyűlése) című egypercesben pedig a felbosszantott kisállatok bosszút esküsznek
gazdáik ellen. Nagyjátékfilmjeiben is minduntalan fontos szerepet kapnak a
szőrös kedvencek: a Kanojou… Chobi
nevű macskája visszatér a Másodpercenként
5 centiméterben, a Csillaghajszában
pedig egy Mimi nevű macskaszerű lény válik ideiglenesen a hősnő familiárisává. Shinkai
egy interjú kérdésére, miszerint cica-bolondnak tartja-e magát, így válaszolt: „egész
életemben macskák éltek körülöttem, így aztán magától értetődő volt, hogy a filmjeim
szereplőinek életében is fontos szerepet kapnak”. A mindig jelen lévő, de az
események alakításából kimaradó négylábú karakterek a cuki-faktoron kívül a
nézői megfigyelést hangsúlyozzák, egy olyan szerető karaktert hoznak a
történetbe, akinek érzéseivel a szereplők nincsenek tisztában, de mégis vigaszt
hoz a jelenlétük. Mintha Shinkai így tenne minket passzivitásunk ellenére is
fontos szereplővé, akiknek a jelenléte már önmagában is garantálja, hogy a
történetet elmesélhesse.
Az
1999-es Kanojou… több díjat is
megnyert, ezzel bátorítva a pályakezdő fiatalt, hogy a falcomos munkák mellett
saját történetein is dolgozzon. A videójátékok, klipek és reklámok világában
már kipróbált animátor egy mobilcég segítségével jutott lehetőséghez, hogy nekiálljon
a huszonöt perces Hoshi no Koe (A csillagok hangja) megvalósításának. Shinkai
egy személyben írója, rendezője, szinkronhangja a filmnek, és máig
nosztalgiával gondol vissza arra a gyötrelmesen nehéz, ugyanakkor stressz-mentes
hét hónapra, amikor még az alkotás minden eleméért ő felelt. A rövidfilmben ott
van minden, ami hosszú ideig meghatározta Shinkai animációs világát: már-már
giccsesen szép tájak; egy fájdalmasan szép érzelmi kötelék; az idő és a
távolság akadályai a kommunikációban, és a már említett Tenmon az érzelmes japán
popzenéjével. Shinkai filmjeiben ugyan szinte mindig szerepet kapnak a japán
tradíciók, a kulturális érdekességek (akár az irodalmi utalásokban, akár a
tárgyak, épületek, városképek bemutatásában), de a Csillaghajszát kivéve nem egy modern technológiától elszigetelt, nosztalgikus
világban járunk, hanem követjük – néha meg is előzzük – a világ változását. A
2002-ben elkészült A csillagok hangja
tini főszereplői egy intergalaktikus háború miatt kerülnek több bolygónyi
távolságra – még ha nem is szakadnak el teljesen, hiszen mobilon keresztül továbbra
is tudnak emaileket küldeni. A távolság ugyanakkor folyton nő, így a levelek is
egyre lassabban érkeznek meg, és a film felveti a kérdéseket, melyek aztán a
mai napig meghatározzák rendezőnk világát: Meddig lehet várni valakire? Meddig
leküzdhető a távolság? Létezik-e olyan, hogy „örökké”? Az elmúlt tizenöt évben
újabb témák is beépültek az életműbe, de a rövidfilm alapkérdései mindvégig
megmaradtak – és máig nem kaptak választ.
2004-ben
még mindig a sci-fi hátteret használva írja meg Makoto Shinkai első egészestés
filmjét, a Felhők mögött…-et, mely
szinte folytatása lehetne A csillagok
hangja történetének. Főszereplője két középiskolás fiú, aki az ország
közepét elfoglaló Unió által felhúzott, ismeretlen funkciójú óriás toronyhoz
akar elrepülni, és megígérik szerelmük közös tárgyának, hogy magukkal viszik az
útra. A gyönyörű tájfestés, az álom-tematika és a fiatalok közötti, az idő
múlásával sem halványuló erős kötelék Shinkai későbbi filmjeiben is visszatér,
legtisztábban a három epizódból hatvanperces filmmé összeálló Másodpercenként 5 centiméterben (Byousoku 5 Centimeter, 2007). A
tekintetüket az ég felé fordító, egymástól fényévnyi távolságban lévő
szerelmesek történetét ebben a filmben mutatja be a legszívszorítóbban.
2008
változást hozott a rendező életében. A Másodpercenként
öt centiméter megjelenése után egy évet Londonban töltött, ahol egyrészt új
vizuális világ tárult fel előtte, másrészt továbblépett az emberek közötti kötelékeket
vizsgálva. A Londonban elkezdett forgatókönyv, mely 2011-re valósult meg a Csillaghajsza című egészestés filmként, új
témát hozott be, új korosztálynak, új helyszínen. Ez a film ott kezdődik, ahol Shinkai
korábbi filmjei nem mertek véget érni: a veszteség után, mikor a gyászt kell
elfogadni. A földalatti túlvilág, Agartha megfestése sokat köszönhet Shinkai
londoni időszakának, így nemcsak Miyazaki Laputája érződik benne erősen, hanem
a British Museumban tanulmányozott ősi kultúrák, a közel-keleti, indiai és
dél-amerikai hatások.
Csodálatosan
felfestett hátterei egyébként is külön említésre érdemesek: Shinkai és csapata
a valós tokiói és vidéki helyszíneket fotók alapján, szinte teljes mértékben
számítógépes technikákkal készítik el, és ebbe kerülnek be a kézzel, papírra rajzolt
szereplők – akiket aztán ismét számítógéppel animálnak. Legtöbb filmjében az
őszi naplemente – már a valóságban is túlzó – színei dominálnak, ez alól a
2013-as Kotonoha no Niwa (Szavak kertje) élénkzöldje a kivétel,
mely a csillagok, felhők és a naplemente helyett egy esőáztatta japán kert
szépségét hangsúlyozza ki. A szavak kertjében, kizárólag az esős napokon
találkozik egy gimnazista fiú és egy nála jó pár évvel idősebb nő, és a két
magányos szereplő a tokiói megavárosnak ebben az elszigetelt kis paradicsomában
egymásra talál. Míg a Csillaghajszában
inkább nyugati hatás érződik, a Szavak
kertjében Shinkai olyan nemzeti tradíciókat kívánt megörökíteni, mint a
japán kertépítés, a Manjósú versek, illetve a nyugati „romantika” helyett a
szomorú vágyódást jelentő „koi” (tradicionális japán szó a szerelemre).
A tavalyi
film, a 2016-os A neved így aztán egyrészt
összegzése a korábbi életműnek, másrészt meghaladása is. Főszereplőnk egy
tokiói fiú és egy vidéki lány, aki megmagyarázatlan okból néha testet cserél egymással.
Először leginkább bosszantják a másikat, majd megváltoztatják a másik életét,
és egy nagyon erős kötelék szövődik közöttük – ahogy azt a tradicionális japán
fonatkészítő-technika, a „kumihimo” hangsúlyozott jelenléte is jelzi. A két
fiatal – a Csillagok hangjához
hasonlóan – a mobiljuk, és jegyzetek segítségével kommunikál egymással, ám
egyszer a beszélgetés megszakad – és itt lesz más ez a történet Shinkai eddigi
meséitől. Rendezőnk egészen a Szavak
kertjéig kizárólag egyéni – és igen egyedi – sorsokat tárgyalt, de ez a
film továbblép, és míg az első fele a korábbiakhoz hasonlóan egy egymásba
szerető, de egymástól távol lévő párról mesél, egy ponton egy tragédiát
szenvedő város sorsát ismerjük meg. Shinkai a szemléletmód-váltást a fukushimai
katasztrófának tulajdonítja: „Mindenkire hatással volt, rám is”, mondja egy
interjúban. „Szerettem volna valamiféle csodát teremteni.” Szerepel a filmben
az összes korábban említett tematika – az erős érzelmi kötelékek, az idő és a
távolság leküzdhetetlensége, a kommunikáció fontossága, a japán hagyományok és
a szívszorítóan gyönyörű látványvilág –, ugyanakkor Shinkai mintha letudta
volna a pubertás-kort, és kezdene felnőni. Filmje nemcsak kérdésekkel, be nem
tartott ígéretekkel és bizonytalansággal van tele, hanem aktív szereplőkkel és
konkrétan megfogalmazható célokkal, illetve rengeteg humorral. Ahogy korábban
is, Makoto Shinkai az érzelmeinkre akar hatni, és most már egyre profibb
eszközök állnak rendelkezésére, mind vizuálisan, mind a történetek
kidolgozásában. A zsebkendőket még mindig ajánlatos a közelben tartani.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/12 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13437 |
