Kránicz Bence
Első könyvének filmadaptációjával leginkább Kondor Vilmos lehet elégedett: sikerült népszerűvé tennie a magyar hard-boiled krimit.
Az egymilliárd forintból készült presztízs-filmadaptációval
sikeresen lezárult a Kondor Vilmos álnevű szerző nagy vállalkozása, amely tíz
éve, a Budapest noir című regény 2008-as
megjelenésével vette kezdetét. Kondor célja az volt, hogy reális magyar
környezetbe, a harmincas (a folytatásokban a negyvenes, majd az ötvenes) évekbe
helyezze az egykorú amerikai hard-boiled krimi műfaji elemeit, elsősorban a bűn
vonzásában vagy a törvényesség szürkezónájában mozgó karaktereket és a cinikus,
illúziótlan világérzékelést – ez utóbbit a bűnügyi újságíróként dolgozó főhős,
Gordon Zsigmond alakja hivatott közvetíteni. Vagyis a szerző kevésbé műfajként,
mint inkább sajátos szenzibilitásként értelmezte az annyi mindenre ráhúzható
noir címkét (a noir szerteágazó értelmezéséről lásd Roboz Gábor Minden fekete című írását a Filmvilág 2016/11. számában).
Kondor olyan regényvilágot épített,
amelyben kikerülhető, vagy legalábbis zárójelbe tehető a Horthy-rendszer
ideológiájának és társadalmi viszonyainak elemzése. A Budapest noir tétje az volt, hogy műfaji eszközökkel dolgozzon fel
egy sokat vitatott történelmi korszakot, vagyis populáris mítoszt teremtsen
ott, ahol addig legfőképp a történészi vagy publicisztikus értelmiségi
analízisnek volt tere. Kondor nem kerülte ki a valós történelmi személyiségek
figuráit – ezt nyomatékosítja, hogy az első regény és a mostani filmváltozat is
Gömbös Gyula halálával jelöli ki a történet idejét –, és bátran felvállalta a
társadalmi igazságtalanságok és ideológiai konfliktusok bemutatását, ám mindezt
a központi bűnügyi konfliktus alá rendelte. Elsősorban a krimi műfaji
kívánalmainak tett eleget, e sötét szűrőn keresztül beszélt a Horthy-rendszer
mindennapjairól.
Vérbeli posztmodern műfaji
kísérletről van szó, az elbeszélő hangsúlyozza is, hogy Amerikából importált a
hard-boiled recept. Gordon Zsigmond Chicagóban töltötte ifjúkorát, és
felnőttként tér vissza Budapestre. Úgy öltözik és úgy beszél, mint Sam Spade
vagy Philip Marlowe, és nyomozni is hasonlóan nyomoz: rámenősen kérdezősködik,
megvereti magát, vagy ő ver meg valakit. A Budapest
noir konkrét idézetekkel is kapcsolódik a klasszikus Dashiell
Hammett-krimikhez, a madám Vörös Margó leírása szinte teljesen megegyezik a Véres aratás hasonló tartalmú részével. Igaz,
Gordon nem magándetektív, hanem újságíró, vagyis egy lépéssel közelebb áll az értelmiségi
státuszhoz és a vele járó társadalomelemző attitűdhöz. Riporterként azonban
ugyanúgy al- és felvilág között közvetít, mint Spade és társai, így Kondor a
harmincas évek bűntanyáira és úri szalonjaiba is elkalauzolhatja az olvasót.
Regényei valóban nem ideologikusak, de a cselekmények mind erősebben kötődnek a
politikai változásokhoz. Az első kötet bűnügyének hátterében a fokozatosan
törvényerőre emelkedő antiszemitizmus áll, később a nyilas- majd az ÁVH-féle
terror alakítja az eseményeket, Gordon visszatérő ellenségévé pedig egy olyan
karakter válik, aki jobb- és baloldali diktatúrák kiépítésében is készségesen
segít.
A Budapest noir és egy évvel később megjelent folytatása, a Bűnös Budapest fényes sikert aratott
mind a Kondor kísérletét értékelő kritikusok, mind a primér krimiizgalmakra
fogékony olvasóközönség körében. A sorozat legjobb kötete valójában nem is a
nyitány, hanem a Bűnös Budapest,
amely a szériából legközelebb áll a noir műfajhoz: igazi femme fatale-t léptet
fel, világképe pedig kiábrándultabb, sötétebb, mint az előzményé. A harmadik
kötet, A budapesti kém a kémregény
műfajával variálja az alapképletet, a további epizódokban pedig Kondor nem is
igen talált ki más újdonságot. A Bűnös Budapest-ciklus hátralévő két része a
már ismert karakterek sorsát kerekítette le, és a magyar történelem további
fordulópontjainak kondori zsánerképét adta, 1956-tal bezárólag. A Gordon
Zsigmond további kalandjait elmesélő novelláskötet éppúgy a megtalált receptet használta
fel invenciók nélkül, mint az éppen csak említésre méltó, Gordontól független
Szent Korona-ciklus regényei. A váltás szükségességét Kondor is érezhette, mert
2015-ben kortárs krimit adott ki, A
bűntől keletre azonban az író eddigi legrosszabb könyve, túlírt,
közhelyeket sorjázó, a közéleti kulcskérdésekben ugyanakkor kínosan finomkodó
regény. Legújabban, részint a sikertelen újítások, részint a Budapest Noir-film reklámértéke miatt,
Kondor visszatért Gordon alakjához, és a nemrég megjelent Szélhámos Budapestben a Bűnös Budapest-ciklus előzményét mesélte
el. Az író kipipálta az utolsó, még parlagon hagyott bűnügyi műfajt, a
gengszertörténetet azzal, hogy a főhősnek a nagy átverésekben utazó svindlerek
közé kell beépülnie.
A hatszáz oldalas Szélhámos Budapest pontosan mutatja,
milyen irányba mozdult Kondor Vilmos írói érdeklődése. A Horthy-korbeli
városképről, szórakozási, étkezési, öltözködési szokásokról,
alá-fölérendeltségi viszonyokról, kommunikációs formákról szerzett, egyre
behatóbb ismeretei kötetről kötetre jobban feszítik szét a szikáran induló
bűnügyi narratívákat, mintha a szerző már nemcsak krimiíróként, hanem
kultúrtörténészként is tekintene magára. Nem valós példáról van szó, de úgy
írhatjuk le a Budapest noir és a Szélhámos Budapest közötti különbséget,
hogy amíg az elsőben az elbeszélő azt írja, Gordon Zsigmond leült az Abbázia
kávéház asztalához, az új könyvben hozzáteszi, hogy az asztal tömör ébenfából
készült, lábát szecessziós faragványok díszítik, kivéve azon a helyen, ahol a
főpincér Helmut nevű dakszlija kikaparta a mintát, amely baleset miatt az eb
két napig nem kapott enni az Abbázia berendezésére kényes gazdájától.
A hasonlóan körülményes
leírásokat Kondor már az első kötetbe is becsempészett rejtői humorral oldja.
Rejtő hatása kivált a kontúros mellékalakokon érezhető, például az abált
szalonnát igen kedvelő Pazár doktoron, titkárnőjén, Rekenye Babán, vagy a
Skublics Izsó, esetleg Kragujevics Spázó nevű szereplőkön. Világos tehát, hogy
Kondor Vilmos könnyedén előállíthat még tíz, Horthy-korszakban játszódó bűnügyi
regényt, mert a háttértudása már bőven megvan hozzá. A kérdés csak az, hogy az
első rész kemény krimijét megkedvelő olvasók a folytatásban is értékelik-e az
író egyre terebélyesedő kultúrtörténészi ambícióit.
Az átalakult Kondor-regények
mellett a Budapest Noir filmváltozata
az alapregény egyszerűségéhez, szigorú műfaji világához való visszatérést
ígérte. A feldolgozás hátterében a Filmalap azon célkitűzése állhatott, hogy az
üzembiztosan működő vígjátékok mellett a rendszerváltás után szintén jól
teljesítő kosztümös történelmi filmek gyártását is napirenden tartsa. Ám amíg a
Honfoglalás, A Hídember, a Sorstalanság,
vagy akár a Kondor-adaptációt is jegyző Gárdos Éva debütfilmje, a koprodukciós Amerikai rapszódia a múltelemző középfajú
művészfilmek stílusában készült, addig A
martfűi rém, a Kincsem, a Budapest Noir vagy A Viszkis történeteinek erősebb a műfaji karaktere, a pénzosztók és
forgatókönyv-fejlesztők tervei szerint ugyanis így szólítható meg a
nagyközönség.
A Kincsem hatalmas sikere őket igazolta, holott már Herendi Gábor
filmjében is problémát okozott az, ami a Budapest
Noirban jóval erősebben érezhető. Az egymilliárdos költségvetés itthon
rendkívül magas, de félő, hogy a kosztümös műfaji környezetben csak steril
díszletekre, pár másodperces totálképekre és színházi kelléktárból kölcsönzött
jelmezekre elég. Ha a külsőségek nem a markáns rendezői elképzelést szolgálják,
akkor óhatatlanul lelepleződik szegényességük, márpedig Gárdos Évának mintha
semmilyen ötlete nem akadt volna azon kívül, hogy a lehető legegyszerűbben felképezze
a regény cselekményét – bár ennek a feladatnak a nagyját elvégezte helyette a
forgatókönyvíró, a tavaly elhunyt Szekér András. A noir mint vizuális stílus
csak elvétve, egy-egy kép erejéig jelenik meg a filmben, amely sokkal inkább
kelti egy tisztességes vasárnap délutáni tévéfilm, mint komoly presztízsű
mozidarab benyomását.
Gárdos Éva filmje sem a zsáner hagyományait
felidéző, erőteljes vizualitással, sem a történet fordulópontjait érzékletesen,
jó tempóban elővezető krimidramaturgiával nem büszkélkedhet. A rendező a
központi bűnügy fináléját, a titokzatos lány halálának magyarázatát is egy
tónusban tartja a megelőző epizóddal, szinte késve vesszük észre, hogy már a
megoldást látjuk. Leginkább a színészek játékában lehet bízni, a szereplőgárda
pedig szavatol azért, hogy végül fájdalommentes élmény maradjon a Budapest Noir. Ezt annak ellenére
elérik, hogy éppen a főhőst adó Kolovratnik Krisztián találja legkevésbé a
helyét: nyers, macsó férfiassága valóban remekül mutat egy hard-boiled
krimiben, de semmit nem mutat meg Gordon ravasz észjárásából, analitikus
alkatából. A Budapest Noirral
végeredményben egyedül Kondor Vilmos lehet elégedett. Nagy műfaji kísérletének
sikerét regényének filmváltozata igazolja vissza, arról pedig egyáltalán nem
tehet, hogy az adaptáció mélységesen középszerűre sikerült.
BUDAPEST NOIR – magyar, 2017.
Rendezte: Gárdos Éva. Írta: Kondor Vilmos regényéből Szekér András. Kép:
Ragályi Elemér, Ragályi Márton. Zene: Pacsay Attila. Szereplők: Kolovratnik
Krisztián (Gordon Zsigmond), Tenki Réka (Krisztina), Törőcsik Franciska
(Fanni), Kulka János (Szőllősy), Kováts Adél (Szőllősyné), Anger Zsolt
(Gellért), Dobó Kata (Vörös Margó). Gyártó: Pioneer Pictures. Forgalmazó: Big
Bang Média. 95 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/12 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13428 |
